Harry és Ron másnap az egyik asztal végénél üldögélve várta, hogy Hermione végezzen a reggeli készülődésével, és mindhárman hozzáfoghassanak az evéshez. A terem szokatlanul csendes volt, és a sápadt arcokat elnézve Harry megállapította, hogy bármennyire szerencsésen végződött is az éjszakai támadás, a legtöbb diák csak most fogta fel az ostrom súlyát.
– Hestia Jones mondta, hogy máris megkezdték a harmad- és negyedévesek kimenekítését – újságolta Hermione, amikor odaért hozzájuk.
Harry ugyan biztos volt benne, hogy Dennisék élménye után egyetlen fiatalabb diáknak sem jut majd eszébe, hogy elhagyja azt a szárnyat, amit McGalagony leválasztott nekik, mégis örült a döntésnek. A kisebb gyerekek testi épségének biztosítása elég sok energiát elvont a védőktől, arról nem is beszélve, hogy egyes tanároknak és rendtagoknak folyamatosan velük kellett lenniük, hogy megnyugtassák őket.
Harry figyelmét az sem kerülte el, hogy az elmúlt éjszaka erősen megfogyatkozott az ötödéves diákok száma, és még néhány hatodéves is távozni akart. McGalagony nekik is biztosította a kijutást az ostrom alatt álló épületből. Harry a tanári asztal felé pillantott, ahonnan az igazgatónő ismét hiányzott, s megint Prospeer foglalta el a helyét. A férfi egy gőzölgő bögrével a kezében, fél szemét a térképeken tartva, Lumpsluck-kal beszélgetett.
– És Lupinról megtudtál valamit? – kérdezte Harry, miközben megkent vajjal egy pirítóst. Az aznapi reggeli jóval szerényebb volt, mint ahogy azt megszokhatták a Roxfortban, de ez senkit sem lepett meg, ugyanis több házimanó is életét vesztette a vérfarkasokkal folytatott harc során, és az életben maradtak egy részét egyelőre a gyengélkedőn ápolták.
– Még mindig nem tért magához – válaszolt Hermione szomorúan. – Csoda, hogy túlélte…
Harry bólintott. Hajnalban Lupin felbukkant a kastély kapujánál, és csak a véletlennek köszönhette, hogy az egyik auror észrevette a térképen a furcsa jelzést, és beengedték. Állítólag a férfi teljesen elgyötört volt, és amint belépett a kastélyba, elvesztette az eszméletét. Az első vizsgálatok alapján csak annyi derült ki, hogy többször is megkínozták Cruciatus átokkal. McGalagony feltételezte, hogy a halálfalók nem akarták megölni a vérfarkast, mivel azt hitték, hogy a saját emberük, és azért kínozták meg, hogy ne legyen sem lehetősége, sem ereje rájuk támadni.
Harry szíve összeszorult, ahogy a teljesen sápadt, karmolásokkal és zúzódásokkal borított férfi képe eszébe jutott, de biztos volt benne, hogy Lupin szenvedése mentette meg az életüket. Ha a férfit nem kínozzák meg, Greyback nem döntött volna úgy, hogy a segítségére kell sietniük, és nem hívta volna el az utolsó pillanatban a rájuk támadó farkasokat. Harryt továbbra is meglepte, hogy még Fenrir Greybackben is nagyobb a falkaszellem, mint a gyilkolás iránti vágy, de csak örülni tudott ennek. Ezen kívül nem volt biztos benne, hogy a Lupint kínzó halálfalók életben maradtak a több mint ötven dühös vérfarkas között.
– Ha nem javul az állapotva, át kell szállítani őt is a Szent Mungóba – jegyezte meg Ron.
– Csatlakozhatok az izgalmas társalgáshoz? – szólalt meg a fejük felett egy lusta hang.
– Akarsz valamit, Malfoy? – kérdezte Harry hidegen.
– Tőled? Soha – vágta rá a szőke fiú és letelepedett velük szemben. – Melyik lekvárt kented a kenyeredre, Granger? – kérdezte társalgási hangnemben, majd undorodva hozzátette – Mert nem bírja a gyomrom az olyan kaját, amit a sárvérűek képesek megemészteni…
Harry egy mozdulattal elkapta Ron csuklóját, mielőtt barátja előránthatta volna a pálcáját.
– Nyugi – sziszegte, de ő is utálkozva mérte végig a szőke fiút.
– Ha ilyen finnyás vagy, Malfoy, talán más asztaltársaságot kellene keresned – javasolta Hermione hidegen.
– Tényleg, miért nem a hozzád méltókkal reggelizel? – érdeklődött Harry, és a saját háta mögé mutatott, ahol a szokásos asztaluknál üldögéltek a mardekárosok.
– Talán valami baj van a memóriáddal, Potter? – kérdezte Malfoy dühösen. – Nem akarok a hülye esküd miatt belehalni egy közös reggelibe és könnyed fecsegésbe a háztársaimmal…
– Szóval tényleg vannak még köztük olyanok, akik Voldemort hívei! – csattant fel Ron dühösen.
– Hát persze, minden mardekáros a Nagyúr híve, Weasley – gúnyolódott Malfoy. – Eddig nem tudtad? Ezért kerülünk oda.
Harry keményen pillantott a szőke fiúra.
– Arról volt szó, hogy pontosan megmondod, hogy kik támogatják Voldemortot közülük – emlékeztette. Malfoy egykedvűen megszórta sóval a lágy tojását, majd vállat vont.
– Meg is mondtam, már ha tudtam. Már megbocsáss, de nem tartom számon minden hatodéves véleményét. Meg aztán lehet, hogy egyeseknek szimpatikusabbá vált a Nagyúr, miután, teszem azt, a legjobb barátjukat börtönbe zártátok…
– Ne szórakozz, Malfoy! – sziszegte Harry közelebb hajolva. – Ki vele! Kik Voldemort hívei?
Malfoy felemelte a fejét, és ráérősen végignézett a mardekárosokon, majd elvigyorodott.
– Fogalmam sincs, Potter, és, engedelmeddel, nem kockáztatnám meg, hogy megkérdezzem tőlük – közölte gúnyosan, majd enni kezdett.
– Harry! – Prospeer halk hangjára Harry felhagyott azzal, hogy a gondtalanul falatozó Malfoyt bámulja utálkozva, és reménykedjen benne, hogy a másik ettől félrenyel és itt helyben megfullad.
– Uram?
– Horatius Lumpsluck úgy véli, itt az ideje, hogy beszéljen veled – közölte Prospeer. – Odalent van a bájitaltan laborban. – Harry egy pillanatig értetlenül meredt a férfira.
– Csak nehogy bájitalt kelljen főznie, mert akkor mindenki meghalna a gyengélkedőn – jegyezte meg Malfoy. Harry megállta, hogy megátkozza a mardekárost, bár ez valószínűleg csak annak volt köszönhető, hogy a tarkóján érezte Prospeer szigorú pillantását.
– Fogd be, Malfoy – vetette tehát oda dühösen, majd elindult a pince felé.
Útközben Prospeer szavain rágódott. A férfi azt sugallta, hogy Lumpsluck már régóta akar beszélni vele, vagy legalábbis már régóta illene beszélniük. Minél többet idézte fel Prospeer szavait, annál gyanúsabbnak tűnt számára ez az egész, s végül a torkában dobogó szívvel kopogott be a bájitaltan labor ajtaján.
– Harry? Gyere csak! – kiáltott ki Lumpsluck. – Csukd be az ajtót – utasította Harryt, miután belépett.
A mágus egy gőzölgő üst fölé hajolt éppen, és valamilyen lila folyadékot öntött bele. Pár másodpercig kevergette a fortyogó főzetet, majd alacsonyabbra vette alatta a lángot, és letelepedett egy székre. Intett Harrynek, hogy üljön le vele szemben.
– Nos, jó régen nem találkoztunk – kezdett bele a férfi elgondolkozva, majd egy pálcaintéssel elővarázsolt egy dobozt, amelyben aszalt gyümölcsök voltak, és válogatni kezdett köztük. – Nem is gondoltam volna, hogy ennyire jót tesz neked az, ha távol maradsz az iskolától.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Harry kiszáradt torokkal.
– Szívesebben követtem volna nyomon személyesen a fejlődésedet, hiszen már abban a pillanatban láttam, hogy különleges varázsló vagy, amikor először találkoztunk – felelt a férfi, miután elmajszolt egy aszalt szilvát. – De amikor hallottam, hogy milyen sikeresen végezted a horcruxok utáni nyomozást, már biztos voltam benne, hogy jó döntés volt elengedni téged. És még jobb volt Christopher Prospeer gondjaira bízni. Nagyszerű varázsló, és ahogy elnézem a harci technikádat, remek tanár is.
– De ha ön is úgy gondolta, hogy meg kell semmisíteni a horcruxokat, miért húzódozott annyira attól, hogy segítse Dumbledore-t? – kérdezte Harry értetlenül.
Lumpsluck zavartan krákogott párat, majd különleges figyelmet szentelt annak, hogy egy darabka sárgabarackról lekaparjon egy kis cukrot, s csak ezután pillantott fel Harryre.
– Néha az ember hibát követ el figyelmetlenségből, vagy mert az előítéletei vezetik. Később, amikor már jobban átlátja tette lehetséges következményeit, szégyellni kezdi a hibáját. Kérlek, ne is beszéljünk többet erről. – mondta végül. Harrynek ugyan lettek volna még kérdései, de úgy döntött, hogy jobb, ha tiszteletben tartja Lumpsluck akaratát.
– Uram, ön tanította Voldemortot. Biztos benne, hogy megvan a képesség bennem arra, hogy legyőzzem? – tette fel végül a kérdést, ami leginkább foglalkoztatta.
– Miért vagy még mindig bizonytalan, Harry? – mosolyodott el Lumpsluck joviálisan. – Elvégre az egész varázsvilág tudja, hogy te vagy a Heros. A hőst többnyire könnyű felismerni, s te már egészen fiatalon kitűntél az önzetlenségeddel és a tudásoddal. Még a legtöbb aurornak sem jut annyi hőstett, mint amennyit te csak az első három évedben véghezvittél a Roxfortban. És akkor még nem is beszéltünk a Trimágus Tusáról és a többiről – Lumpsluck cinkosan kacsintott. – Jobb Herost kívánni sem lehetne!
– De én… Nekem még mindig senki sem mutatta meg, hogy hogyan végezhetnék Voldemorttal – suttogta Harry kétségbeesetten.
– Még hogy senki? – kérdezett vissza Lumpsluck megjátszott felháborodással. – És mi a helyzet a Félvér Herceg könyvével, barátocskám?
Harry összerezzent a név hallatán. Csodálkozva meredt a férfira.
– Tudta, hogy… Ezek szerint végig tudta?
– Hogy a könyv tele van széljegyzetekkel és javításokkal? – kérdezte a férfi kedélyesen. – Hogyne tudtam volna, hiszen alaposan áttanulmányoztam annak idején, amikor elvettem a tulajdonosától. Reméltem, hogy meg mered majd fogadni a tanácsait, és nem is kellett csalódnom benned – elégedetten bólintott, mint aki felidézi az akkori örömöt. – Egyre több dolgot tanultál abból a könyvből, és végül megjegyezted azt a varázslatot is, amellyel legyőzheted majd Tu… Tomot.
Harry bizonytalanul vonta össze a szemöldökét.
– Nem hiszem, hogy tanultam volna ilyen varázslatot a Félvér Hercegtől.
– Ó dehogynem! És alig több mint egy éve ki is próbáltad, a tanári kar legnagyobb megrökönyödésére. Szerencsére nem lett belőle baj, és ezután biztos volt, hogy sosem felejted el azt az átkot többé.
– A Sectumsempra? – suttogta Harry maga elé. Lumpsluck hátradőlt, és elégedett mosollyal figyelte, ahogy Harry végiggondolja a hallottakat. Harry döbbenten meredt a férfira, és többé már nem tudta annak a pocakos, kedélyeskedő bájitaltan tanárnak látni, akinek eddig gondolta. – Én azt hittem, amikor hallottam a Defensorról, hogy majd órákat tart nekem. Úgy, mint Prospeer. Nem gondoltam volna, hogy a tanítás így, egy könyv segítségével is megtörténhet…
– Defensornak lenni nem egyszerű – bólintott Lumpsluck immár elkomorodva. – Sokszor szerepeket kell játszani, és néha még a Heros elől is el kell rejtőzni.
– De hát miért? – tört ki Harryből a kérdés. – Miért volt jobb, hogy bizonytalankodtam?
– Kedves fiam, nem lett volna szabad bizonytalankodnod – válaszolt a varázsló nyájasan. – Köztudomású, hogy az előd, az előző Heros, csak akkor halhat meg, ha utóda már készen áll a feladatra. Sajnos Albus Dumbledore halálának körülményei nem voltak éppen a legszerencsésebbek, ha fogalmazhatok így, de sosem következhetett volna be a halála, ha te nem bizonyítod éppen aznap a rátermettségedet.
– De nem is… – kezdte Harry, de aztán rájött, hogy útjuk a barlangba valamiféle vizsga is lehetett egyben, ahol Lumpsluck ellenőrizhette őt. Nyelt egyet, s legszívesebben mérgesen odavágta volna az első gondolatát, hogy Piton akkor is aljas gyilkos, ha Dumbledore halála már elkerülhetetlen volt, de végül mást mondott: – Azt hiszem, értem már. Tanárként feltűnésmentesen figyelemmel kísérhetett.
– Pontosan – bólintott Lumpsluck, s arcán újra szétterült az elégedettség. – Most azonban már a végéhez közeledik ez a korszak, és csak az utolsó lépések vannak hátra. A halálfalók nem véletlenül ostromolják a Roxfortot. Jó okunk van feltételezni, hogy Tom az épületben rejtette el a hatodik horcruxot.
– És hol? – hajolt előre izgatottan Harry.
– Ezt még nem tudjuk biztosan, de igyekszünk kideríteni. Te is jól figyelj oda a… – Lumpsluck szavát döngő léptek szakították félbe. Csodálkozva nézett körbe. – Mi a…? Te jóságos Merlin! Gyerünk!
A varázsló felpattant, egy intéssel eloltotta a tüzet a bájital alatt, és az ajtóhoz rontott. Harry idegesen követte.
Rohanva tették meg az utat a nagyteremig, aminek következtében Lumpsluck már félúton kifulladt, s nagyokat lihegve, az oldalát masszírozva igyekezett fenntartani a kezdeti tempót. Közben a lépések döngése egyre erősebbé vált, s az előcsarnokban már úgy tűnt, mintha a kapu mellől szólna.
– Harry! – A nagyteremben már a támadások során összeszokott csapatokba rendeződve állt mindenki. Hermione integetett, s Harry csatlakozott a barátaihoz. – Óriások – tudatta a lány, amikor újra felhangzottak a léptek. – Be akarják törni a kaput, de…
– Lumpsluck a Defensor – vágott közbe Harry suttogva, s kicsit arrébb húzta barátait.
– Hogy micsoda? – kérdezett vissza döbbenten Ron és a tanári asztal felé pillantott, ahol a pocakos varázsló McGalagony utasításait hallgatta.
Harry nekilátott, hogy elmesélje a bájitaltan laborban lefojtatott beszélgetést, miközben az egyes csoportok elindultak kifelé a nagyteremből. Hermione néha idegesen sandított az aurorképzősök felé, akikkel ők szoktak együtt harcolni, de mivel nem mozdultak, tovább hallgatta Harry beszámolóját.
– De durva! És direkt adta neked azt a könyvet? – csodálkozott Ron a történet végén. Harry bólogatott.
– De nem a Defensornak kell kitalálni azt a varázslatot, amivel végezni lehet a Scelusszal? – szólt közbe Hermione a homlokát ráncolva
– Lehet, hogy Lumpsluck utólag írta bele ezt az átkot a könyvbe – vetette fel Ron.
– Igen, hiszen a könyv csak eszköz volt, ezt bevallotta – bólintott Harry is.
– Végül is Lumpsluck tanította Voldemortot is, és még a horcruxokról is ő mesélt neki – mondta Hermione, s úgy tűnt, egészen meggyőzte a gondolat. – De most gyerünk!
Ahogy elindultak kifelé a nagyteremből, Harry kényszeríttette magát, hogy ne a beszélgetésen járjon az esze, hanem az előtte álló feladaton. Az óriások hozzáfogtak, hogy betörjék a tölgyfa kaput, de távolabbról is hallatszottak döngő léptek, s a hírek villámgyorsan terjedtek; az óriások több tornyot is megtámadtak, s azt, amelyik Trelawneynak adott otthont korábban, már le is döntötték.
Harry nem volt benne biztos, hogy mindez igaz, mégis megborzongott a gondolatára. Továbbirányították őket, egy teremhez, amelynek ablakából látszott a kastély egyik tornya. Valóban három óriás állt mellette, s azon fáradoztak, hogy a betört üvegű ablakon keresztüldugják a kezüket. Harry azonnal megbizonyosodott róla, hogy Hagrid nem túlzott, amikor kicsinek nevezte Grópot. Az óriások kényelmesen elérték a második emeletet, és miután egyiküknek sikerült betuszkolnia hatalmas tenyerét az ablakon, megmarkolta az ablakkeretet, s több kőtömbbel együtt kirántotta a falból.
A torony megremegett, de tartotta magát. Harryék az utasításnak megfelelően igyekeztek valamilyen átokkal leszerelni az óriásokat, akik elkezdték szétszedni a falat, és minden kiszakított kőtömböt feldobtak a torony teteje felé, egyre nagyobb lyukakat vágva bele. A legtöbb átok azonban lepattan az óriások bőréről, és végül csak öt aurorképzősnek egyszerre sikerült egy csonttörő átokkal eltörni az egyik lábát. Az óriás dühösen bődült fel, és összerogyott, lábszárát babusgatva. Társai felé fordultak, és megpróbálták felállítani, amire újra felordított a fájdalomtól, s két hatalmas nyaklevest osztott ki közöttük.
Pár másodpercig úgy tűnt, mind egymásnak esnek, de egy negyedik, még magasabb alak érkezett, fején aranyosan csillogó sisakkal, és hatalmas bődüléssel utasította őket, hogy foglalkozzanak továbbra is a toronnyal. A két sértetlen óriás lomhán visszafordult a falhoz. Egy következő egyszerre kimondott átok pár centire suhant el egyikük keze mellett, s belecsapódott a falba, jó pár kőtömböt ledöntve. Az óriás elégedetten nekilátott, hogy felszedegesse őket a földről, s közben arcával azok felé az ablakok felé fordult, ahol Harryék voltak.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a primitív kőszoborra emlékeztető arcból kivilágító kék szemek észrevették őket, s az óriás keze megindult az ablak felé, de Harry gyorsan ráküldött egy kötőhártyagyújtó átkot. Az óriás szeme jóval sérülékenyebb volt, mint a teste többi része, ezért sikerült eltalálni.
– A szemüket célozzátok! – kiáltott valaki, s ettől fogva mindenki igyekezett az utolsó óriás szemét eltalálni.
De ez csak a toronyra figyelt, s nem volt hajlandó másfelé fordulni, az átkok pedig lepattantak a bőréről. Hosszú percek teltek el, amíg Harryék eredménytelenül próbálkoztak, az óriás pedig egyre jobban kiszélesítette a lyukat a torony falán.
– Gyerünk át a toronyba! Ott pont szemben lesz velünk – javasolta egy magas fiú, s eltökélt arccal az ajtó felé fordult. Néhányan, köztük Alicia Spinnet is, követték. Harry barátaira nézett.
– Túl veszélyes. Mindjárt ledől a fal – intett Hermione kifelé.
A fal valóban vészesen megremegett, s a következő pillanatban leomlott; a kőtömbök, amikből állt, hangos puffanás után végiggurultak a kastély mellett a füvön. Az óriás diadalmasan ordított fel, és figyelmét a tanterem felé fordította, amelyre most már szabadon rá lehetett látni. Alicia és három társa ekkor ért a terembe, s azonnal támadtak, de nem mondták ki egyszerre a varázslatot, így átkaik lepattantak az óriásról. Az kisöpörte a teremből a berendezést, s a padokkal együtt a négy fiatalt is.
Úgy tűnt, az apró emberek egybemosódtak szemében a székek és asztalok sorával. Az ostrom zaja elnyomta a kizuhanók kétségbeesett sikolyát, de Harry úgy vélte, néhány másodperc múlva tompa puffanásokat hall, s megborzongott. Az óriás elkezdett hatalmas öklével ütéseket mérni a terem padlójára, láthatóan azért, hogy bedöntse. Ekkor a birtok bejárata felől dühös ordítás hallatszott. Valaki kihajolt az ablakon, hogy odalásson, s elszörnyedve kiáltott fel:
– Még többen jönnek Roxmorts felől!
– Végünk… – suttogta Hermione rémülten.
A következő pillanatban már mindannyian látták; több mint tíz óriás érkezett a füvön, lépteiktől döngött a föld. Közöttük két jóval alacsonyabb, bár embernél nagyobbnak tűnő alak sietett, s mintha utasításokat osztottak volna nekik.
– De hiszen ez… – Harry elharapta a boldog kiáltás végét, amíg meg nem bizonyosodott igazában.
A középen álló, aprónak látszó, bozontos szakállú alak, Rubeus Hagrid intésére az egyik óriás elindult a torony felé, s nagy lapátkezével a padló bedöntésével foglalatoskodó társa fejére ütött. Az fenyegetően megfordult, s pillanatokon belül verekedni kezdtek, félelmetes ütéseket mérve egymásra. Az összeolvadó pár magával rántotta a törött lábú, továbbra is a füvön üldögélő társukat is, aki fájdalmában ismét felüvöltött, s maga is ütlegelni kezdte őket.
A Hagridot és Madame Maxime-ot kísérő óriások szétszéledtek, s az egész birtokot betöltötte a verekedők ütéseinek és ordításainak hangja. Harry, Ron és Hermione azonnal lerohantak a bejárat felé, nem törődve azzal, hogy mit szólnak ehhez társaik. Az előcsarnokba érve szuszogva lassítottak le. A tölgyfa kapu mindkét szárnyát kifordították a helyéről, s a sarokvasak elhajolva, megtörten lógtak le az ajtókeret két oldalán. A kapu mellett egy hatalmas kőtömb hevert, vélhetően ezt használták az óriások faltörő kosnak.
– Halihó! – kiáltott Hagrid, amikor belépett a kapu helyén, s arcán elégedett mosoly terült szét. – Na, hun van az a Remus kölök? Látni akarom az arcát, no! Nem megmondtam, hogy el fognak jönni velünk?
McGalagony egy megkönnyebbült mosollyal lépett közelebb, és kezet fogott Madame Maxime-mal, majd Hagriddal is.

*

Az óriások csatazaja egyre távolodott, ahogy Voldemort katonái visszahúzódtak a Tiltott  Rengeteg felé. Azok az óriások, akik Hagriddal érkeztek, és a kastély védői együtt minden támadót megsebesítettek, s az erdő és az épület közötti teret betöltötték a diadalmas rikkantások. Hagrid boldogan ölelte meg Harryéket, alaposan megropogtatva a csontjaikat.
Azonban csak gyors üdvözlésekre és néhány szó váltására futotta az időből. McGalagony személyesen ment ki az óriásokhoz, akik addigra visszatértek a kastélyhoz, hogy megköszönje a segítségüket. Ők ezután Gróp vezetésével becsörtettek a Tiltott Rengetegbe, hogy felkutassák és végleg elüldözzék odamenekült társaikat.
A kastély kapujának helyreállítását azonnal megkezdték, de több torony is komolyan megrongálódott, és a törmelékektől átjárhatatlanná váltak a felsőbb emeletek. Sem idő, sem lehetőség nem volt a falak helyreállítására, ezért védővarázslatokkal látták el a megrongált területeket, melyeken sem hoppanálva, sem repülve, sem zsupszkulccsal nem lehetett átjutni.
Azonban a védővarázslatok sem tudták kizárni a hideg szelet, amely huzatossá tette a máskor annyira otthonos Roxfortot. A védők igyekeztek meleg ruhákat magukra ölteni, de valójában a lelküket járta át a jeges szél. Harry már-már ismerősként üdvözölte a búskomorságot, amely úrrá lett rajta a kastély környékét ellepő dementoroknak köszönhetően. A nyomott hangulat csak még jobban eluralkodott a védőkön a kora esti megemlékezés során, amit az ostrom halottjainak tiszteletére rendeztek.
Harry szíve összeszorult, amikor az egész nagyterem egy néma pohárköszöntővel búcsúzott azoktól a társaiktól, akik életüket vesztették az elmúlt napok támadásai során. Tisztán emlékezett arra a napra, amikor ennek a háborúnak az egyik első áldozatát, Cedric Diggoryt búcsúztatta el Dumbledore ugyanitt. A fekete drapériák, melyek komoran lógtak le körben a falakról, finoman meglebbentek a terembe besüvítő hideg széltől. A percről percre sötétedő eget befedte a füstként terjengő köd, elrejtve a csillagok és a Hold fényét.
Mindannyian tudták, hogy Voldemort nem fog nekik hosszabb időt adni a gyászra, most mégis csaknem magukba feledkezve ültek az asztaloknál. Senki sem járőrözött a folyosókon, egyedül a mágikus térképek emlékeztettek arra, hogy még mindig bármelyik percben számítani lehet támadásra. Harry fáradtan dörzsölte meg a szemét. Az elmúlt napok során csak lopott órákat aludt, s rémülten vette észre magán a kimerültség jeleit. A beszélgetés Lumpsluckkal felvillanyozta ugyan, mégsem volt még ideje teljesen megemészteni a váratlan fordulatot.
Ahogy végigjártatta tekintetét az immáron újra helyet foglalt diákokon, akik unottan turkálgatták az ételeket, mindenhol a sajátjáéhoz hasonló elgyötört arcokat látott. Hiába sikerült eddig Voldemort minden támadását visszaverni, a veszteségek és a fáradtság kikezdte a védőket. Az asztal túlsó végén, ahol már nem volt elég hely hármójuk számára az ünnepség kezdetekor, Harry megpillantotta Seamus Finnigant, s mellette egy ismerős, barna, csapzott haj övezte arcot.
– Itt van Neville? – fordult csodálkozva barátaihoz. Ron és Hermione nyújtogatni kezdték a nyakukat, s ekkor maga Neville is észrevette őket. A fiú intett, majd, amikor már többen szedelőzködni kezdtek az asztaloknál, odasétált hozzájuk.
– Sziasztok. – Az arca komor és sápadt volt. Ezzel persze nem tűnt ki a többi diák közül, de Harrynek eszébe jutott, hogy Neville nem védi már napok óta a Roxfortot.
– Anyukád hogy van? – kérdezte Hermione együttérzőn.
Neville arcán átfutott valamilyen érzelem, de csak egy pillanatra, s Harry nem tudott rájönni, hogy mi az.
– Talán jobban – felelt halkan, csaknem röstelkedve. Harry tudta, hogy a fiúnak mennyire nehéz a szüleiről beszélni, ezért inkább témát váltott:
– Hogy jöttél be a Roxfortba?
– Összetalálkoztam Hagridékkal Roxmorts környékén – magyarázta Neville, s pillantásával megkereste a két hatalmas alakot a tanári asztal közelében. – A kapunál maradtam, amíg nem rendeződtek kicsit a dolgok…
– Hiszen ennél még az is kevésbé lett volna veszélyes, ha az óriások között jössz – szólt közbe Hermione, de Neville nem válaszolt, helyette Harryhez fordult:
– Beszélnünk kell. Most már tényleg.
Most, hogy a Defensor személyesen beszélt vele, Harry már nem érezte olyan sürgősnek, hogy megtudja, mit akart Neville mondani. Feltételezte, hogy Lumpsluck valamiért beavatta a fiút, és rajta keresztül akart üzenni. Ugyanakkor nem akarta megbántani Neville-t, ezért bólintott. Neville elindult kifelé, anélkül, hogy egyetlen szót is ejtett volna arról, hogy hová mennek. Harry és barátai némán követték fel a második emeletre, ahol az egyik terem ajtajában végre megálltak. A terem egyik, betört ablakán keresztül befújt a szél, meglobogtatva Neville talárját.
– Hallgatlak – mondta Harry, amikor érzései szerint már percek óta álltak némán a folyosón. Neville-t láthatóan nem zavarta Ron és Hermione jelenléte, inkább a gondolatait igyekezett összeszedni.
– Akkor tehát tudod, hogy mi az az Aetas Heroum – kezdte halkan, egyértelműen felvéve a fél évvel ezelőtt félbehagyott beszélgetés fonalát. Harry magabiztosan bólintott. – Ami most itt folyik, egyszerűen szörnyű. Talán tényleg erre van szükség, hogy jobbá váljon a varázsvilág, de ennyi ártatlan ember halála…
Harry úgy érezte, máris elvesztette a beszélgetés fonalát. Döbbenten nézte Neville-t, aki elhallgatott, és szomorúan lehunyta a szemét egy pillanatra.
– Igen, valóban szörnyű az ostrom. De hamarosan véget ér, és túl leszünk ezen az egészen – válaszolt végül, és megnyugtatónak szánt mozdulattal Neville vállára tette a kezét. A másik felpillantott, s szemében megdöbbentő elszántság égett.
– Harry, valamit tudnod kell – jelentette ki határozottan. Harry látta a Neville-ben dúló harcot, és sejtette, hogy a fiú olyasmit akar mondani, amiről hallgatnia kellene. Ezért biztatóan intett, hogy folytassa csak. – Nem te vagy a Heros.
Neville szavait döbbent, hideg csend fogadta.
– Ezt hogy értetted? – kérdezte végül Hermione.
– Mintha többféleképpen is lehetne érteni! – csattant fel Ron. – Inkább az a kérdés, hogy honnan szedted ezt a marhaságot?
– Tudom, hogy ezt hiszi az egész varázsvilág – mondta Neville és most már tényleg szétterült arcán a zavar –, és Harry nagyszerű varázsló, szerintem lehetne akár a Heros is, de…
– Ki a csuda etette ezt meg veled?! – kérdezte Ron a felháborodástól csaknem üvöltve.
– Megértem, ha úgy érzed, hogy kihasználtak – fordult Neville most Harry felé –, de csak elhitette az emberekkel, hogy…
– Tévedsz, Neville – vágott közbe Harry komoran. Maga sem tudta eldönteni, hogy annak örül-e jobban, hogy Neville szavai nem igazak, vagy inkább azt szeretné, ha valaki levenné a válláról a felelősség súlyát. Mindenesetre az nem volt kérdés, hogy mi az igazság. – Beszéltem ma a Defensorral. Én vagyok a Heros.
Neville döbbenten kapott levegő után. Ron diadalmasan kiáltott fel:
– Na ugye! Téged vertek át!
Neville még mindig értetlenséggel vegyes csodálkozással meredt Harryre.
– Tényleg… tényleg ezt mondta neked? – nyögte ki végül. – Mit mondott egészen pontosan?
– Azt, hogy nálam jobb Herost kívánni sem lehetne, és rámutatott, hogy melyik átokkal kell végeznem Voldemorttal – felelt Harry minden büszkeség nélkül. Neville csak hápogni tudott.
– De hát miért gondoltad, hogy nem ő az? – kérdezte Hermione lágyan. Neville azonban csak megrázta a fejét, és továbbra sem vette le a szemét Harryről.
– Az nem lehet, hogy ma idejött és…
– Ki? – vágott közbe Hermione.
Neville épp kinyitotta a száját, hogy rávágja a választ, amikor a hátuk mögül felhangzott egy dühös hang:
– Hát itt vagytok!
Harry sarkon fordult, és pálcát rántva meredt Malfoyra.
– Mi a fenét ólálkodsz folyton körülöttünk? – sziszegte dühösen.
– Ereszd le azt a pálcát, Potter, mert még a végén meg találnék halni, ha a Főnix Rendjének egyik tagja ellen kellene fordulnom – válaszolt lustán Malfoy, miközben hidegen csillogó szemekkel végigmérte Neville-t. – Odalent megkezdenék az eligazítást, de a Kis Mázlista Túlélő nélkül mégsem lehet beszélgetni – jelentette be gúnyosan –, azért küldtek, hogy megkeresselek.
Harry utálkozva meredt a szőke fiúra, de az egy halvány mosollyal az arcán állta a pillantását. Végül Hermione unta meg néma párviadalukat.
– Akkor menjünk. Gyere, Harry – megfogta Harry karját, és arrébb húzta a fiút, hogy kikerülhessék Malfoyt.
– Nézzétek! Az meg mi a fene?! – kiáltott Ron döbbenten, és a terem ablaka felé mutatott.
Mind egy emberként fordultak a mondott irányba, hogy kibámuljanak az ablakon, ahonnan éppen rá lehetett látni egy távolabbi toronyra. A romos falon majomszerűen kapaszkodva mintha emberek másztak volna felfelé. Fekete rongyaik alig fedték fehéren világító, csontsovány testüket, s mintha valamiféle halott-sápadt derengés vette volna körül őket.
Harry torka összeszorult, s ahogy Ginny jeges ujjai biztatóan megszorították a kezét, már pontosan tudta, hogy mivel állnak szemben.
– Inferusok! – kiáltott Malfoy-jal egyszerre.
Ebben a pillanatban eltakarta szemük elől a torony képét egy fehér, beesett arc, s egy aszott testű inferus már keresztül is mászott az üresen tátongó ablakkereten. Üveges szeme vakon meredt előre, de tökéletes magabiztossággal kerülte ki a padokat, s haladt Harryék felé. Nyomában újabb és újabb arcok, aszott testű, monotonon lépkedő halottak tűntek fel. Egy végeláthatatlan sereg. A kastélyban még jobban szétáradt a hideg, egy kripta, a halál fagyosságára emlékeztetve, s Harry biztos volt benne, hogy betörtek az épületbe a dementorok.
Malfoy és Neville egyszerre rántott pálcát, s köríves mozdulattal átkokat küldtek az inferusok felé. A Neville pálcájából kitörő zöldes fényű bűbáj forgószélként söpört végig a termen, visszalökve az ablakon túlra a holtak seregét. Alig egy szempillantással később mindent elöntött Malfoy varázslatának narancsfénye, s az ablakok mellett végig tüzek lobbantak Az egész ablakot lefedő vibráló lángfüggönyök nem terjedtek tovább, nem kezdték nyaldosni a fából készült padokat, csak falként védték a termet a visszatérő inferusoktól.
Harry ezalatt végre észbe kapott, s azonnal felvette a kapcsolatot a Rend fejével. McGalagony utasítására villámgyorsan elindultak lefelé, hogy csatlakozzanak a saját csapatukhoz. A lépcsők és más termek felől egyre csak özönlött a sápadt sereg, és Harryék kénytelenek voltak létrehozni egy tűzfalat, amelyet közösen tartottak fenn, és futtukban folyamatosan körülöttük mozgott.
Az első emeleten kiderült, hogy megint betörték az ajtót, s a kastélyban lassan szétoszlott a kámzsás, levegőben úszó dementorok serege. Köpenyük baljóslatúan lobogott a saját maguk keltette szélben, és keresztülsiklottak a tűzfalon is. Harry meghallotta a hörgő lélegzetvételt, s minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne engedje át magát a fájdalmas emlékképeknek.
– Expecto patronum! – Neville kiáltása belehasított a levegőbe, s a pálcájából kitörő ezüstös medve a legközelebbi dementort elkezdte visszaszorítani, de rögtön újabbak érkeztek, ezúttal más irányból, a tűzön keresztül.
Harryék azonnal követték Neville példáját, s négy fénylő állat lőtt ki négy irányba a pálcáikból. A dementorok meghátráltak, s az öt patrónus lassan megtisztította tőlük Harryék körül a terepet. Ekkor azonban egy utolsó pislantás után teljesen kialudt az őket védő tűz, s mintha csak erre vártak volna, jeges, csontos kezek ragadták meg őket minden irányból. Harry érezte, hogy a legközelebbi terem felé rángatják, és ő képtelen ellenállni. Már az arcába csapott a jeges szél az ablaknál, amikor végre megmarkolta a pálcáját, s újra lángoló gyűrűt varázsolt maga köré.
Csupán egy másodperce volt, hogy fellélegezzen, és körbepillantson barátai után. Úgy tűnt, Malfoy megfelelően tarja magát, arrébb mintha Ront és Hermionét együtt látta volna egy tűzgyűrűben. Már körbe akart nézni, hogy megkeresse Neville-t, amikor meghallotta a hörgő hangot, s a csontjain is túl, egészen a szívéig hatolt a jeges hideg.
Harry orrát betöltötte a rothadásszag, s a fejében vadul váltakoztak a képek; Cedric holtan, anyja könyörög Voldemortnak, Sirius a boltív felé zuhan, Ginny fájdalomtól elgyötört arca. Nem akarta megadni kámzsás alaknak, amely rémisztően közeledett felé, ezt az örömöt. Ginny újra megszorította a kezét, s mintha hallotta volna a hangját mindazoknak, akiket elvesztett, és akiket meg akart bosszulni. A hörgő lélegzetvétel egészen közelről hallatszott, s Harry érezte, hogy a dementor megérinti az arcát.
– Expecto patronum! – Minden erejét beleadta a varázslatba. Pálcájából elementáris erővel tört ki a fénylő szarvas, s Harry és a dementor közé szökkent, agancsával hátrébb szorítva a kámzsás lényt.
– Harry! Ide! – kiáltott Neville, s ő maga ugrott közelebb Harryhez, majd létrehozott körülöttük egy lángoló falat. – Gyerünk! Te a dementorok, én az inferusok ellen!
Lassan indultak meg kifelé a teremből, Harry újabb és újabb dementorokat üldözött el, míg Neville fenntartotta körülöttük a tűzgyűrűt. Csaknem vakon botorkáltak tovább a folyosókon valahol társaságot, más védőket keresve. Rémült sikolyok, hangosan kiáltott varázsigék, elsikló dementorok kámzsájának halk suhogása vette őket körül. Néhol lángokban állt a kastély, az inferusokat távol tartó varázslatok miatt.
– Harry, Neville?! Ti vagytok? – Hermione ideges hangja tört át a körülöttük lévő tűzgyűrű ropogásán. – Erre! Itt nincsenek inferusok!
Harryék követték a hangot, s egy olyan terembe jutottak, ahol lángfüggönyök védték az ablakokat. Az ajtóban aurorok voltak, akik valamilyen varázslattal megtörték az inferusokat irányító bűbájt. Harry dermedten bámulta a lábaik előtt elterülő halmot: mindenféle korú hullák aszott, sápadt testét, amelyek most mozdulatlanul nyúltak el a padlón.
– Igyekeznek egy helyre csalogatni őket, hogy feloldják az átkot – magyarázta Ron. – A dementorok ellen pedig a kísértetek vették fel a harcot.
Hermione elborzadva kiáltott fel, s a holttestekre mutatott. A kupac tetején, láthatóan az utolsó inferus teste feküdt. Haja össze-vissza állt, egész arcát sebhelyek csúfították el, egyik szemgödre látványosan belapult, mintha teljesen hiányzott volna az a szeme. Alastor Mordon fehér, csontos testére egy újabb holttest zuhant, ahogy az egyik auror megszabadította a bűbájtól.
– Rengetegen vannak – mondta Harry a barátainak. – Nem várakozhatunk itt örökké!
– Más termekben is oldják fel az átkot. Jobbat nem tehetünk – rázta meg a fejét Hermione.
– Akkor segítsünk idetalálni azoknak, akik még veszélyben vannak – vágta rá Harry. Égett benne a tettvágy, és képtelen volt a teremben üldögélni.
Ron és Hermione belegyezett, s kialakítva maguk körül az újabb lángoló gyűrűt, elindultak. Egy teremből rémült kiáltások hallatszottak. Harry berontott, s még éppen látta Padma Patilt, amint két inferus magával rántja az ablakon keresztül. A terem sarkában három másik lány igyekezett védekezni, köztük Luna Lovegood. Harry egy gyors intéssel tűzgyűrűt hozott létre körülöttük, mire az inferusok felé indultak el. Hermionéval közösen az ablak felé szorították a halottakat.
Hatan együtt indultak vissza a teremhez, ahol az aurorok folyamatosan irtották az inferusokat. Harry úgy érezte, órák telnek el, amíg ők igyekeznek segíteni a diáktársaiknak, s biztonságos helyre juttatni őket, mire végre úgy tűnt, hogy kezdenek elfogyni az inferusok. Harryék végre megszüntethették az őket a mozgásban akadályozó tűzgyűrűket. A hozzájuk csapódott Lunával együtt rohantak feljebb egy emelettel, mivel segélykérő kiáltásokat hallottak onnan.
Négy dementor fogott körül néhány ötödévest, akik hiába igyekeztek létrehozni egy patrónust. Harryék gondolkodás nélkül hajtották végre a patrónusbűbájokat. A pálcáikból kitörő ezüstösen csillogó varázslatok elkergették a dementorokat. A következő pillanatban hangos csattanás kíséretében csuklyás alakok bukkantak fel körülöttük a folyosón. Egy másodperc múlva egyszerre öt villanó zöld fényű átok tört feléjük.
– Hasra! – üvöltött Harry, s a hozzá legközelebb álló két lányt magával rántotta. Az átkok sisteregve ütköztek össze a fejük felett, majd a falba vágódtak. A kövek megremegtek, s alig fél méterre Harrytől hangos dörrenésekkel beomlott a fal, s hatalmas hegy zárta el őket támadóik egy részétől, de Rontól, és három ötödévestől is.
Harry kezét figyelmeztetően megmarkolta Ginny, és ő villámgyorsan fordult meg, hogy a maradék két halálfaló átkait kivédje. Pajzsain felolvadtak a halványkék bűbájok, s ezalatt Hermione és Luna elkábította a két csuklyást. Harry rohanva indult el egy másik folyosó felé, ahonnan átkok villódzó fénye látszott. Társai követték. Itt, egy kiszélesedő területen egymással küzdő párokba botlottak. Érkezésük elég váratlan volt ahhoz, hogy elkábítsák a halálfalókat, de hangos csattanások közepette újabbak érkeztek.
Harry úgy érezte, hogy kilátástalan küzdelmet folytat egy magas, vékony csuklyással. Mindketten minden rontást védtek, s egyikük sem tudta megelőzni a másikat. Csak ekkor döbbent rá, hogy a halálfalók társaival együtt beszorították az egyik sarokba. Éppen közelebb akart ugrani, amikor oldalról eltalálta valamilyen átok, amely fájdalmasan száguldott végig az egész testén. Önkéntelenül összegörnyedt a fájdalomtól, de még így is észrevette a gázként feléjük terjedő kékes átkot.
– Hermione, védd ki! – nyögte, még mindig összegörnyedve, de Hermione éppen egy Avada Kedavra elől ugrott félre. A zöld fényű átok továbbsuhogott, egyenesen Luna felé.
– Neee! – kiáltott Hermione kétségbeesetten, de a szőke lány teste élettelenül csuklott össze.
Ebben a percben beterítette őket az átok.
– El ne engedjétek a pálcátokat! – kiáltott Harry, miközben mindannyian hátrazuhantak a Ramalia erejétől. Minden idegszálával arra koncentrált az átalakulás során, hogy szorosan markolja a pálcáját.
Minden erejét megfeszítve, csupán hasizomból emelkedett fel, s látta, hogy már csak három halálfaló maradt itt, nyilván, hogy végezzenek velük. Az egyiket sikerült elkábítania, s ezzel láthatóan megzavarta a csuklyásokat, akik már nem számítottak támadásra Harryék felől. Úgy tűnt, Hermione is megőrizte a pálcáját, és elkábított még egyet a támadóik közül. A harmadik végül elrohant.
Harry villámgyorsan kimondta Hermionéra és magára is az átalakító varázsigét. A velük maradt három ötödéves közül kettő eltörte a karját, miközben igyekezett feltápászkodni. Harry nekilátott, hogy visszaalakítsa a végtagjaikat, és rendbe hozza a karjukat. Harry körbenézett, s meglátta Hermionét, aki könnyes szemmel hajolt Luna fölé.
– Gyerünk, tovább! – kiáltott rá a lányra. Harry nem volt hajlandó most átadni magát a veszteségek fájdalmának. Igyekezett észre sem venni az ismerősök halálát. – Rajta már nem segíthetsz!
Valaki váratlanul megragadta a csuklóját. Harry rémülten kapta oda a fejét, s látta, hogy karkötője szorosan a kezére tapad, az összekapcsoló pánt pedig barna színben játszik.
– Ron! – Hermione kétségbeesetten kiáltott fel. Egy pillanatra összenéztek, majd a három ötödévesre tévedt a tekintetük. Harry érezte, hogy a karkötő még erősebben szorítja meg a kezét. – Muszáj menünk! – kiáltott fel Hermione, s dehoppanált.
Harry csak remélni tudta, hogy az ötödéveseknek sikerül vigyázniuk magukra, de mind a karkötő, mind a tudat, hogy Ron bajban van, ösztönözte, hogy ő is azonnal dehoppanáljon.
A folyosón, ahová érkezett, visszhangzott a fájdalmas üvöltés; Ront Cruciatus átokkal kínozták. Három halálfaló tornyosult fölötte, s míg ők tartották a varázslatot, másik kettő a folyosót figyelte. Harry észrevette Hermionét, aki hozzá hasonlóan a falhoz lapulva állt. Meglepte, hogy a lány, bár minden ízében remegett, s könnyek csillogtak az arcán, képes volt megállni, hogy egymagában Ron segítségére rohanjon.
– Még nem ismered a valódi fájdalmat, s máris így üvöltesz? – csattant egy hideg hang, amikor Ron végre elhallgatott. – Mi lesz, ha valami komolyabb bajod esik?
Harry érezte, hogy felizzik benne a gyűlölet Bellatrix Lestrange hangjától. Erővel kellett visszafognia magát, hogy ne ugorjon elő, és rohanjon bele önként a halálba.
– Félsz a haláltól? – kérdezte egy rekedt hang. – A végén pedig inkább azt fogod kívánni.
Bellatrix ostorszerű átkokat küldött Ronra, melyek többször is végigvágtak a testén. Ron azonban eltökélhette, hogy nem fog kiabálni, s ez a némaság, amivel tűrte a csapásokat, még félelmetesebb volt. Váratlanul hangos csattanás kíséretében két alak tűnt fel a folyosón. Ruháik koszosak és teljesen lerongyolódottak voltak. Alig tűntek valamivel kevésbé soványnak, mint az inferusok, de egyértelműen élő emberek voltak, hajuk és arcszőrzetük ugyanis ápolatlanul, teljesen elburjánozva ölelte körbe a fejüket.
Harry végül erről a vörös haj- és szakállzuhatagról ismerte fel őket. Hermionéval akkor ugrottak elő, amikor Fred és George Weasley a halálfalókra támadt. Sikerült azonnal elkábítaniuk a két őrt, s Harry párbajozni kezdett a rekedt hangú varázslóval. Csak fél szemmel látta, hogy az ikrek rátámadnak Bellatrixra, miközben Hermione a harmadik halálfalóval kezdett harcolni.
Harry könnyedén védte a támadó átkait, s végül sikerült eltalálnia csonttörő átokkal a pálcás kezét. A halálfaló a fájdalommal nem törődve Harryhez ugrott, s fojtogatni kezdte, de Hermione megmentette egy Diffindóval. A halálfaló feje hangosan koppant a kövön, s eszméletlenül terült el.
Hermione ezután odarohant Ronhoz, s igyekezett a lehető legkíméletesebben megszabadítani a köteleitől. Ezalatt Bellatrix Lestrange létrehozott egy tűzfalat az ikrek körül, amin nem láttak át, s egyelőre a megszüntetésén fáradoztak.
– Harry! Már úgy hiányoztál! – gúnyolódott a nő, s Harryt is megtámadta az ostorszerű átokkal, de ő kivédte. Bellatrix Lestrange villámgyorsan újra támadott, s Harry csak védekezni tudott. A nő közben folyamatosan gúnyolódott: – Nem próbálkozol meg egy főbenjáró átokkal, Harryke? Már nem is gyűlölsz annyira, hogy a halálomat kívánd? A drága jó unokaöcsém már semmit se jelent neked? És a kicsi barátnőd, az a kis ku…
– Silencio! – Harry dühe megsokszorozta az erejét, és váratlan támadása a nőbe fojtotta a mondat végét. Bellatrix a torkához kapott, de közben gyorsan kivédte Harry lefegyverzőbűbáját. Fred és George ezalatt megszüntette végre az őket körbefogó tűzfalat, s egy dühös kiáltással a nő felé ugrottak. Úgy tűnt, Bellatrix nem látja őket, s megint Harry felé küld egy mélykék átkot, de a varázslat vett egy éles kanyart, és Fredet találta el. Őt teljesen váratlanul érte a támadás, miközben Harry kékes pajzsa érintetlenül vibrált a levegőben.
Bellatrix hangtalanul felkacagott, s gúnyos pillantásán látszott, hogy élvezi a párbajt a három fiúval. Fred szemei átalakultak két hatalmas bogárszemmé, aminek következtében hosszú másodpercekig értetlenül kapkodott maga elé. Harry ismerte a varázslatot, s villámgyorsan Fred elé ugrott, hogy megvédje Bellatrix átkaitól, és az első alkalmas pillanatban visszaalakítsa a szemét.
George vad elkeseredettséggel támadt rá a nőre, aki nevetve védte ki az átkait. Harry felhasználta a rövid időt, amíg Bellatrix másfelé figyel, és megkezdte a Fred szemét átalakító átok feloldását. Még így is tudta, hogy néhány percig neki kell védeni a fiút, amíg teljesen rendbe nem jön a látása. Bellatrix közben egy Cruciatusszal eltalálta George-ot, és újra betöltötte a folyosót a fájdalmas üvöltés.
Harry megpróbálkozott egy néma Stuporral, de a nő azonnal érzékelte a varázslatot, s a Cruciatust megszakítva kivédte. Szinte ugyanazzal a pálcamozdulattal újra megátkozta George-t, de ezúttal egy zölden villanó átokkal.
– Vigyázz! – üvöltött Harry, de George még mindig remegett a Cruciatustól.
Az üldözéssel eltöltött hónapok amúgy is teljesen legyengítették, de a kínzás végleg elszívta ereje maradékát, amit a harc során még használhatott volna. Harry tehetetlenül nézte, ahogy a földön fekvő, egész testében remegő fiút eltalálja, és végleg megdermeszti az átok.
George halála olyan dühvel és elkeseredéssel töltötte el őket, amilyenre Bellatrix nem számíthatott. Fred, Harry, Hermione és a köteleitől időközben végre megszabadított Ron egyszerre küldtek lefegyverzőbűbájt a nőre. Bellatrix önkéntelenül felsikított volna, de Harry korábbi varázslata még mindig a torkára fagyasztott minden hangot. Harry átkától a védtelen nő nekicsapódott a falnak, Ron villámgyorsan megkötözte, majd Fred egy átokkal elszorította a légcsövét.
Végtelenre nyúltak a másodpercek, amíg az elnémított nő az életéért küzdött Fred akaratával szemben. Bellatrix utolsó rándulása után csak négyük fáradt zihálása töltötte be a folyosót. Fred megdörzsölte az arcát, majd George mellé rogyott, s egészen lassan végigsimította fivére holttestét. Megremegett a válla.
Harry a barátaihoz fordult, és előhúzta a Tekergők Térképét.
– Biztos jól jön valahol némi segítség – mondta rekedten, nagy nehezen leküzdve a torkát összeszorító gombócot.
Végigfuttatta tekintetét a térképen, de úgy tűnt, a legtöbb helyen a védők vannak többségben. Ekkor megakadt a szeme két ponton, akik az általános kavarodásban nem harcoltak, hanem mintha a falnak támaszkodva beszélgettek volna. Értetlenül közelebb hajolt a térképhez, s döbbenten kiáltott fel: a második emeleti folyosón, Hisztis Myrtle mosdója mellett Draco Malfoy Perselus Pitonnal beszélgetett.