Harry még soha semmit sem érzett annyira idegtépőnek, mint ezt a várakozást. Ehhez képest még az is kibírhatónak tűnt, amikor a Trimágus Tusa első próbáján arra várt, hogy sorra kerüljön. Bár kénytelen volt belátni, hogy három és fél év távlatából már bármi kibírhatónak tűnhet. Ez azonban nem változtatott azon, hogy érzései szerint rémisztő lassúsággal vánszorogtak a percek, és ő egyre idegesebbnek és tehetetlenebbnek érezte magát.
Az elvarázsolt mennyezetről barátságosan hunyorogtak le a csillagok a nagyteremben lévőkre, csakúgy, mint a kastélyra és a ködbe burkolózó birtokra. A csaknem teljesen teli hold hideg fénye elhalványult a termet megvilágító fáklyák ragyogása mellett. A helyiséget megtöltötte a halk sustorgás; az aurorok, több rendtag és minden ötödéves vagy annál idősebb diák itt gyülekezett.
McGalagony a pincében alakított ki hálótermeket az első négy évfolyamba járók számára. Harry ugyan aggódott, hogy Piton ismerhet oda vezető titkos folyosókat, de a Rend feje megnyugtatta; a kisebb gyerekek szálláshelyét védő varázslatok a lehető legerősebbek voltak, és a tervek szerint úgyis csak átmenetileg maradnak a kastélyban; McGalagony a támadás megkezdése után a kevésbé képzett diákokat ki akarta menekíteni a Roxfortból. Most azonban saját biztonságuk érdekében a kisebbek úgy tudták, hogy a francia menekülteknek kell átadniuk szobáikat, s morogtak ugyan a költözés miatt, de végül teljesítették az utasítást.
Nem sokkal tíz óra után McGalagony összehívta a nagyterembe a napközben megérkezett védőket és az idősebb diákokat. Elmondta nekik, hogy az iskola támadásra számíthat, és hozzáfogott, hogy megszervezze a védelmet. Az igazgatónő megadta a lehetőséget, hogy azok a diákok, akik nem akarnak harcolni, csatlakozzanak a fiatalabb tanulókhoz. Néma csönd volt a teremben, amíg az a húsz, főként ötödéves diák elhagyta a helyiséget, akik nem vállalták a harcot.
A többiek reakciója a támadás hírére megdöbbentette Harryt; a bejelentés után a nagytermen végigsöpört ugyan az izgatott sutyorgás hulláma, de senki sem rémült meg, vagy esett pánikba. Harry eleinte nem értette, hogy mitől lehetnek ennyire bátrak, miközben neki a torkában dobogott a szíve, de hamarosan rájött, hogy a legtöbben csak jó bulinak tartják a nagyterembeli várakozást.
Harry rádöbbent, hogy bármennyi rosszat hallottak is a halálfalókról, többségük még soha nem nézett szembe egyetlen eggyel sem, és vele ellentétben fogalmuk sincs róla, milyen lehet az, amikor Voldemort emberei támadnak. Ezzel szemben az, hogy már éjjel tizenegy is elmúlt, és nem a hálókörletükben kell kuksolniuk, hanem a nagyteremben üldögélhetnek, nagyon is kalandosnak ígérkezett. Nyilván elhitték, amit McGalagony mondott, de még nem fogták fel. Jókedvűen beszélgettek, sakkoztak, vagy más játékokat játszottak, hogy elüssék az időt éjfélig, mintha csak szilveszter éjszakája volna.
Az aurorok már jóval komorabbak voltak. A terem egyik sarkában telepedtek le, és asztalaikat összetolva halkan beszélgettek. Harry látta, hogy a fiatalabbak, akik csak nemrég végeztek, valamint az aurortanoncok sápadtan ülnek, s összedugják a fejüket. Ők csak aznap délelőtt értesültek róla, hogy nem a szokásos gyakorlatra, hanem egy várható támadás helyszínére kell menniük. Mivel tudták, hogy mire számítsanak, jóval idegesebbek voltak Harry iskolatársainál, pedig már több mint tizenkét órájuk volt arra, hogy megemésszék az információt.
A rendtagok nagy részét McGalagony már napközben elhelyezte az épületben, hogy a tanárokkal együtt figyeljék a birtokot. A belső kör azon tagjai, akik mégis a nagyteremben voltak, a diákok megnyugtatásával foglalkoztak, vagy a Rend fejéhez csatlakoztak. McGalagony, Kingsley és Prospeer ugyanis az egyes védelmi vonalakat tervezték meg éppen. Harry egy darabig figyelte a munkájukat, de végül belefáradt a kastély mágikus térképének figyelésébe, amelyen különböző színű pontok jelölték az egyes emberek őrhelyét és feladatkörét. Az elmúlt két hét során Lupin az igazgatónő segítségével készített egy új térképet a Roxfortról. Ez sokban hasonlított a Tekergők Térképére, de nem az egyes személyeket jelölték rajta, hanem csoportokat, sőt, alkalmas volt arra, hogy kimutasson nagyobb horderejű varázslatokat is. Maga a Tekergők Térképe egyelőre Harrynél maradt.
Harry most félrehúzódott egy egyedül álló asztalhoz, s elgondolkozva nézett szét a teremben. Hermione, aki sokáig Viktor Krummal és más durmstrangosokkal beszélgetett, néhány perce letelepedett mellé. Feszült arccal figyelte Ront, aki éppen Seamusszal sakkozott, és csaknem ugyanolyan felszabadultnak tűnt, mint évfolyamtársaik, akik élvezték, hogy megtört kicsit az iskola monotonsága. Harry persze jól látta korábban az ideges pillantásokat, amelyeket Ron szabályos időközönként a durmstrangosok felé vetett. Hermione csalódottan eresztette ki a levegőt, amikor Ron egy újabb partiba kezdett, ezúttal Padma Patillal.
Harry megfogadta, hogy nem fog beleszólni barátai magánügyeibe, ezért inkább megtartotta magának a véleményét. Ron sértett hiúságán csak az segített volna, ha Hermione végleg elfeledkezik a nemzetközi máguskapcsolatokról, és csatlakozik a sakkozókat figyelő kis csoporthoz. Ez azonban, úgy tűnt, egyáltalán nincs a lány ínyére. Harry elszakította a pillantását Ronéktól, és a kezére tévedt a tekintete.
Percek óta játszott szórakozottan az aranygyűrűvel.
Jobb pillanatot nem is találhatott volna arra, hogy felhúzza. Hermionénak láthatóan nem volt kedve beszélgetni, a többiek pedig nem is foglalkoztak az egyik fal mellett üldögélő Harryvel. Óvatosan körbeforgatta a gyűrűt, mintha abban bízna, hogy a puszta tekintetével eldöntheti, hogy működik-e még. De egyértelmű volt, hogy erre nem számíthat. Ahogy a gyűrűre összpontosított, úgy tűnt, mintha az eddigi zsongító zsibongás elhalt volna a teremben, s mindenki más is lélegzetvisszafojtva várna, ugyanúgy, mint ő.
Az aranykarikán puhán csillant meg a feje fölött lobogó fáklya fénye. Harry nem mert levegőt venni, ahogy egészen lassan felhúzta az ujjára az ékszert. Semmi sem történt, és Harry egy csalódott sóhajjal engedte ki a visszafojtott levegőt. Azonban a következő pillanatban érezte, hogy egy hideg kéz megérinti az övét. Annyira lassan simult a tenyerébe, hogy Harry számára egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre újra érezhette Ginny remegő kezének a szorítását. Halkan felsóhajtott, és lehunyta a szemét.
És ekkor mintha alapjaiban rázkódott volna meg a kastély.
Harry szemei kipattantak, és döbbenten nézett körbe a teremben. Többen rémülten felsikítottak, ahogy egy hatalmas dörrenés kíséretében újra megrázkódtak a falak. Harry pillantása a nagyterem falára kitett órára siklott.
Fél perccel múlt éjfél.
Voldemort Nagyúr megkezdte a támadást.
– Harry! – Hermione már a terem túlsó végében, McGalagony mellett állt. A hetedéves diákok a korábban kialakított csoportokban néhány auror társaságában siettek ki a teremből. A fiatalabbak egyelőre nem vettek részt a harcban.
– Áttörték a kastély körüli hoppanálásgátló bűbájt – tudatta McGalagony, amikor Harry is csatlakozott az asztalánál álló kis csoporthoz. – Az épületen lévő bűbáj egyelőre tartja magát, de nem remélhetünk sokat azok után, hogy a birtok védelmét ilyen könnyedén megtörték.
– De hát ezek ősi bűbájok. Lehetetlen feloldani őket, nem? – vetette közbe csodálkozva Ron.
– Nem. Ugyanis bármikor lehet vészhelyzet. És az igazgatók amúgy is szokták módosítani a hoppanálás-tanfolyamok idejére – sziszegte oda Hermione, és már vett egy mély lélegzetet, hogy röviden összefoglalja azt, amit a Roxfort történetében olvasni lehet erről a kérdésről, de még azelőtt rádöbbent, hogy erre most nincs idejük, mielőtt nekikezdett volna.
– Vissza tudjuk állítani a hoppanálásgátló bűbájt a birtokon? – kérdezte idő közben Harry.
– Erre csak nyugodtabb körülmények között lenne lehetőségünk – rázta meg a fejét McGalagony. – De…
Egy újabb dörrenés belefojtotta a szót az idős boszorkányba, és a következő pillanatban Prospeer felszülten szólt oda:
– Betörtek az előcsarnokba.
A térképen, ami fölé a férfi eddig hajolt, hogy pontosan nyomon kövesse a védők mozgását, villogó vörös felirat jelezte a hoppanálásgátló bűbáj megtörését. Egy égkék színben játszó csapat, melyet a térkép tanúsága szerint Dawlish professzor – az új sötét varázslatok kivédése tanár – vezetett, épp most sietett le a márványlépcsőn. A térképen felbukkanó piros pontok az előcsarnokba hoppanáló támadókat jelölték, s a kialakuló és egymással harcoló párok között színesen cikáztak az átkok.
Harry ekkor már csatlakozott az utolsó, Kingsley vezette csapathoz, amelynek tagjai rajta és barátain kívül az aurorképzőben tanulók közül kerültek ki. Akadt köztük néhány régi roxfortos ismerős is, többek között Alicia Spinnet, aki évekig hajtó volt a Griffendél kviddics csapatában. A márványlépcső tetejéről egy pillanatra felmérhették a harcolókat; Dawlish csapatához csatlakozott egy aurorcsapat, és éppen Harryékkel egyszerre ért a márványlépcső tetejére Horatius Lumpsluck is, főként hetedéves mardekárosokkal körülvéve.
A támadók arcát nem takarta csuklya. Ennek, és fekete talárjaiknak köszönhetően teljesen elvegyültek az iskolai egyenruhát viselő diákok, és az egyszerű, fekete talárban harcoló aurorok között. Harryt egy másodpercre elfogta az a szörnyű érzés, hogy nem lesz képes megkülönböztetni a barátot az ellenségtől, de elhessegette a bizonytalanságot, és lesietett az előcsarnokba.
Harry még le sem ért a lépcsőn, egy feltűnően sápadt nő máris felé küldött egy kábító átkot. Harry könnyedén védte ki a támadást, s mintha ez feldühítette volna a másikat. Úgy tűnt, előző átkát nem teljes erőbedobással küldte, mert ahogy újabb támadásba kezdett, már olyan gyorsasággal váltakozott a Harry felé villanó varázslatok fénye, hogy sokáig úgy tűnt, a nő rászorítja, hogy végig csak védekezzen.
Percek teltek el, mire az átkok végre megfogyatkoztak kicsit, s Harry a kifulladó nő felé küldhetett egy csonttörő átkot. A boszorkány igyekezett védekezni, de nem volt elég gyors, s a varázslat eltalálta az orrát. A nő megdermedt a fájdalomtól, majd pillantása értetlenül fordult Harry felé. Jóformán fel sem emelte a kezét, hogy védekezzen, amikor Harry elkábította.
A győzelem mámora, amely minden sikeres párbaj után elöntötte Harry testét, újra végigvágtatott az ereiben. Egy könnyed ugrással Padma Patil mellett termett, hogy kisegítse őt egy őszes halántékú varázslóval szemben, aki már egészen a falhoz szorította. Padma hálásan intett neki, amikor néhány másodperccel később az ősz varázsló ájultan esett össze, majd tovább sietett.
– Apa! – Harry egyik hugrabugos évfolyamtársnőjének döbbent sikolya belehasított a kiáltásokkal teli levegőbe. Egy pillanatra mintha mindenki megdermedt volna. – Ő nem halálfaló! Fél éve eltűnt, de nem állhatott Tudjukki mellé! – kiáltott a lány, letérdelve az alélt férfi mellé, akitől Harry épp az imént mentette meg Padma Patilt.
A lány további szavai belevesztek az újra feltámadó harc zajába, de egy pillanattal később Kingsley Shacklebolt mágikusan felerősített hangja töltötte meg a termet:
– Imperius alatt állnak! Csak feloldó-, vagy kábítóátkot küldjetek rájuk!
A parancs visszhangozva hullámzott végig az előcsarnokon, s Harry végigmérte a vele szemben álló fiatal varázslót, aki szintén megdöbbentően gyorsan támadott. Sejtette, hogy a másikat csak az Imperius átok sarkallja ilyen sebességre, mégis egyre dühösebb lett, ahogy múltak a másodpercek, s ő még mindig csak védekezett. A következő pillanatban azonban a fiatal varázsló dehoppanált.
A márványlépcső felől ugyanis újabb aurorok érkeztek, és amint megkezdték a támadókat irányító Imperiusokat feloldani, a varázslók és boszorkányok száma észrevehetően csökkenni kezdett. A terem falai visszaverték a mágusok dehoppanálásának hangos pukkanásait: a halálfalók inkább kihozták embereiket a kastélyból, minthogy átadják őket a védőknek. Néhány perc múlva a maradék harminc támadó a kastély hatalmas tölgyfa kapuja elé szorult.
Félkört alkottak a kapu körül, s közösen létrehoztak egy pajzsbűbájt, amely felemésztette a védők minden átkát. Harrynek úgy tűnt, mintha valakiket meg akarnának védeni, de a magas varázslók körül kéken izzott a pajzs, s remegő falán nem lehetett jól átlátni. Többszöri sikertelen próbálkozás után több auror együttes varázslata áttört végre a pajzson, de az elkábított férfiak helyén azonnal újraalakult a sorfal.
Mire Harryék megértették, hogy mi volt valójában a támadók célja, már túl késő lett: a félkörön belül védett varázslók megsemmisítették a tölgyfa kaput védő utolsó bűbájokat is, és a következő pillanatban a már-már bizonytalanul távozni készülő védők szeme előtt kitárultak a hatalmas kapuszárnyak. A hideg éjszakai levegő végigsöpört az előcsarnokon, s rögtön utána hullámzó, fekete tömegként immár csuklyás alakok lépdeltek be a nyitott kapun.
Lassan, fenyegetően mozogtak, s a döbbenet, amelyet érkezésük keltett, egészen lebénította a védőket. Az egyforma ruhákat viselő, csaknem teljesen egyformán lépkedő csuklyások elől egy emberként kezdtek hátrálni. A csendet csak a hideg kőpadlón koppanó csizmás léptek zaja, és az Imperiusszal megátkozott varázslók dehoppanálásának hangja törte meg.
A seregnyi fekete ruhás alak csak szótlanul közeledett, nem húztak pálcát, nem igyekeztek megátkozni a védőket. A következő percben a legtöbb auror, mintegy varázsütésre egyszerre emelte fel a pálcáját, s kiáltotta el magát:
– Capitulatus!
Az átkot csak a támadók rendíthetetlenül döngő léptei követték. Harry a többiekkel együtt döbbenten kapott levegő után: a csuklyásoknál nem volt pálca.
Ebben a percben az első sor elérte a már csaknem a márványlépcső aljáig visszaszoruló védőket, s támadásba lendültek. Ütéseiket látva már senkinek se volt szüksége a termet betöltő döbbent hang információjára:
– Muglik!
Harry érezte, hogy megbénítja az iszonyat. Három nagydarab férfi is közeledett felé, s ahogy felfogta, hogy Imperiusszal irányított varázstalan emberek, újra maga előtt látta a halálfaló-központ kör alakú termét, ahol a Ramaliával megátkozott, átalakított végtagú muglik vergődtek. Pillanatok alatt kiverte a veríték, és émelyegni kezdett.
Közben Kingsley ideges hangja ismét túlszárnyalta a tompa puffanásokat és nyögéseket, ahogy arra figyelmeztetett, hogy mennyire óvatosan kell leszerelni a muglikat.
– Csak Stuport, vagy kisebb horderejű átkokat használjatok! Minden komolyabb testi sértés tilos!
Harry agyán még éppen átfutott, Voldemort pont azért küld muglikat rájuk, hogy kihasználja ezt a gyengeséget, hogy egy világos mágus sosem támadna védtelen és varázslásra képtelen emberre, amikor a három férfi odaért hozzá. Az első pofon hangosan csattant az arcán, s hosszú másodpercekig zúgott tőle a füle. A következő ütés hasba találta, s összegörnyedve a földre zuhant, kitéve magát a csizmás lábak rúgásainak.
Egy jeges kéz váratlanul összeszorította a bal kezét, hogy csontjai hangosan megroppantak belé. Odapillantott, de csak az ujján csillogó gyűrűt látta, miközben a fagyos ujjak megint ráfonódtak az övéire, mintha magukkal akarnák rántani. Harry agyába úgy jutott el az üzenet,  mintha a fülébe súgták volna: most sokkal fontosabb az, hogy életben maradjon, mint az, hogy megkímélje ezeket a muglikat, akik cseppet sem kímélik őt.
Ginny még egyszer, figyelmeztetően megszorította a kezét, s Harry jó erősen megmarkolta a pálcáját, majd egy tarolóátokkal a falnak repítette támadóit. A következőkben igyekezett ugyan betartani Kingsley utasítását, de ha csak az használt, erősebb rontásokat is ráküldött a muglikra. Most nem tudott az elvekkel foglalkozni; főként az érdekelte, hogy megmenekülhessen tőlük.
Úgy tűnt, mások is ezt a taktikát választották, és hosszú, kilátástalannak tűnő harc után végre elkezdett megfogyatkozni a kintről beáramló csuklyások száma. Harry fél szemmel látta, hogy Kingsley és Lumpsluck a kapuhoz siet, s bezárják, majd újabb védelmi bűbájokkal látják el. A többi auror igyekezett megszakítani a muglikat irányító Imperiusokat, majd elkábítani őket.
Amikor végre sikerült mindegyiküket megállítani, Harry fáradtan sóhajtott fel. Minden izmában érezte a harc lázát, s testén sajogni kezdett a számtalan zúzódás. Az aurorok visszaterelték évfolyamtársaival és a külföldi diákokkal együtt a nagyterembe, ahol láthatóan berendezték a védők éjszakai táborát. Harry cseppet sem bánta, hogy most kihagyják a muglik felélesztéséből, meggyógyításából és a Szent Mungóba küldéséből.

*

– Csak szórakoznak velünk! – tört ki Sturgis Podmore dühösen.
A belső kör gyűlését, amelyen a tanárok egy része és Prospeer is részt vehetett, hiszen inkább haditanács volt, mint a Főnix Rendjének megbeszélése, a nagyterem mellett nyíló kisebb szobában tartották, ahol annak idején Harry, mint a Trimágus Tusa negyedik bajnoka hallgatta az első eligazítást. A kandallóban pattogott a tűz, és a falakon lógó festmények lakói  a fejüket összedugva sutyorogtak.
Az elmúlt két nap során sikerült több olyan támadást is visszaverniük, amiket megbabonázott világos mágusok és muglik intéztek ellenük, s az elfogott muglikat zsupszkulccsal küldték el a Szent Mungóba. McGalagony megkezdte az elsős és a másodikos diákok kimenekítését is, főként miután előző hajnalban egy csapat hatod- és hetedéves mardekáros együttes erővel megtörte a tölgyfa kaput védő varázslatokat, és beengedett jó pár megbabonázott muglit a kastélyba.
Egyértelművé vált, hogy a harcképtelen, vagy nem elég képzett gyerekeket nem tarthatják tovább a kastélyban. Mivel a Roxfort kandallóit biztonsági okokból kikapcsolták a hopp-hálózatból, a kastélyt védő hoppanálásgátló teret pedig csak átmeneti időre tudták a halálfalók megtörni, és a védők nem kívánták módosítani, kisebb csapatokban, csak zsupszkulcs segítségével lehetett csak kijuttatni a rémült gyerekeket.
Miután a gyűlésen megbeszélték ennek menetét, és határoztak arról, hogy azokat a mardekárosokat, akikre Lumpsluck és Draco Malfoy segítségével rábizonyították, hogy benne voltak az ajtó kinyitásában, egyelőre pálca nélkül bezárják egy terembe a pincében, rátértek az eddigi harc kielemzésére. De alig hogy McGalagony beszélni kezdett, Sturgis Podmore dühösen a szavába vágott.
– Két napja tart az ostrom, de nem láttunk egyetlen halálfalót sem! – folytatta a férfi, amikor már mindenki figyelme rá irányult. – Csak muglikkal és a sajátjainkkal harcolunk! Tudjukki pedig páholyból nézi végig, amint az ellenségei végeznek egymással, majd harc nélkül besétál a Roxfortba. Ezt nem engedhetjük meg!
– Talán ne ’arhcoljunk ellenük? Bizonyárha az még jobban tetszene Tudjukkinek… – szólt közbe Fleur mérgesen, aki főként a francia diákok csapatainak megszervezésével foglalkozott.
– Nem ezt mondom! – vágta rá a szőke férfi, és színpadiasan körbenézett a szobában ülőkön. – Éppen hogy nem kellene tétlenül üldögélnünk. Törjünk ki a kastélyból, és verjük le őket. Gyorsan véget vethetnénk a harcnak, és a meglepetés erejével szétverhetnénk Tudjukki legütőképesebb seregét. Már ha igazak az információk, és valóban azzal nézünk szembe.
– Ha igazak az információk, nincs nagy esélyünk arra, hogy leverjük a kintieket – szólt közbe komoran Charlie Weasley.
– Annál is inkább, mert a birtok már egészen Voldemort kezében van – mondta Prospeer, s hidegen mérte végig Podmore-t, amikor összerezzent a Nevet hallva. – Jóval több meglepetéssel találnánk szembe magunkat, mint ahogy azt most el tudjuk képzelni…
– Á, megszólalt Scrimgeour embere is – vágott vissza a szőke varázsló gúnyosan. – Tulajdonképpen nem is értem, miért engedjük meg, hogy ilyen egyszerűen hozzájusson az információkhoz, és továbbítsa őket a miniszternek.
– Sturgis! – McGalagony hangja szemrehányóan csengett, de a férfi állta a pillantását.
– Tudjuk jól, hogy Rufus Scrimgeour semmitől sem riad vissza, ha a Főnix Rendjéről akar megtudni valamit – folytatta, és ismét végighordozta tekintetét a társaságon. – Miért bíznánk meg az aurorjaiban?
– Elég rosszul ismeri az aurorok esküjét, ha ezt feltételezi – válaszolt Prospeer komoran. – Nem egy ember, hanem a varázsvilág szolgálatára esküdtem fel. És Rufus már kénytelen volt beletörődni, hogy nem kapja meg mindenben a segítségemet. – Keményen végignézett a teremben ülőkön, s Harry nem kevés elégedettséggel látta, hogy a többség Prospeernek ad igazat. Néhány másodpercnyi csönd után a férfi valamivel lágyabb hangon folytatta: – Békeidőben talán lehet arra pazarolni az energiát, hogy a saját bajtársaink után kémkedjünk, de most az összefogás ideje jött el. Az Aetas Heroum legrosszabb időszakát éljük meg, s a mi dolgunk most az, hogy amennyire lehet, csökkentsük a veszteségeket, és segítsük a Herost, hogy elvégezhesse a feladatát.
Prospeer nem pillantott Harryre, de mindenki más a szobában a fiút kezdte méregetni ki éppen csak a szeme sarkából, ki leplezetlenül. Harry kényelmetlenül fészkelődni kezdett, s elhatározta, hogy a megbeszélés után kérdőre vonja végre a férfit a Defensorról és Voldemort legyőzésének módjáról. Azonban mire sikerült kielemezni az eddigi támadásokat, kidolgozni néhány új védelmi taktikát és a térképek segítségével megvizsgálni, hogy hol kell megerősíteni a kastély védelmi varázslatait, leszállt az este.
Aznap volt telihold, s jobb megoldás híján McGalagony és Lupin úgy döntött, hogy a férfi az utolsó percben elhagyja majd a kastélyt, hogy odakint, a birtokon alakuljon át. Bármennyire is veszélyes volt ugyanis fegyvertelenül kimenni a halálfalók közé, Lupin szívesebben vállalta, mint azt a veszélyt, hogy megtámadja a védőket. Prospeer a gyűlés végén tehát azonnal a nagyterembe sietett, ahol egyedül kellett ellátnia a védelem megszervezését, amíg McGalagony kijuttatja Lupint.
Harry Ronnal és Hermionéval együtt, akik idő közben túljutottak a Krum okozta nézeteltérésen, visszatért a nagyterembe, hogy megvacsorázzanak. A házimanókat láthatóan nem zavarta az ostrom, és ugyanolyan lelkesen készítették a sokféle ételt, mint eddig. Mivel a nagyteremben volt a diákok személyes holmijának nagy része is, és legtöbbször itt aludtak hálózsákokban, csak két hosszú asztalt hagytak meg étkezés céljából a helyiségben. A mardekárosok általában az egyiknek az ajtótól távolabbi végében telepedtek le egy tömbben, és senkit sem engedtek a közelükbe. Bár a többiek amúgy se nagyon akartak velük enni, amióta kiderült, hogy az egyik támadás során mardekárosok engedték be a muglikat.
A másik három házba tartozó diákok szívesebben keveredtek egymással, s inkább évfolyamok szerint különültek el. Az ötödévesek még mindig nem harcoltak, és kezdték egyre inkább unni az ostromot, ezért főként azzal ütötték el az időt, hogy egymással párbajoztak. A hatodévesek közül páran már kábíthattak el muglikat, amire igencsak büszkék voltak, és állandóan a hetedévesek társaságát keresték. Ők azonban leggyakrabban egymással és azokkal az aurorképzős diákokkal voltak, akikkel egy csapatban harcoltak.
Harry végignézett az asztalokon, és a terem túlsó vége felé talált némi szabad helyet. Intett barátainak, s odasiettek. Alighogy letelepedtek az asztalhoz, és Harry szedni kezdett magának egy marhahússal teli tálból, megszólalt mellettük egy izgatott hang:
– Szia Harry!
Harry egy másodpercre az elvarázsolt mennyezeten látszó felhőtlen égre emelte a szemét, majd az egérfrizurájú, lelkesen mosolygó Colin Creevey felé fordult, aki napjában hatszor köszöntötte úgy, mintha évek óta nem találkoztak volna.
– Helló – vetette oda, ügyelve rá, hogy csöppet se tűnjön úgy, mint aki beszélgetni akar, de Colin nem hagyta magát.
– Képzeld csak, Harry, tegnap én is harcoltam! – jelentette be mérhetetlen büszkeséggel, s tekintetét Harryre függesztette, egyértelműen dicséretben reménykedve.
– Tényleg? – válaszolt Harry, és megrakta krumplival a tányérját.
– Tényleg! – rikkantotta Colin, és ragyogott az arca. – És képzeld csak, Harry, el is kábítottam egy halálfalót!
– Ügyes vagy – adta meg magát Harry, s eltekintett attól, hogy tudassa a másikkal, hogy egy muglit kábított el. Erre Colin felhatalmazva érezte magát, hogy elmesélje az egész harcot. Harrynek tulajdonképpen megfelelt ez a megoldás, ugyanis csak bólogatnia és hümmögnie kellett, miközben nyugodtan falatozhatott. Közben még arra is volt ideje, hogy elmorfondírozzon azon, miért viselkedik Colin még most is ugyanúgy a jelenlétében, mintha tizenegy éves lenne.
– Különben anyáék nagyon kiborultak, amikor hallottak a támadásról – váltott hirtelen témát az egérfrizurás fiú. – Még üzentek is, hogy azonnal menjek haza, de minden hatodéves itt maradt... Meg végre én is szerettem volna valami olyan izgalmasat csinálni, mint te... – fejezte be Harryre pislogva.
– Azért vannak izgalmasabb dolgok is ennél az ostromnál – szólt közbe egy álmatag hang. Harry felpillantott, s Colinnal szemben meglátott egy kinyitott Hírverőt, ami mögül csak egy hegyes, égkék sapka látszott ki, amelyről mintha varangyszemek lógtak volna le.
– Jaj, Lüke, te biztos nem is harcoltál még – húzta el a száját Colin és vetett egy megvető pillantást a Hírverő felé.
– Szia, Luna – szólalt meg Harry nyugodt hangon –, nem is vettem észre, hogy mikor ültél ide.
– Ó, szia Harry – felelt a szőke lány, és végre leeresztette az újságot, hogy álmatag pillantását végigjártassa a vele szemben ülőkön. Úgy festett, mint aki maga sem vette észre, hogy mikor foglalt helyet az asztalnál. Lepillantott a tányérjára, amin marhahús volt hagymalevessel leöntve, s elgondolkozva enni kezdett. – Ez ma jelent meg – mondta, amikor észrevette, hogy Harry a Hírverő címlapját nézegeti. – Van benne valamennyi az ostromról is, de nem túl sok, mert apa nem akarta megkurtítani emiatt a Walpurgis Lányainak botrányos turnéjáról szóló cikkét. Különben apa azt mondta, hogy szívesen leközölne veled egy újabb interjút – tette hozzá rövid eszegetés után, mintegy mellékesen. – Meg is akart keresni, de a minisztériumban azt mondták, túl elfoglalt vagy.
– Ööö, persze, majd lehetne – felelt Harry zavartan.
– Akkor majd megbeszéljük – bólintott Luna, és felkászálódott, otthagyva félig teli tányérját, hogy a Hírverőt lobogtatva odébbálljon.
– Te jóban vagy ezzel a lánnyal, Harry? – kérdezte Colin őszinte csodálkozással. – Hiszen ő annyira... – Harry pillantása beléfojtotta a szót, így pár másodpercig elvörösödve kapargatta a villájával a tányérját, majd felpillantott, s újult lelkesedéssel folytatta: – Szóval anyáék csak akkor nyugodtak meg kicsit, amikor kiderült, hogy Dennis nem maradhat itt, mert még csak negyedéves. Ő persze teljesen be volt sózva, amikor lementem hozzájuk, és elmeséltem a harcot. Azt mondta, hogy néhány fiúval kiszöknek a pincéből, és ők is jönnek harcolni.
– Az elég rossz ötlet lenne – szólt közbe Hermione szigorúan.
– Ne már, hiszen Harry részt vett a Trimágus Tusán, amikor annyi idős volt, mint ők...
– Nem hinném, hogy Dennis azt szeretné átélni... – jegyezte meg Harry komoran. – Hát akkor további jó étvágyat – tette még hozzá, majd felállt, hogy barátai kíséretében visszatérjen a tanári asztalhoz, ahol Prospeer, Kingsley és még két másik auror a kiterített térképeket figyelték.
– Te is mondhattad volna, hogy őrültség lenne, ha kiszöknének – mondta szemrehányóan Hermione.
– Ugyan, úgyse tennék meg! – legyintett Ron. – Dennis Creevey, mint nagy harcos, na persze!
Prospeer épp csak futólag biccentett Harrynek, amikor az asztalhoz értek, de szemét nem vette le a földszint térképéről. A kastélynak ezen a részén volt a legkönnyebben megtörhető a hoppanálásgátló bűbáj, s bár a folyosókon aurorok járőröztek, Prospeer elsőként akart értesülni mindenről. Harry elővette a Tekergők Térképét, és megkereste rajta Lupint és McGalagonyt. Az előcsarnokban voltak, és úgy tűnt, mintha az igazgatónő a kapu kinyitásával foglalkozna éppen.
Harry felpillantott az elvarázsolt mennyezetre, ahol már fénylettek a csillagok, s a Hold felragyogásáig csak percek lehettek hátra. Abban a pillanatban, mikor a Tekergők Térképe szerint kitárult a tölgyfa kapu, éles fény villant, és egy hangos dörrenés kíséretében megrázkódott a kastély. Prospeer és társai egy emberként hördültek fel, és ahogy odakapta a fejét, Harry látta, hogy minden térképen felvillantak a piros vészjelzések.
Egy percig sem tartott, amíg Voldemort képes volt megtörni a kastélyban a hoppanálásgátló bűbájt, s utána visszaállt az ősi védelem, de ez elég volt arra, hogy a Roxfort minden pontján apró piros pöttyök jelenjenek meg. Harry csodálkozva nézte az üres folyosón ácsorgó támadókat, s a Tekergők Térképét kezdte szemlélni, hátha a neveik segítségével többet megtudhat róluk. Végigfuttatta pillantását az ismeretlen halálfalókon, s amikor az előcsarnokban lévőhöz ért, rémülten dobbant meg a szíve.
McGalagony még mindig az ajtónál volt, valószínűleg, hogy visszaállítsa a kapu védelmét. A márványlépcső aljánál azonban egy másik pötty is ácsorgott, amely mellett a Fenrir Greyback név állt.
– Ezek vérfarkasok! – kiáltott Harry Prospeernek a térképen látható támadók felé intve. A férfi csak bólintott, és máris felvette a kapcsolatot embereivel, hogy ellássa őket a megfelelő utasításokkal.
És ekkor, mintha varázsütésre történt volna, felragyogott a telihold.
A nagyterembe behallatszott a folyosókon visszhangzó egyszerre fájdalmas és dühös ordítás. Legalább ötven ember vált vérfarkassá egyszerre a kastély falain belül.
McGalagony csaknem beesett az ajtón, miközben odakint még folyamatban volt a vérfarkasok átalakulása. Harry a térképen látta, hogy a folyosón ragadt aurorok igyekeztek bemenekülni egy-egy terembe, és ott ugyanazokkal a varázslatokkal bezárni az ajtót, amiket időközben McGalagony és Prospeer is kivetett a nagyterem ajtajára. Kintről morgás hallatszott, s egy másodperccel később éles karmok kezdték kaparni a bezárt ajtót. Többen rémülten sikítottak fel a nagyteremben
A Tekergők Térképe szerint minden védő el tudott bújni valamilyen terembe a vérfarkasok elől, de ezeknek az ajtajánál is ott álltak az átalakult halálfalók, és igyekeztek túljutni az akadályon, ami elválasztotta őket az emberektől. Greyback dühösen vonyított fel a nagyterem bezárt ajtaja előtt, s hívására a többi vérfarkas sietve elindult az előcsarnok felé. Harry megborzongott.
McGalagony elmormogott egy varázsigét, és halk pukkanással feltűnt előtte egy házimanó, aki a Roxfort címerével díszített konyharuhából készült tógát viselt. Könnyedén meghajolt, és összecsapta füleit elégedettségében, hogy valamilyen utasításnak tehet eleget. A teremben kitört a pánik, és Harry nem hallotta, hogy az igazgatónő mit parancsol a házimanónak, mert mindent betöltött a rémült sikolyok, bizonytalan kiáltások és az ide-oda futkosók lábdobogásának hangja.
Harry azt hitte, hogy az általános hangorkán miatt nem hallja tovább az ajtót szétfeszítő körmök hangját, de Hermione intésére a térképekre pillantott, és látta, hogy egy új, sötétzölddel jelölt csoport, akik minden bizonnyal házimanók voltak, egyre távolabb szorítja az ajtótól a vérfarkasokat. Közelebb hajolt, hogy láthassa a házimanók varázslatait, de úgy tűnt, hogy a térkép nem képes megnevezni őket. Hermione elborzadva kiáltott fel, amikor a térkép szerint az egyik vérfarkas ráugrott egy házimanóra, és széttépte.
A lány kikapta Harry kezéből a Tekergők Térképét, amelyen a házimanók nevei is szerepeltek, hogy azon kövesse tovább az eseményeket. Ezalatt a teremben lévő tanárok és aurorok igyekeztek megnyugtatni a diákokat. A terem lassan kezdett elcsendesedni, de ahogy Harry körbenézett, iskolatársai arcán látta, hogy csak igyekeznek nyugalmat erőltetni magukra. Többségüknek remegett a keze, és megfeszült arccal álltak. Maga Harry sem tudta eldönteni, hogy mennyire bízhat a házimanók erejében, s érezte, hogy szíve egyre gyorsabban ver. Lehunyta a szemét és egy pillanatra mintha Ginny hangját hallotta volna, ahogy megnyugtató szavakat suttog a fülébe.
– Harry! – Hermione hangja sokkal rémültebben csengett, mint eddig.
Harry odapillantott, ahová a lány ujja a térképen mutatott. A pincében három pötty haladt határozottan, már jóval maguk mögött hagyva a harmad- és negyedéveseknek kialakított hálótermeket. A legelső Dennis Creevey volt.
– Ezt nem hiszem el... – morogta Ron.
– Oda kell mennünk! Meg kell akadályoznunk, hogy feljöjjenek! – döntött Hermione.
– Talán mégis inkább Prospeernek, vagy McGalagonynak kéne odamennie – vetette ellen Ron. – Én nem szeretnék mindenképpen meghalni, mert ezek a kölykök ennyire meggondolatlanok voltak.
Hermione szeme dühösen villant rá, majd a lány körbepillantott a teremben. McGalagony újabb védővarázslatokkal látta el az ajtót, Prospeer utasításokat adott ki az embereinek, az egyik ötödéves hugrabugos lány rosszul lett, és több tanár is azon fáradozott, hogy rendbe hozzák, a többi felnőtt pedig folyamatosan járkált a diákok között, és bátorítani igyekezett őket.
– Erre most nincs idő! Nekik más dolguk van, Dennisék meg túlságosan is sietnek – intett Hermione a térkép felé.
Harry bólintott.
– Dobby! – szólt halkan, s őszintén reménykedett benne, hogy a házimanó éppen el tudja hagyni a harcteret. Egy szempillantás múlva halk pukkanással feltűnt előttük egy zöld, emberforma lény, akinek a fején több kötött sapka, a lábain pedig különböző színű zokni virított.
– Harry Potter uram hívott engem? – kérdezte, s lelkesedését még az sem csökkenthette, hogy egyik füléből vér csordogált.
– Igen, Dobby, szükségünk van a segítségedre – hadarta Harry, és a manó orra elé tolta a Tekergők Térképét. – Itt van a pincében ez a három fiú. El kellene jutnunk hozzájuk, és idehozni őket, de elkerülve a vérfarkasokat.
– Dobby érti a feladatot, uram! Kövessetek! – vágta rá a házimanó és ugrott egyet örömében, hogy tud segíteni.
Harry körülnézett, de továbbra sem tudott egyetlen felnőttnek sem szólni, hogy hová készülnek, így szó nélkül követte Hermionét, aki már Dobby után sietett az oldalsó terembe. A házimanó fürgén szaladt be, és amikor mindhárman utolérték, elmozdította az egyik képkeretet, aminek következtében megnyílt előttük egy szűk, lefelé vezető lépcső.
– A tanárok használják néha ezt a lépcsőt! – magyarázta Dobby lelkesen, miközben pálcáik fényénél lefelé siettek. – Nem ismeri egyetlen diák sem, bizony ám, de Dobby megfigyelte, és le tud vezetni a pincébe! – büszkén pillantott vissza a válla fölött, aminek következtében vészesen imbolyogni kezdtek a sapkák a fején.
– Jól tetted – sietett megnyugtatni Harry, mire a manó újra a lába elé nézett, és éppen elkerülte, hogy orra essen.
A lépcső alján egy képkeret zárta el az útjukat. Dobby könnyedén meglökte, de a csapóajtó nem mozdult.
– Bezárták – fordult vissza a házimanó, és bánatosan engedte le a füleit.
– Nem lehetne valahogy kinyitni? – kérdezte Hermione, és közelebb lépett a képhez.
– Dobby tudja a módját, de tilos kinyitnia – vallotta be a manó.
– Dobby, ez most parancs – kezdte Harry határozottan. – Nyisd ki az ajtót, és utána ugyanúgy zárd vissza, mintha sosem jártunk volna itt!
A manó bólintott, s a következő pillanatban sárga fény villant a képkeret felé, majd az ajtó feltárult. Dobby intett, hogy halkan lépkedjenek.
– Itt vannak a kisebbek hálótermei – suttogta.
Harry ugyan biztos volt benne, hogy a harmad- és negyedévesek még nem alszanak, de egy pisszenés sem hallatszott a termek felől. Igyekeztek minél kevesebb zajt csapni, ahogy Dobby után siettek. Hamarosan elérték a védővarázslatokat, amelyek megakadályozták, hogy a kisebbek elhagyják a számukra lezárt területet.
– Ugye nem kell itt is parancsolgatni? – kérdezte Ron, s hangján hallatszott, hogy nem tudja eldönteni, mit szeretne jobban; gyorsan túl lenni ezen a kalandon, vagy itt rekedni a pincében. De Dobby megrázta a fejét.
– Mivel több testvérpár is van, és lejárnak meglátogatni egymást, a házimanók a nagyobbakat átengedhetik a védővarázslatokon – mondta, s intése nyomán egy aranyló fényben tündöklő fal jelent meg, amely széltében lezárta az egész folyosót.
Harry közelebb lépett a vibráló varázslathoz, de érezte, hogy nem tud átlépni rajta. Dobby ezalatt egy kapura emlékeztető rést hozott létre a falon, s intett nekik, hogy menjenek keresztül rajta. Hermione már a túloldalon sietett előre, miközben a Tekergők Térképét tanulmányozta, amikor Harry átlépett a kapun. Dobby megszüntette az átjárót, s néhány másodperc múlva elhalt az aranyló ragyogás is; csak pálcáik imbolygó fénye világította meg a hirtelen sötétbe borult folyosót.
– Gyertek! Már mindjárt a lépcsőhöz érnek! – kiáltott hátra Hermione türelmetlenül, és meglobogtatta a térképet.
– Dobby tudja, hogy lehet rövidebbé tenni az utat – jelentette be a házimanó, és félrehúzott egy hatalmas drapériát, ami mögött kicsi ajtó volt a falba vágva.
Újabb kanyargós folyosón rohantak végig Dobby nyomában, majd egy lépcső aljánál bukkantak ki a főfolyosóra. Harry rögtön rájött, hogy ez már felvezet az előcsarnokba, s amint hátranézett, meg is pillantotta a folyosón közeledő három gyerek pálcájának fényét. Hermione eléjük sietett.
– Megőrültetek? – kiáltott dühösen, bár Harry kihallotta a hangjából a megkönnyebbülést is. – Hogy hagyhattátok el a hálókörleteteket?
– Te meg ki a fene vagy? – mordult fel az egyik fiú sértetten. Addigra Harryék is csatlakoztak a kis csapathoz, s pálcák fényében megcsillant a fiú talárján a zöld-ezüst, hímzett jelvény.
– Malcolm, ő Hermione Granger, és itt van Harry is! Harry Potter! – rikkantotta Dennis Creevey. – Mit szólsz, Harry, milyen jól kijöttünk? Malcolm mardekáros, és mutatott egy rejtett folyosót, ami…
– Csend legyen már! – Harry elvesztette a türelmét az izgatottan ugráló fiút látva, akinek szavaitól visszhangzott a folyosó. – Tűnjünk el, mielőtt ideérnek.
– Kik érnek ide? Támadás van, Harry? Mi is akarunk harc… – kezdte Dennis lelkesen, de a lépcső felől felhangzó fenyegető morgás beléfojtotta a szót.
Harry, Ron és Hermione egyszerre pördült meg. Hermione intésére a folyosót fáklyák lobogó lángja világította meg. A három negyedéves fiú rémülten kiáltott fel, ahogy meglátták a lépcsőn komótosan lefelé lépkedő vérfarkast. Az állat körbejártatta tekintetét a hat emberen, és elégedetten nyalta meg a pofáját. Felmordult, mintegy figyelmeztetően, hogy ne is próbáljanak elmenekülni, majd a lépcső alján megállt, és méregetni kezdte őket.
Elsőként Malcolm ocsúdott fel a rémületből, ami megdermesztette a tagjaikat. Sarkon fordult, és elkezdett visszafelé rohanni a folyosón. A vérfarkas két hatalmas ugrással üldözőbe vette, oda sem figyelve a többiekre. Hermione átka akkor találta el az állatot, amikor már csak egy ugrásra volt a fiútól. A vérfarkas keményen a falnak vágódott, és dühösen vonyított fel.
– Vigyétek be őket a rejtett folyosóra – kiáltott Harry Dennisre és minden ízében remegő társára mutatva, és most ő küldött egy narancssárga fényű átkot a feltápászkodó farkas felé. A varázslat szétterjedt, és nyomán lángoló gyűrű szorította az állatot a falhoz. – Malcolm, gyere, erre biztonságosabb! – kiáltott Harry dühösen a mardekáros felé, de az rémülten rázta meg a fejét.
Ekkor már Harry is hallotta, hogy a sarokba szorított vérfarkas keserves vonyítására két másik állat jelent meg a lépcsőn, és fenyegető morgással haladtak feléjük. Hermionéék visszahátráltak Harry mellé; nekik sem sikerült elérni a titkos ajtót. Az első farkas vicsorogva feléjük ugrott, de nekicsapódott annak a zölden vibráló, fal méretű pajzsnak, amit Dobby villámgyorsan létrehozott körülöttük. Az állat karmai hátborzongató hang kíséretében végigkaristolták a pajzsot, majd hangos nyekkenéssel elterült a kőpadlón.
A hátuk mögötti vérfarkas egy elkeseredett üvöltés kíséretében átugrotta a lángokat, és újra rájuk támadt. Harry és Ron egyszerre próbálták meg elkábítani, de az állat túl gyors volt, s célt tévesztett átkaik a kőfalba csapódtak. Már úgy tűnt, az állat rájuk tudja vetni magát, miközben Dobby a lépcső felől közeledő harmadik farkast igyekezett megállítani, amikor hangos pukkanás kíséretében felbukkant még egy házimanó.
Varázslatára a vérfarkas elvesztette lendületét, s több méterre Harryéktől elhasalt. A csalódottság, hogy megint nem érte el áldozatait megsokszorozta az erejét, és szinte azonnal újra felpattant, hogy a házimanóra vesse magát. Azt váratlanul érte a gyors támadás, és már nem tudta kivédeni. Hermione hisztérikusan felsikított, amikor a farkas dühös morgással belemélyesztette a fogait a manóba.
A vérfarkasok vonyításai és az emberszag mintha egyre jobban vonzotta volna az előcsarnokban összegyűlt farkasokat, akiknek jobban tetszett a könnyű zsákmány gondolata, mint hogy tovább próbáljanak betörni a nagyterembe, még ha ott több ember volt is. A lépcső tetején kiéhezetten csillogó szemek világítottak, s Harry kezdte úgy érezni, hogy mindenfelől dühös morgást hall.
Ekkor egészen távolról, a kastély falain túlról egy másik vérfarkas kétségbeesett vonyítása hangzott fel. Még Harryék is megborzongtak az állat hangjából sütő fájdalomtól és segélykéréstől. Az őket körülvevő farkasok dermedten hegyezték a fülüket. Harry némán könyörgött, hogy a bennük élő csapatszellem legyen nagyobb még a vadászösztönnél is, és siessenek társuk segítségére. A kinti vonyítás újra felhangzott, és hosszú perceken át tartott, mígnem egyre halkuló szűkölésbe ment át. Ahogy elcsendesedett, az előcsarnokban is rákezdett egy vérfarkas, de ez most parancsolónak és dühösnek tűnt.
Harryék támadói nem késlekedtek tovább. Sarkon fordultak, és felrohantak a lépcsőn az előcsarnok felé. Hosszú másodpercek teltek el, mire Harry végre ki merte engedni a visszatartott levegőt.
– Menjetek vissza a rejtett folyosón! Gyorsan! – utasította Hermionét és Ront. Ők végre felocsúdtak a félelem okozta kábultságból, és gyorsan beterelték a három negyedéves fiút a lépcső melletti ajtón.
Harry, maga sem értette, hogy miért, de óvatosan megindult felfelé a lépcsőn. Odakint újra felhangzott a fájdalmas vonyítás, és rá válaszul a benti vérfarkasok dühös morgása. Harry meglapult az előcsarnok falánál, s döbbenten bámulta a tölgyfa kaput kaparó és harapdáló vérfarkasokat.
– Dobby! – szólította Harry a manót, aki Hermionéékkal sietett, hogy visszaengedje a három gyereket a hálótermeikhez.
– Bent vannak, uram! – jelentette Dobby, amikor felbukkant Harry mellett.
– Engedjétek ki a vérfarkasokat, de ügyeljetek rá, hogy senki se jöhessen be a kapun – adta ki Harry a következő parancsot, s a többi házimanóra pillantott, akik látva, hogy a vérfarkasok már nem közelítenek a nagyterem ajtajához, a márványlépcső tetején gyülekeztek.
Dobby villámgyorsan csatlakozott társaihoz, és hamarosan kitárult a tölgyfa ajtó. A farkasok üvöltve özönlöttek ki rajta, majd az ajtó hangos dörrenéssel bezáródott. Harry a falnak vetette a hátát, s a kinti verekedés hangjain keresztül hosszan hallgatta saját szívének izgatott kalapálását.