A két halálfaló ezúttal nem viselt se csuklyát, se maszkot. Arcukon letörölhetetlenül látszott az Azkabanban eltöltött évek nyoma; sokkal idősebbnek tűntek a koruknál, komorak voltak, és pillantásuk hidegen villant Harryre. Rodolphusé hidegen és gúnyosan, Bellatrixé hidegen és kegyetlenül.
Harry igyekezett elrejteni előlük azt a félelmet és dühöt, ami egyre erősebben akart kitörni belőle. Rezzenéstelen arccal nézett szembe velük, és remélte, hogy az ő pillantása is hideg tud maradni. Minden idegszálával a mozdulataikra koncentrált, hogy azonnal észrevegye, és ki tudja védeni, hogyha valamilyen átkot küldenek rá.
Egy darabig némán álltak egymással szemben, aztán a férfi könnyedén Harry felé intett, de ő kivédte a lefegyverző-bűbájt. Bellatrix szinte abban a pillanatban támadt; Harry még épp felfogta a villanást, de védekezni már nem volt ideje. Olyan erővel tört rá a fájdalom, hogy önkéntelenül felkiáltott, és összecsuklott.
– Finite! – Rodolphus egy dühös mordulással a nő pálcája felé intett, és Harry izmai szinte hálásan ernyedtek el. A férfi mérgesen pillantott feleségére. – „Épen és sértetlenül.” Ne feledd a parancsot, Bella.
– Ez igazán nem ártott volna neki! – vágta rá a nő, és dühében belerúgott a földön fekvő fiúba. Férje nem figyelt rá; egy gyors intéssel lefegyverezte Harryt, és undorodva a földre dobta a pálcáját, majd köteleket varázsolt elő, és néhány pálcaintéssel megkötözte a fiút. Bellatrix közelebb lépett a férfihez. – Ő volt az, aki miatt a Nagyúr éveket veszített, aki miatt testetlenül bolyongott – kezdte halkan győzködni a másikat, csaknem hízelgő hangon. – Annyiszor húzta keresztül a számításainkat, és most itt van tehetetlenül és gyáván… A „varázsvilág hőse”, a „Kis Túlélő” fél… Ó, látom, bárhogy próbálja is rejtegetni, retteg attól, hogy a Nagyúr elé álljon!
– Hagyd ezt – hárította el a Rodolphus felesége próbálkozásait. – Majd a Nagyúrtól megkapja, amit érdemel.
– Egy kis ízelítőbe nem fog belehalni! – csattant fel a nő, majd végigmérte Harryt. – A mocskos kis félvérű… Sértegette a családomat és a Nagyurat is… Tanítsuk meg neki, hogy mi a szenvedés.
– Bella, elég! Nem engedhetem, hogy megkínozd! Mit gondolsz, miért vagyok itt?
– Éveken át csak erre vártunk! Hogy bosszút állhassunk rajta azért, amit a Nagyúrral tett, és azért, amit velünk is tett… Azkabanért…
Harry riadtan látta, hogy a férfi pillantása is elborul, és szemében megjelenik ugyanaz az őrült, kegyetlen düh, ami Bellatrixéban már percek óta égett. A nő villámgyorsan küldte az átkot. Harry tehetetlenül hunyta le a szemét; pálca nélkül nem tudott védekezni, és arra se volt semmi esélye, hogy kitérjen az átok elől. Egész testét elöntötte a kín, és égette, ezúttal sokkal hosszabban, mint az előző alkalommal.
Bellatrix valamilyen esztelen és egyben kéjes pillantással nézte szenvedését. Harry a könnyein át látta, de valójában nem volt képes felfogni, hogy most is a férfi pálcájának intése szakította meg az átkot. Izmai elernyedtek, de a kötelek továbbra is fájdalmasan belevágtak a húsába.
– Mindjárt itt lesznek a fiúért – hallotta Rodolphus hangját. Lassan jutottak el a tudatához a szavak, és végre felfogta, hogy ha nem tesz valamit, Voldemort elé kerül, mielőtt végezne a horcruxokkal, és anélkül, hogy bármilyen esélye is lenne arra, hogy meg tudjon vele küzdeni. Varázspálcája, amit Rodolphus Lestrange eldobott, időközben mintha közelebb gurult volna hozzá. Óvatosan közelebb kúszott a pálcához, de alig jutott pár milliméterrel arrébb, amikor Bellatrix undorodó pillantással újra felé fordult.
Odafent hangos dörrenéssel becsapódott egy ajtó. Harry felhasználta a pillanatot, amíg mindkét halálfaló automatikusan a plafonra pillantott, és kicsit odébb csúszott.
– Perselus, gyere le! – kiáltott kifelé Rodolphus egy gúnyos mosoly kíséretében. – Vár rád itt egy kis ínyencség!
Harry érezte, hogy ismét elönti a düh. Nem úgy akart újra találkozni Perselus Pitonnal, hogy megkötözve, pálca nélkül fekszik a földön. Meglepetésére Bellatrix Lestrange arcán majdnem ugyanolyan gyűlölethullám suhant át, mint amit ő érzett. A nő görcsösen megszorította varázspálcáját, és az ajtó felé fordult. Harry kihasználta az alkalmat, és a pálcájáért kapott. Rémülten törte a fejét egy olyan varázsigén, ami megszabadítaná a két karját az oldalához rögzítő kötelektől, amikor Rodolphus rá pillantott.
– Te! – a férfi dühösen felüvöltött, amikor meglátta a fiú kezében a pálcát. – Capitulatus!
A lefegyverző bűbáj elsuhant Harry mellett, és ekkor egy hatalmas robaj kíséretében, amit a lefelé vezető lépcsőt és a pinceajtót összekötő rövid folyosó leomló teteje okozott, Fred és George jelent meg a pincében. Fred egy gyors intéssel megszabadította Harryt a kötelektől, George pedig Bellatrixra támadt.
Harry nem törődve még mindig sajgó tagjaival, felpattant, és megpróbálta elkábítani Rodolphust, de a férfi addigra felocsúdott az ikrek érkezése okozta meglepetésből, és egy könnyed intéssel kivédte a fiú támadását. Azonnal visszavágott egy vöröses átokkal, amit Harry épp ki tudott védeni, mielőtt eltalálta volna.
Az ikreknek már sikerült lefegyverezni Bellatrixot, amikor egy halk pukkanás kíséretében egy újabb, fekete köpenyes alak jelent meg a pincében. Egy-egy gyors intéssel lefegyverezte George-ot, majd visszaküldte Bellatrixnak a pálcáját.
Harryben még erősebben lángolt fel a gyűlölet, ahogy meglátta a váratlanul érkező, és villámgyorsan harcoló Pitont. Elfordult Rodolphustól, és egy néma Stuport küldött a férfira. Piton fekete köpenye szinte felvillant, ahogy Harry felé fordult. Könnyedén kivédte az átkot, és egy pillanatra hidegen végigmérte a fiút. Harry gondolkozás nélkül újra támadt, miközben a szeme sarkából érzékelte, hogy Rodolphus felé küld egy vörösen izzó átkot. Mielőtt még tudatosodott volna benne, hogy védekeznie kell, az átok eltalálta, és erejétől hátra zuhant. Érezte, hogy a feje nekicsapódik a kemény kőpadlónak, és lassan elsötétült körülötte a világ.

*

Harry lassan, fokozatosan tért magához. Érezte, hogy belesüpped egy kényelmes, puha ágyba és különös, frissítő növények illata lengedezett a levegőben. Fáradtnak érezte magát, de azért kinyitotta a szemét, és pár másodpercig csaknem értetlenül figyelte az ablakon beáradó napfény játékát a szemközti falon. Valami szokatlan boldogságot érzett, és gyorsan felült, de azonnal belehasított a fejébe a fájdalom. Automatikusan odakapott, és érezte, hogy egy nagy kötés van a tarkóján. Óvatosan oldalra fordult, és felvette az ágy mellett álló éjjeliszekrényről a szemüvegét.
A szoba élesen kirajzolódott, és Harry, vigyázva, hogy ne mozdítsa meg túl gyorsan a fejét, körülnézett. Jobbra, az éjjeliszekrény mellett egy magas üveges szekrény következett, aztán az oldalsó falon egy nyitott ablak, amin keresztül beáradt a napfény és a madárdal. Harry rájött, hogy egész nyáron csak ködöt látott, és az eső kopogását hallotta, így most boldogsággal töltötte el az ablak előtt álló fa levelein átszűrődő napfény.
Balra fordult, és meglátott maga mellett egy másik ágyat, amin aludt valaki, akiből nem látott többet egy bozontos, barna hajkupacnál.
– Hermione? – szólalt meg a fiú halkan, bizonytalanul, de a másik ágyból nem érkezett válasz.
Egy halk nyikordulással kinyílt a szoba ajtaja, és belépett Ron. Elvigyorodott Harryt meglátva, és közelebb húzta a másik ágy melletti széket, majd leült Harry mellé.
– Felébredtél végre? – kérdezte tréfásan, de mintha megkönnyebbülés csillogott volna a szemében.
– Hol vagyunk? – vonta össze Harry a szemöldökét.
– Az új főhadiszálláson – felelt a másik, és újra elvigyorodott Harry meglepetését látva. – George hozott ide, miután látta, hogy betörted a fejed, és ha nem kerít neked egy gyógyítót, akkor rövid időn belül elvérzel…
– És Freddel mi van? Meg Bellatrix-szal?
Ron elhúzta a száját. – A halálfalók dehoppanáltak, amint George eltűnt veled. Talán követni akarták, de nem tudták a védelmi bűbájok miatt. Közvetlenül csak a Rend legmegbízhatóbb tagjai tudnak ide hoppanálni. Úgyhogy Lestrange megint megúszta…
– És Hermione?
Ron a másik ágy felé pillantott, és Harry is újra oda fordult. – Elég szörnyű volt, amikor megérkeztem vele az Odúba – sóhajtott fel a fiú. – Csak nézett maga elé, semmire se válaszolt, és amikor hozzáértem, a konyha másik végébe menekült. Féltem, hogy megtámad, vagy ilyesmi, de azt hiszem, egyáltalán nem jutott eszébe, hogy boszorkány… Szerencsére a gyűlés épp véget ért, és anya meg Bill hazajöttek. Anya elhozta Hermionét ide, Bill pedig üzent Fredéknek.
– És most már jól van? – kérdezte Harry suttogva, és érezte, hogy összeszorul a torka.
– Kapott valamit a sokk ellen, és aztán jobban lett – bólintott a másik. – Akkor anya engem is ide hozott. Hermione negyed órája kapott valami bájitalt, úgyhogy most még pár óráig alszik…
– Csakúgy, mint ahogy maga fog, Mr Potter – szólalt meg egy szigorú hang az ajtóban, és belépett McGalagony, nyomában egy fehér köpenyes, bibircsókos boszorkánnyal, aki egy tálcán több bájitalt és egy bögrét hozott. – Mr Weasley már így is túl sok információval látta el, túl rövid idő alatt. Pedig az lett volna a feladata, hogy azonnal szóljon nekünk, ha magához tér. – Az idős boszorkány szeme bosszúsan Ronra villant, de Harry látta, hogy mosoly bujkál a szája szélén. A gyógyító ezalatt letette a tálcát az éjjeliszekrényre, és Harry kezébe nyomott egy fiolát, amiben vöröses folyadék volt. A fiú sejtette, hogy vérveszteség ellen van, és ugyanolyan, mint amit Hermione is kapott.
– Egy hajtásra idd meg – mondta a nő figyelmeztetően. Harry engedelmesen kiitta a sűrű folyadékot, és undorodó grimasszal adta vissza fiolát, mert továbbra is a szájában érezte a bájital keserű ízét, amitől felkavarodott a gyomra. A gyógyító most a bögrét nyomta a fiú kezébe, és Harry hálásan kortyolt bele a langyos teába.
– Mennyit aludtam? – kérdezte McGalagonytól, miután kiitta a bögre tartalmát.
– Két napja várjuk, hogy eszméletre térj – felet a nő, és mintha enyhén szipogott volna. – A valódi gyógyuláshoz azonban még aludnod kell. Úgyhogy idd azt meg – folytatta a tálcán lévő másik fiola felé intve.
Harry szeretett volna választ kapni még néhány kérdésre, de a gyógyító gyengéd határozottsággal a szájába erőszakolta a fiolát. Amint lenyelte a bájitalt, ólmos fáradtság áradt szét benne, hátrahanyatlott a párnára, és lehunyta a szemét. Érezte, hogy valaki leveszi a szemüvegét, aztán mély, álomtalan álomba merült.

*

– Nem érted? Biztos, hogy nem találták meg! – csattant fel dühösen Hermione. – Hazugnak nevezte Harryt, és…
– Jó, jó, csendesen – suttogta Ron. – Ha felkeltjük Harryt, McGalagony tényleg kitilt innen…
– Már túl vagytok rajta – szólt közbe Harry ásítva. Megdörzsölte a szemét, és felült – ezúttal csak tompa sajgást érzett a fejében. Felvette a szemüvegét, és mosolyogva barátai felé fordult. Hermione felhúzott térddel ült, Ron az ágy szélén foglalt helyet. – Min vitatkoztok? – kérdezte Harry kíváncsian. Barátai bizonytalanul pillantottak össze.
– Ron szerint Tudodki már megszerezte a medált… – kezdte Hermione, de Ron közbevágott.
– Azért nem ezt mondtam! Mindenesetre a padláson semmi sem volt, és gondolom, a szalonban sem – Harry megrázta a fejét. – A pincét pedig kiürítették.
– Igen, de nem a halálfalók – felelt a lány határozottan. – Lestrange hazugnak nevezte Harryt, és azt mondta, hogy megrágalmazta a családját…
Harry bólintott. – Biztos, hogy ők is átkutatták a házat, és valószínűleg nem találták meg, vagy legalábbis Bellatrix nem tudott róla. Úgy tűnt annak alapján, amit Rodolphusnak mondott – tette hozzá szinte suttogva, és megborzongott, ahogy felidéződött benne a nő eszelős pillantása.
– Rendben, akkor szerintetek ki vitte el a medált? – húzta fel a szemöldökét Ron.
– Épp ez a lényeg, hogy nem csak a medált vitték el – felelt a lány, és látszott, hogy kezd újra dühössé válni. – Semmi sem maradt a pincében. Tudjátokkinek nem kellett volna az összes fekete mágiás csecse-becse, amit Sirius családja az évek során felhalmozott…
– Ki tudja?
– Ugyan, Ron, neki most csak a medál a fontos! És az embereinek bőven volt ideje átkutatni a házat. Mire McGalagony rájött, hogy bejutottak, már napok teltek el. Ráadásul nem hiszem, hogy bármit is elhoztak volna. Szerintem Tudjátokki nem feltétlenül akarta, hogy rájöjjünk, hogy ott jártak. Inkább szeretne hamis biztonságérzetet kelteni bennünk…
– Tehát ők se találtak semmit? – kérdezte Ron kissé hitetlenkedve, és összefonta a karját a mellkasa előtt.
– Őket is megelőzték – szólalt meg Harry elgondolkozva. – És tudjuk is, hogy ki…
Az ajtó nyikorgása félbeszakította a fiút, és Mrs Weasley lépett be a szobába, kezében egy tálcával. Elmosolyodott, ahogy Harryre pillantott.
– Felébredtél? Nem vagy éhes? Ron, miért nem szóltál, hogy Harry is ébren van?
– Mert nem vagyok a hírnökötök – morogta a fiú, és felállt Hermione ágyáról. Úgy tűnt, hogy Mrs Weasley nem hallotta meg, csak lerakta a tálcát Hermione mellé, az éjjeliszekrényre. A szobát közben betöltötte a sült hús illata, és Harry gyomra hangosan megkordult.
– Még te sem kelhetsz fel pár napig, úgyhogy hozok neked ebédet – fordult felé az asszony. – Ron, gyere és segíts egy kicsit.
Miután Mrs Weasley nyomában Ronnal kiment, és behajtotta az ajtót, Harry a lány felé fordult.
– Ne haragudj, hogy azt mondtam, hogy váljunk külön – szólalt meg félszegen –, ha együtt maradunk…
– Akkor együtt kapnak el minket – szólt közbe Hermione komoran. – Dehogy haragszom! Neked köszönhetem, hogy… nem őrültem bele.
Harry újra megborzongott. – Akkor is sajnálom. Nem kellett volna csak úgy oda rohannunk… És Bellatrix… azt hiszem, rosszabb, mint Voldemort.
– Már itt is van! – Mrs Weasley újra megjelent az ajtóban, és ezúttal Harry elé tett le egy tálcát. – Még hozzá se kezdtél, Hermione? Ki fog hűlni!
Harry a tálca fölé hajolt, de azonnal undorodva elhúzta a száját, amint meglátta a vörös folyadékkal teli fiolát a vizes pohár mellett.
– Idd meg gyorsan, és már túl is vagy rajta – mondta Mrs Weasley, miután elkapta a fiú pillantását. Harry egy beletörődő sóhajjal felhörpintette az italt, majd a szájába tömött egy adag sült krumplit. Mrs Weasley kitárta az ablakot, és beáradt a friss fű illata.
– Hol vagyunk? – kérdezte Harry, aki kezdte sokkal jobban érezni magát, miután befalta a krumpli felét.
– Nem messze a Roxforttól, elég, ha ennyit tudtok – felelt Mrs Weasley. – Nem lenne szerencsés, ha az igazgatónő túl messzire eltávolodna az iskolától. Még akkor se, ha Scrimgeour szerint az aurorok tökéletes védelmet nyújtanak. Na persze az aurorok… – az asszony kinyitotta a Harry melletti szekrényt és a fiolák között kezdett pakolni, így a fiú csak foszlányokat hallott a dohogásából.
Miután Hermionéval befejezték az evést, Mrs Weasley kilebegtette a két tálcát, majd Harryhez fordult.
– Fáj még a fejed?
– Nem – vágta rá a fiú, pedig továbbra is minden mozdulatnál érezte a tompa sajgást a tarkója táján. Mrs Weasley rosszallóan csóválta a fejét, mintha nem hinne neki.
– Azért megnézem… – lecsavarta a kötést Harry fejéről, és valamilyen krémmel, amit a szekrényből vett ki, bekente a tarkóját. – Az átok, amivel Rodolphus Lestrange eltalált, lelassítja a gyógyulást… Le akart gyengíteni… – Új kötést tett Harry fejére, majd elővett egy újabb fiolát a szekrényből. – Holnap Madame Gardiner újra eljön, és alaposabban megvizsgál. Addig azonban kell még aludnod pár órát. Idd ezt meg, drágám…
Harry rosszkedvűen itta ki a fiolát. Szívesebben beszélgetett volna tovább a barátaival, de tudta, hogy nem érdemes Mrs Weasleyvel ellenkezni. Másodperceken belül hatni kezdett a bájital, és Harry álomba merült.
Néhány nap múlva Madame Gardiner gyógyultnak nyilvánította Harryt, így a fiú végre felfedezhette a főhadiszállást. Hermione már napok óta csak látogatóba érkezett Harryhez, Ronnal együtt. Nem volt alkalmuk újra beszélni a horcruxokról, mivel vagy Mrs Weasley vagy a gyógyító mindig bent volt velük a szobában.
Az új főhadiszállás Roxmortstól két mérföldre, egy völgyben eldugott, ősi villában volt. Bár itt a szobák nem voltak tele fekete mágiára utaló tárgyakkal, Harry biztos volt benne, hogy ezúttal is egy ősi, aranyvérű család házában vannak. A széles, magas folyosók komorak és hidegek voltak, a legtöbb szobában volt kandalló, de mivel a Rend csak egy kis részét használta a háznak, többségük hidegen tátongott. A gyűléseket a legnagyobb emeleti szobában, a szalonban tartották, amelyben nehéz tölgyfa bútorok álltak, és a kandallóban, ami közvetlen kapcsolatban állt a roxforti igazgatói iroda kandallójával, állandóan ropogott a tűz.
Harry ismét Ronnal lakott együtt, szintén az emeleten, szobájuk ablakából az egyik közeli hegyre lehetett látni. Hermione a velük szemben lévő szobát kapta meg, bár több időt töltött az övékben, mint a sajátjában. Amint hármasban maradtak leültek a fiúk szobájában lévő fotelekbe.
– Szóval akkor ki vitte el a medált? – fordult Ron érdeklődve Harryhez. – Hermione nem volt hajlandó elmondani, hogy ő kire gyanakszik – tette hozzá, mire a lány arcán huncut mosoly jelent meg.
– Nem csak a medált, mindent ő vitt el a Black-házból – felelt Harry előre hajolva. – Emlékeztek, hogy tavaly találkoztam Mundungus Fletcherrel Roxmortsban, ahol épp egy bőröndnyi ezüst étkészleten akart túladni. Ő sem tagadta, hogy Sirius házából valók…
– Ne már, lehet, hogy eladta valakinek?! – kiáltott fel Ron őszinte meglepetéssel.
– Biztos! – vágta rá Hermione. – Már csak az a kérdés, hogy kinek?
– Fletcher szokott ide járni?
Ron megrázta a fejét. – McGalagony nem találta annyira megbízhatónak, hogy bevegye a belső körbe. Persze lehet, hogy attól fél az öreglány, hogy eltűnik a teáskészlet… Mindenesetre Fletcher nem szívesen gyalogol át a hegyen, úgyhogy ritkán jár erre.
– Szóval nekünk kell utána rohangálni – húzta el a száját Harry.
– Nem lesz könnyű – sóhajtott fel Ron. – Miután mindkettőtöket napokig ápoltak, McGalagony kicsit begurult, és ráparancsolt a rendtagokra, hogy ezentúl jobban figyeljenek oda ránk. Azt hiszem, hogy innen nem tudnánk csak úgy lelépni…
– Talán beszélnünk kéne McGalagonnyal – szólalt meg Hermione. – Lehet, hogy még Mundungust is előkerítené nekünk.
Harry pár másodpercig fontolgatta az ajánlatot, de aztán megrázta a fejét. – Azt mondaná, hogy nem a mi dolgunk elpusztítani a horcruxokat. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne bevonni; McGalagony még mindig gyereknek tart minket, akkor is, ha Dumbledore már csaknem felnőttként kezelt…
– Bill szerint lehet, hogy megengedné, hogy belépjünk a Rendbe. Akkor azért szabadabban tudnánk mozogni.
Harry nem felelt. Biztos volt benne, hogy McGalagony nem tekintené őket teljes jogú rendtagnak, és legszívesebben visszaküldené mindhármukat a Roxfortba, ahol rajtuk tarthatja a szemét. De azért mégis úgy döntött, hogy végre be kell lépniük a Rendbe, legalábbis azért, hogy a főhadiszállásra hoppanálhassanak, ha szükséges.
Gondolataiból halk, kaparászó hang verte fel, majd kinyílt a szobaajtó, és belopakodott Csámpás, szájában egy jókora patkánnyal. Ron undorodva felszisszent, miközben a macska letette Hermione lába elé a zsákmányt, és büszke szemekkel gazdájára pillantott.
– Ügyes cica vagy – simogatta meg Hermione a macska vörös üstökét. – Edd meg szépen.
Csámpás dorombolva rágcsálni kezdte a patkányt, de ez már Harrynek is sok volt, így felállt, és az ablakhoz lépett. Elgondolkozva nézte a zöldellő, napsütötte hegyet. – Jó, hogy ide nem jönnek dementorok… – állapította meg egy elégedett sóhajjal.

*

McGalagony hosszasan, elgondolkozva nézte a kandallóban pattogó tüzet. Harry türelmesen várta, hogy a boszorkány határozzon.
– Potter, miért nem mondja meg, hogy mi után kutat? – kérdezte végül a nő halkan, kedvesen. – Nem hiszem, hogy Albus azt akarta volna, hogy egyedül oldja meg a problémát.
– Nem vagyok egyedül – nézett Harry nyugodtan a nő szemébe. McGalagony dühösen felszisszent.
– Miss Granger kétségkívül mindig is egyike volt a legügyesebb tanítványaimnak, Mr Weasley pedig méltán griffendéles, de felnőtt segítségre is szüksége lehet.
A fiú bólintott. – Természetesen szólok, ha úgy alakul a helyzet.
– Már ha lesz ideje szólni – jegyezte meg a másik kimérten. – Felfogta, hogy kis híján megölték a Grimmauld téren?
– A halálfalók nem ölhetnek meg – vágott vissza Harry. – Ez Voldemort parancsa.
– Természetesen ezt a parancsot kapták – bólintott McGalagony kicsit türelmetlenül –, de láthatólag ez még nem biztosíték. Amit Rodolphus Lestrange küldött magára, az a kábítóátok erősebb változata volt. Természetesen nem ölte volna meg, hiszen Lestrange csak harcképtelenné akarta tenni, de teljesen legyengítette a szervezetét, úgyhogy a sebesülése csaknem halálossá vált. Alig tudtuk elállítani a vérzést, és amíg nem tért magához, addig az sem volt biztos, hogy a bájitalok javítanak az állapotán. – Pár másodpercig komolyan méregette Harryt: – Potter, lehet, hogy most úgy gondolja, hogy van ennél fontosabb dolga is, de a varázsvilág számít magára. Sokkal jobban oda kell figyelnünk a biztonságára, mint bárki máséra.
– Teljesen félreért! – csattant fel Harry, de pillanatnyi hallgatás után igyekezett nyugodtabban folytatni. – Tudom, hogy mi a feladatom, és kész vagyok beteljesíteni a jóslatot. Épp ezt teszem.
Pár percig csak a tűz ropogása törte meg a csendet. Az egyre erősödő szélben az ablak melletti fa ágai újra meg újra hozzácsapódtak az üveghez. McGalagony ellépett a kandallótól, és Harry szemébe nézett. A fiú nyugodtan állta a pillantását.
– A Rend tagjainak kötelességei vannak, amik alól maguk sem húzhatják majd ki magukat. Ha bevesszük, magával is közvetlenül kapcsolatba tud majd lépni minden rendtag. Erre mindig, minden helyzetben válaszolnia kell. És sokszor fogom használni, Potter, hogy ellenőrizzem, hogy minden rendben van. Reméltem, hogy Molly majd odafigyel magukra, ha már nem jöttek vissza a Roxfortba… – az idős boszorkány egy pillanatra elfordította a tekintetét. – De másképp történt. Így majd a Rend figyelhet magukra.
– Ha csak azért vesz be, hogy könnyebben tudjon ellenőrizni, akkor nincs rá szükségünk, igazgatónő – szólalt meg Harry hidegen. Nem örült neki, hogy McGalagony ennyire nem bízik benne, de igyekezett elrejteni az érzéseit. Az idős boszorkány elmosolyodott.
– Azért veszem be, mert látom, hogy tényleg harcolni akar. De ellenőrizni fogom, ugyanúgy, mint mindenkit. Nincs többet remete-élet hosszú heteken keresztül, és nem indulhat „bevetésre” anélkül, hogy szólna nekem. Azonban továbbra is úgy gondolom, hogy szüksége volna még tanulásra – Harry elfordította a fejét. McGalagony pár másodpercig némán vizsgálgatta az arcát, aztán komoly, furcsán hivatalos hangon szólalt meg. – Harry James Potter, őszinte szívvel harcolni akar Voldemort nagyúr ellen?
Harry felemelte a fejét, és újra a nő szemébe nézett. – Igen.
– Csatlakozni akar a Főnix Rendjéhez, vállalva, hogy részt vesz a háborúban?
– Igen.
– Minden helyzetben válaszol a Rend hívására, és segíti munkánkat, amennyire csak tudja?
– Igen.
McGalagony könnyedén intett a varázspálcájával, mire a szobát betöltötte a főnix édes, bátorító hangja. Harry lehunyt szemmel hallgatta, és érezte, hogy a szíve megtelik nyugalommal és reménnyel.
– A főnix hangja figyelmeztet, ha valamelyik rendtag beszélni akar magával, ha gyűlés lesz, és ha váratlanul segítségre van szükségünk. Megtanítom azt a varázsigét, amivel válaszolhat a hívásra, így bármelyik taggal tud majd beszélni, anélkül, hogy személyesen találkoznának, vagy használnák a hopp-hálózatot. És megtanítom azt a varázsigét, amivel maga hívhat másokat. Szükség esetén használja, mindenképp.
Harry bólintott, és boldogan elmosolyodott arra a gondolatra, hogy végre a Főnix Rendjének tagja lett.

*

Másnap reggel Ron és Harry hangos kiabálásra és dobogó lábak zajára ébredt. Harry csodálkozva dugta ki a fejét az ajtón; a folyosón nyüzsögtek a varázslók és boszorkányok. A legtöbben a Harryék szobájától pár méterre nyíló oldalfolyosóhoz tartottak, ahol a kórházi részleg volt. Hermione is halkan kilépett a szobájából, pillantása találkozott Harryével; aggodalmasnak és fáradtnak tűnt.
Sturgis Podmore, egy szőke varázsló, most elindult Harryék felé. A talárja tépett volt, arca pedig kicsit véres. A fiú kilépett a szobából, és megállította a férfit. – Mi történt?
– Az éjjel halálfalók támadtak meg egy mugli települést. Szerencsére sikerült hamar odaérnünk, és csaknem mindenkit megmenthettünk…
– Csaknem mindenkit? – szólt közbe Hermione, és Harry látta, hogy a rémülettől kitágulnak a pupillái. A férfi azonban nem figyelt rá, már készült továbbmenni.
– Többen is súlyosan megsérültek a Rend tagjai közül – szólt még vissza Harrynek. – Jól jön a segítség a kórházban.
Közben Ron is kilépett a folyosóra. Harry még látta, hogy Hermione megkapaszkodik barátja karjában, de ő maga már elindult az ispotály felé.
Az első szobába belépve meglátta Mrs Weasleyt, amint vizet forral egy üstben. Harry biztos volt benne, hogy ha bájitalt készítene, inkább ártana a sebesülteknek, mint segítene – bármilyen zseniálisnak kiáltotta is ki Slughorn az előző évben –, de azért megkérdezte:
– Segíthetek?
Az asszony hálásan pillantott fel. A már felforrt vizet két lavórba töltötte át, és az egyiket Harry kezébe nyomta. – Madame Gardiner már várja… A folyosó végén jobbra.
Harry igyekezett minél kevesebbet kilötyögtetni a forró vízből, amíg eljutott a folyosó végén lévő szobáig. Az idős gyógyító épp egy adag bájitalt öntött le egy vékony, rágógumi-rózsaszín hajú, félig eszméletlen boszorkány torkán.
– Csakhogy! – kiáltott fel meglátva Harryt. – Tedd le arra a székre az ágy mellett. – Egy apró üvegből pár csepp színtelen folyadékot csöpögtetett a forró vízbe, amitől azonnal kellemes, frissítő illat áradt szét a szobában; Harry boldogan szippantott bele a levegőbe. A gyógyító elővett egy kendőt, és Harry kezébe nyomta. – Mosd ki vele azt a sebet a karján, aztán töröld át az arcát is. Hamarosan visszajövök.
Harry óvatosan benedvesítette a rongyot, és elkezdte lemosni a vért Tonks karjáról. Úgy tűnt, hogy a boszorkány elvesztette az eszméletét, mert lehunyt szemmel feküdt. De amikor Harry az arcát kezdte finoman lemosni, Tonks elkapta, és szinte görcsösen ragadta meg a karját.
– Remus…? – kérdezte erőtlenül, ki sem nyitva a szemét. Harrynek összeszorult a torka.
– Nem – válaszolt alig hallhatóan. – Nem tudom, hol van…
A nő keze azonban lehanyatlott, lélegzete lassabb, nyugodtabb lett, mintha elaludt volna. Pár perc múlva Madame Gardiner lépett be, elégedetten bólintott, miután végigmérte a boszorkányt, majd egy intéssel végleg begyógyította a sérülést Tonks karján. Intett Harrynek, hogy kövesse, és elindult egy eldugott kis szoba felé, ami zsúfolásig volt bájitalokkal teli polcokkal. A nő gyorsan válogatni kezdett, és Harry kezébe adott különböző üvegcséket.
– Remus Lupin itt van? – kérdezte Harry halkan.
– Nem. Még nem jött vissza az óriásoktól…
– Óriások? – vágott közbe Harry döbbenten. – Azt hittem, hogy Hagrid meg Madame Maxime mennek vissza…
– Miután a vérfarkasok közé nem mehetett… – a nő beljebb lépett a szobába, így Harry nem hallotta tisztán a mondat végét.
– Hol volt a támadás? – kérdezte, amikor Madame Gardiner újabb adag bájitalt nyomott a kezébe.
– Brightontól nem messze, egy kis faluban.
– Ó – Harry boldogan lélegzett fel; Hermione szüleit ott biztosan nem ölhették meg a halálfalók. – Sok mugli halt meg?
– Csak egy – rázta meg a fejét Madame Gardiner. – De most gyere, szükségem van azokra a piros fiolákra – tette hozzá, és kisietetett a folyosóra.
Negyed óra múlva, amikor Madame Gardinerrel végigjárták az összes sebesültet, és a gyógyító mindenkinek kiosztotta a megfelelő bájitalokat, Harry meghallotta a folyosón Hermione hangját: – Épp ez a baj, Ron, nem tudhatjuk, hogy hol fognak legközelebb támad…
A lány mondata félbeszakadt, és Harry is meghallotta, inkább csak a lelkében, mintha a gondolatai között bukkant volna fel, a főnix hívogató hangját. Egy pillanatra megremegett, megértve, hogy ez az első üzenete, amit a Rend tagjaként kap. Kimondta magában a válaszküldő varázsigét, és már meg is hallotta magában McGalagony hivatalos hangját: „Holnap este hat órakor gyűlés.” Harry szinte automatikusan küldte el a választ – „Értem, ott leszek” –, majd kilépett a folyosóra.
– Te is hallottad? A belső körhöz tartozunk – ugrott oda hozzá Ron, izgatott vigyorral az arcán. Harry önkéntelenül is elmosolyodott barátja örömét látva.
– Szerinted ez meglepő? – majd Hermionéhoz fordult. – Brightonnál volt a támadás, hallottad? – A lány bólintott. Harry megvárta, amíg visszaérnek a szobájuk elé, majd barátaihoz fordult. – Ti tudtátok, hogy Lupin elment az óriásokhoz?
Ron és Hermione összepillantottak, majd a fiú bólintott. – Miután kiderült, hogy a többi vérfarkas tudja, hogy kinek dolgozik, nem mehetett vissza közéjük. Szürkehátú el akarta vinni Tudodki elé. Tulajdonképpen szerencse, hogy Mordon elkábította azt a két halálfalót és megtudtuk, hogy mi Szürkehátú terve; Lupin rengeteg értékes információt tud… – Harry nem volt biztos benne, hogy Mordon viselkedése, ami majdnem annyira felbőszítette Bellatrix Lestrange-ot, mint az övé, bármilyen szempontból is szerencsésnek nevezhető, de inkább nem szólt közbe, elvégre nem akart rosszat Lupinnak. – Így logikus volt, hogy Lupin elhagyja az országot; úgy döntött, hogy megkeres egy óriáscsoportot, és megpróbálja őket meggyőzni.
Harry sejtette, hogy ugyanarról a csoportról van szó, akikről Lupin az esküvő napján beszélt – és ez azt jelentette, hogy a férfi újra találkozni fog Szürkehátú embereivel, hiszen pont ő akarta a saját pártjára állítani őket.

*

Másnap délután Harry az ablak mellett ült, és rosszkedvűen lapozgatta a Hősök Krónikáját, amikor Hermione belépett.
– Keresel valamit? – kérdezte a lány, meglátva Harry kezében a könyvet.
– Most, hogy a Rend tagja lettem, sokkal többet fogok tudni a háborúról és McGalagony terveiről, mint eddig – kezdte Harry, és elgondolkozva végigsimított a bársonykötésen –, úgyhogy nem lenne túl jó, ha az álmaim bármit is elárulnának Voldemortnak.
Hermione csodálkozva húzta fel a szemöldökét. – Az álmaid?
– Nem emlékszel? Bellatrix Lestrange mondta, hogy Voldemort látja az álmaimat. – A lány megrázta a fejét. – Az esküvő napján… Innen tudta, hogy Dumbledore-ral megszereztük a medált. Vagyis azt, hogy jártunk a barlangban. És persze innen tudta azt is, hogy szeretem Ginnyt. Vagy innen is…
– Olyan varázslatot keresel, amivel befolyásolhatod az álmaidat? – Harry bizonytalanul bólintott. – Nem hiszem, hogy olyan létezne…
– Miből gondolod?
Hermione megrántotta a vállát. – Vannak dolgok, amiket még varázslattal se lehet befolyásolni.
– És akkor mi a megoldás? – kérdezte Harry egy halvány mosollyal, mert látta Hermionén, hogy nem mondott el mindent. A lány előrehajolt.
– Hát, az biztos, hogy arról nem tudsz álmodni, ami nincs a fejedben…
Harry türelmetlenül sóhajtott fel. – Nem kell ez a tanár-stílus, Hermione, úgysem tudsz rávezetni a megoldásra.
A lány elnevette magát. – Ha nem akarod, hogy az agyad foglalkozzon egy emlékkel, vedd ki átmenetileg a fejedből.
– Merengő? – Harry kezdte érteni, hogy mire gondol a lány. – De hát azok az emlékek nem tűnnek el az ember agyából! Slughorn kétszer is oda tudta adni…
– Nem, mivel Slughorn csak hamisított emléket adott oda Dumbledore-nak, így a fejében maradt az eredeti is. De ha kiemelsz egy eredeti emléket, akkor az nem marad meg az agyadban. Persze rengeteg kapcsolódási pont van az emlékeid között, de azt, amit kiemelsz, nem láthatod viszont az álmodban, az tuti.
– Honnan vagy benne ennyire biztos?
Hermione elkomorodott. – Nem csak neked lehetnek rémálmaid…
– Neked van merengőd? – lepődött meg a fiú.
– Ahhoz, hogy tárold az emléket, elég egy üveg…
Harry bólintott, felidézve, hogy Slughorn is egy kiürült üvegbe tette az emlékét, Hagrid házában.
Ebben a percben belépett Ron. – Nem jöttök? Már majdnem mindenki megérkezett.
– De, persze – felelt Harry feltápászkodva –, menjünk át a szalonba…
Több folyosón átvágva jutottak el a villa másik végében lévő szobáig. Már több varázsló is gyülekezett az ajtajánál, ahogy Harry fel tudta mérni, körülbelül húszan lehettek. Ki-be jártak, beszélgettek, kicsit úgy viselkedtek, mintha baráti találkozón lettek volna. Többen Kingsley Shackleboltot állták körbe, aki egy furcsa papírt tartott a kezében. Eltartott pár másodpercig, mire Harry felfogta, hogy a fekete bőrű varázsló egy mugli újságot mutogat a többieknek.
– Páratlan! Nem is hittem volna, hogy ilyeneket találnak ki… – hallotta Harry Mr Weasley hangját, ami most pontosan olyan volt, mint régen, amikor a muglik szokásaival ismerkedett. Harry látta, hogy páran csodálkozva vonják össze a szemöldöküket, mások pedig elvigyorodnak az újság láttán. Kíváncsian közelebb lépett.
Dedalus Diggle válla fölött pont sikerült rálátnia az újságra. Az oldal nagy részét egy fekete-fehér fénykép foglalta el, amin Harry legnagyobb meglepetésére a Sötét Jegy világított. A kép természetesen nem mozgott, ami láthatólag több varázslót is megzavart; Shacklebolt mögött ketten arról vitatkoztak, hogy egyáltalán tényleg a Sötét Jegyet ábrázolja-e a kép. Harry közelebb hajolt, hogy láthassa a lap túlsó oldalán a cikket.

Ismét lecsaptak a Kígyós Kalózok

Az oldal véget ért, és Shacklebolt láthatólag nem készült tovább lapozni, helyette azt magyarázta a mellette álló, őszes hajú varázslónak, hogy a mugli miniszter mennyire dühös volt, amikor kézhez kapta az újságot. Harry pár percig reménykedett, hátha valaki más elkéri, és tovább lapozza az újságot, de láthatólag a legtöbb varázsló végig sem olvasta a cikket, csupán a képről és a Kígyós Kalózok elnevezésről vitatkoztak.
Harry furcsán érezte magát a cikket olvasva; egyrészt viccesnek tűnt, hogy a muglik hogyan magyarázzák a varázslatokat, másrészt azonban rémisztő volt az a gondolat, hogy a halálfalók már harmadszorra támadnak rájuk – és sem a rendőrök, sem a Rend tagjai nem sokat tehetnek a védelmükben.
Ekkor kilépett a szalonból George, és a kis csoportot kikerülve elindult a földszintre vezető lépcső felé. Harry gyorsan arrébb lépett, és elindult a fiú után.
– George, várj! – George megfordult, és kissé türelmetlenül az órájára pillantott. – Csak meg akartam köszönni neked, hogy megmentetted az életem.
A fiú mintha halványan elmosolyodott volna. – Nem tesz semmit, Harry. Tartoztam ennyivel a családunk nevében…
– Talán – mosolyodott el most már Harry is. – De azért otthagytad Bellatrixot. Ez nem okozott problémát, ugye?
– Még életben vagyok, nem? – felet George valamivel komorabb hangon. Harry bólintott. Nem akarta feltartani a másikat, de kikívánkozott belőle a kérdés:
– George, hogy tudtátok áttörni a hoppanálásgátló bűbájt? Nagyon erős volt…
A másik most valóban elmosolyodott, és szemében ugyanaz a büszkeség csillogott, mint korábban, ha a Weasley Varázsvicc Vállalat termékeit mutatták be Freddel. Könnyedén a farmerját tartó övre csapott. – Weasley-féle Hopp-öv. Segít áttörni a hoppanálásgátló bűbájt, és általában megkönnyíti a hoppanálást, csaknem kezdők számára is. Miután megbuktál a vizsgán, mondtam is Frednek, hogy ajándékozzunk neked egyet, de még nem voltunk biztosak benne, hogy tökéletesen működik…
– Megkönnyíti a hoppanálást? – meresztett Harry hatalmas szemeket. George elégedetten bólintott.
– Még Dumbledore kért fel minket, hogy próbáljunk meg valami ilyesmit kifejleszteni a Rend számára – folytatta közönyösnek szánt hangon, de Harry észrevette a hangjából kicsengő büszkeséget. – Szóval igazából pont az volt az utolsó tesztelés, amikor a Grimmauld térre mentünk vele. Bill szólt, hogy Lestrange meg a férje elfogtak téged, és figyelmeztetett a hoppanálásgátló térre. De az övvel első próbálkozásra, minden gond nélkül át tudtuk törni, ráadásul több mérföld távolságból – bevallom, erre még mi sem számítottunk…
Harry is elmosolyodott. – És most minden rendtag kap ilyet?
George arca egy másodperc alatt újra elsötétült. – Még nem állunk készen a sorozatgyártásra. Előbb el kell intéznünk Lestrange-ot… – Újra az órájára pillantott. – Bocs, de most fel kell keltenem Fredet. Majd még beszélünk – biccentett, és gyors léptekkel elindult a lépcső felé, mielőtt Harry bármit is válaszolhatott volna.
– Harry, gyere – szólt oda figyelmeztetően Hermione. A fiú visszafordult, és látta, hogy már csak két barátja áll kinn a folyosón. Odasietett hozzájuk, és együtt beléptek a szalonba.
A valamivel több, mint húsz varázsló és boszorkány, akik a Főnix Rendjének belső köréből ide tudtak jönni a gyűlésre, egy kört alkottak a szalonban. Az ablak alatt McGalagony ült az egyik tölgyfa fotelben, előtte egy nagy asztalon különböző mugli újságok álltak. A szalonban eredetileg csak négy fotel volt, de a többiek, akiknek nem jutott hely, addigra már elővarázsoltak egy ízlésüknek és hangulatuknak megfelelő széket vagy fotelt, és helyet foglaltak.
Harry bezárta maguk mögött az ajtót, és zavartan végignézett a körön. Prospeer megtanított neki jópár varázslatot, de láthatólag arra egyikük sem gondolt, hogy Harrynek valaha arra lesz szüksége, hogy egy széket húzzon elő a semmiből. Természetesen Hermione oldotta meg a helyzetet, aki három gyors intéssel elővarázsolt három egyszerű faszéket. Harry hálásan pillantott a lányra, majd leült.
McGalagony végignézett a társaságon, majd halk, szigorú hangon szólalt meg: – Mint csaknem mindannyian látták abban a mugli újságban, amit Kingsley hozott el a mugli minisztériumból, a mugli rendőrség is elkezdte üldözni a halálfalókat. Természetesen nem csak az az újság ír a… khm… Kígyós Kalózokról – McGalagony némi gúnyos felhanggal mondta ki a nevet, amit a muglik adtak a halálfalóknak, de utána komoly hangon folytatta –, hanem csaknem mindegyik. Ez természetesen komoly probléma, ugyanis ha a muglik keresni kezdik Tudjukki embereit, még jobban megszaporodnak majd az ellenük irányuló támadások.
Dedalus Diggle mocorogni kezdett, és amikor McGalagony kérdőn rápillantott, igyekezett határozottan megszólalni: – Én elolvastam azt a cikket – kezdte a még mindig Shacklebolt kezében lévő újság felé intve. – És véleményem szerint a muglik nem veszik annyira komolyan a halálfalókat. Valami földön kívüliekhez, meg fehér ruhás bohócokhoz hasonlítják őket…
Harry hallotta, hogy Hermione mellette halkan felszisszen, és egy fekete hajú boszorkány, Hestia Jones, elvörösödve vágott közbe. – Nem sokat tudsz a Ku Klux Klanról, Dedalus, ha bohócoknak nevezed őket.
– Milyen klán? Ez valami család típus? – kérdezte előrehajolva Mr Weasley, akinek a halálfalók mugli neve és a kép fölötti lelkesedés miatt már nem jutott ideje arra, hogy elolvassa a cikket.
– Kérlek, Hestia, mondd el akkor a legfontosabbakat erről a… Ku Klux Klanról – szólalt meg McGalagony az újságba pillantva.
Harrynek rémlett valami a második világháborúról és a fajgyűlöletről az egyik háborús amerikai filmből, amit Dudley olyan hangosan nézett a szomszéd szobában, hogy minden szavát hallotta. De, mivel unokatestvére unalmasnak tartotta az összes olyan részt, ahol nem a harctéren lőtték egymást a szereplők, és ilyenkor hangos puf-puf kiáltások kíséretében játszani kezdett a Playstation-jén, nem sok maradt meg Harry fejében a muglik háborújáról azon kívül, hogy szörnyen hangos volt.
Hestia Jones nyugodt, száraz szavakkal ecsetelte a Ku Klux Klan működését, és azt, hogy milyen más fajgyűlölő megmozdulások voltak a második világháború során.
– De hát ehhez tényleg semmi köze a halálfalóknak! – kiáltott fel végül Sturgis Podmore.
– Hát, végülis ők is ki akarják irtani a nem megfelelő származású családokat… – szólt közbe elgondolkozva Charlie. Ebből kisebb vita kerekedett, amit Harry karba tett kézzel hallgatott. Nem volt benne biztos, hogy az a Rend legfontosabb feladata, hogy eldöntse, hogy mennyiben hasonlít egymásra a mugli- és a varázsló-történelem.
Pár perc múlva McGalagony is leállította a vitát. – Akárhogy is, de a muglik a maguk módján harcolni próbálnak a halálfalók ellen. Természetesen mind mi, mind a minisztérium emberei igyekszünk elérni, hogy minél kevesebb ember emlékezzen a támadásokra, és minél kevesebb információt tudjanak közölni a rendőrséggel. Általában a varázslók szívesen kérik a mugli rendőrök segítségét, ha valamilyen különösen veszélyes varázslót kell üldözni, de most még Rufus Scrimgeournak is az a véleménye, hogy jobb lenne, ha ebből a háborúból kimaradnának.
– Beszéltem erről a mugli miniszterelnökkel – szólalt meg mély, zengő hangján Kingsley Shacklebolt –, de hallani sem akart róla, hogy a muglik visszavonuljanak. Azt mondta, hogy nem tilthatja meg a rendőrségnek, hogy olyan bűnözők után nyomozzanak, akik 5 embert megöltek. Ellene fordulna a közvélemény – ami egyébként számunkra se lenne túl jó.
– Valóban, egy mugli miniszter-csere nem jönne most jól – bólintott McGalagony.
– Biztos, hogy nem tudjuk a munkájukat semmire se használni? – kérdezte Bill.
Shacklebolt megrázta a fejét. – Ők technikai eszközökkel nyomoznak, így nem tudnak túl sok mindent kideríteni. Ugyanúgy nem fogják megtalálni a halálfalók rejtekhelyét, mint ahogy a Sötét Jegy „fényforrását” sem találják. De járhatnak olyan helyeken vagy elcsíphetnek egy-két olyan információt, ami halálos lesz rájuk nézve…
– És ezt a miniszterük nem képes megérteni? – kérdezte csodálkozva valaki.
– A mi miniszterünk is elég lassú felfogású volt… – jegyezte meg Sturgis Podmore, mire többen bólogatni kezdtek.
– Nos, a mugli miniszterelnök azt sem érti, hogy miért nem győztük még le Tudjátokkit – folytatta Shacklebolt elkomorodva. – Őszintén szólva elég… hisztérikus.
– Lehet, hogy Imperius-átok befolyása alatt áll? – érdeklődött Dedalus Diggle. A fekete férfi megrázta a fejét.
– Nem, sajnos magától ilyen a természete…
– Ezzel tehát nem megyünk semmire – bólintott McGalagony. – Mindenesetre tartsd rajta a szemed továbbra is, Kingsley. És most a következő pont. George és Fred Weasley tegnap kihallgatott két halálfalót. Annyit sikerült megtudni, hogy egy házaspárt keresnek Voldemort utasítására. Csak a vezetéknevüket ismerik, ezért nem voltak „sikeresek” az eddigi támadások, és még továbbiakra is számíthatunk…
– Kiket keresnek? – vágott közbe izgatottan Elphias Doge.
McGalagony szomorúan rázta meg a fejét. – Nem mondták ki a nevüket…
– Akkor mi legyen? – kérdezte tanácstalanul Dedalus Diggle.
– Egyelőre reménykedünk benne, hogy sikerül időben tudomást szereznünk a következő támadásról. Amióta Remus Lupin nem él a vérfarkasok között, megszűnt az az információforrásunk is. Ha még egy támadás lesz, amiről nem szerzünk időben tudomást, más eszközöket kell bevetnünk…
Mindenki felbolydult a teremben, láthatólag pontosan értették, hogy McGalagony mire gondol. Harry kérdőn pillantott barátaira, de ők is ugyanolyan tanácstalannak tűntek, mint amilyen ő volt.
Rémszem Mordon kiabálása túlszárnyalta a többiek izgatott beszédét: – Azt hittem, hogy azt a módszert örökre elvetettük. Én már ezerszer megmondtam, hogy nem szabad megbízni Perselus Pitonban!
– Természetesen belátjuk, hogy igazad volt, Alastor – szólalt meg nyugodtan McGalagony a hirtelen támadt csendben. – De Perselus Piton nem hazudhatott mindenben, akkor ugyanis gyorsabban rájöttünk volna, hogy kettős ügynök…
Többen újra sutyorogni kezdtek, Rémszem pedig közelebb hajolt McGalagonyhoz, és valamit halkan magyarázni kezdett neki. A nő elutasítóan megrázta a fejét, majd egy pillantással elnémította a társaságot. – Azt hiszem, hogy mindent megbeszéltünk, ami mindannyiótoknak tudni kellett. Ha hírét vesszük egy újabb támadásnak, akkor ismét találkozunk – remélem, hogy ezúttal nem csak harc közben és után… Van még néhány dolog; akikkel négyszemközt kell beszélnem, azok még maradjanak. A többieknek köszönöm a részvételt.
Mindenki felállt, és beszélgetni kezdett a mellette lévővel, páran odamentek az asztalhoz, és elkezdtek más mugli újságokat lapozgatni, beleolvastak egy-egy cikkbe. Harry közelebb ment McGalagony asztalához, bár a nő nem szólt neki külön, mégis úgy érezte, beszélnie kell vele.
– Hogy nem fárad el? – kérdezte egy idős boszorkány szörnyülködve a mellette álló varázslót egy balett táncosra mutatva, akit pont a feje mellé emelt lábbal fényképeztek le. – Szegényke…
Harry önkéntelenül elmosolyodott, de a következő pillanatban McGalagony odafordult hozzá, és talárja zsebéből előhúzott egy kissé megviselt pergament.
– Potter, szombaton lesz a következő hoppanálási vizsga. Ezúttal Roxmortsban, több diák is most fog újra próbálkozni. Remélem, hogy most már eléggé felkészült ahhoz, hogy letegye a vizsgát – Harry bólintott, mire a nő kezébe nyomta a pergament. – Még ma küldje el ezt a jelentkezési lapot, ez a határidő. Nem szeretnék összetűzésbe kerülni a minisztériummal.
– Rendben.
A nő biccentett, majd máris Arthur Weasleyhez fordult, és halkan beszélgetni kezdett vele. Harry kiment a szobából, amiben a többi rendtag egyre nagyobb hangzavart okozva beszélgetett. Barátai a folyosón vártak rá. Kérdő pillantásukra felmutatta a jelentkezési lapot.
– Hoppanálási vizsga szombaton. Remélem ez után már tényleg semmi közöm se lesz a minisztériumhoz…
Ron elmosolyodott. – Most már biztos menni fog. Mit szóltok a gyűléshez? – kérdezte, ahogy arrébb mentek. Hermione megvonta a vállát.
– Minden varázslónak kötelezővé kéne tenni a mugliismeretet…
– Na és az az információszerzési módszer? – kérdezte halkan Harry. – Nem hiszem el, hogy McGalagony még mindig hisz annak az árulónak…
– McGalagonynak igaza van, Harry – vágott közbe Hermione –, Piton információinak egy része használható kell, hogy legyen.
– Na jó, de melyik része? – kérdezte Ron.
– Egyik se – vágta el a beszélgetést Harry. – Piton áruló, és kész. És most, ha megbocsátotok, ki kell töltenem ezt a papírt – tette hozzá, majd elindult a szobája felé.