Az öntudatra ébredés visszarántotta Harryt a fájdalom világába. Valaki egy határozott mozdulattal átfordította a hátára, s ettől egész testébe belehasított a fájdalom. Tiltakozva nyögött fel, de rögtön meg is bánta, mivel torkát újra összeszorította az égető gombóc. Valaki hivatalos hangon latin szavakat sorolt a feje fölött, amikről végül Harry úgy döntött, hogy különböző átkok és ártások nevei lehetnek.
– Mr Potter…?
Harry nem volt meggyőződve arról, hogy jobb lesz neki, ha kinyitja a szemét, de a kitartó nógatás megtette a hatását, ezért felnézett. A szobát fáklyák százainak ragyogó fénye tette teljesen világossá, bár az ablakon túl tátongó sötétségből Harry arra következtetett, hogy még mindig éjszaka van. Ahogy körbepillantott, értelmetlennek tűnt számára a látvány, ami fogadta. A fehér falak, az üvegajtós szekrény, a fehér taláros emberek képe lassan állt össze Harry fejében, s jó időbe telt, mire felfogta, hogy a Szent Mungóban van.
– Mr Potter, kérem, forduljon ide! – Az egyik fehér taláros férfi pár másodpercig Harry szemébe nézett, majd elvégzett néhány gyors bűbájt a fiú arca előtt, amelyek szellőként simították végig a bőrét. – Imperiusnak nincs nyoma – közölte a férfi továbbra is hivatalos hangon társával, majd félrehúzódott, hogy utat engedjen egy tálcát hozó, szintén fehér ruhás nőnek.
Harry gyanakodva követte tekintetével a tálca útját, mígnem az halk koccanással megérkezett az éjjeliszekrényére. Csak most fogta fel, hogy ágyban fekszik, de úgy érezte, még soha életében nem volt ennyire kényelmetlen fekhelye; mindene fájt, és az ágy ahelyett, hogy puhán körbeölelte volna, nyomta a hátát. Kicsit mocorgott, hátha javul a helyzet, de ettől meg úgy érezte, mintha a lepedő végigdörzsölné amúgy is izzó sebeit.
Ekkor az orra előtt megjelent egy bájitallal teli fiola, amit egy kéz határozottan a szája felé irányított.
– Idd csak meg. Fájdalomcsillapító – győzködte a kézhez tartozó boszorkány, amikor Harry összeszorította a száját. – Gyerünk, utána jobb lesz.
Harry szívesebben vette volna, ha valaki magyarázattal szolgál arra, hogy mikor és hogyan került ő ide, de a gyógyítók láthatólag megunták a húzódozását, és míg az egyik férfi lefogta a fejét, a nő beleöntötte a szájába a bájitalt. Harry egy pillanatra elbódult, majd kénytelen volt belátni, hogy a torkát és a testét égető fájdalom valóban enyhült – nem úgy, mint gyanakvása.
A nő most egy tégelyt vett elő, és nekilátott bekenegetni vele Harry mellkasát és oldalát. Ekkor Harry megállapította, hogy jogosan érezte azt, hogy a lepedő szörnyen dörzsöli a hátát, ugyanis egy szál alsónadrágban feküdt az ágyon. Ahogy még egyszer végignézett magán, azt is megértette, hogy miért fáj mindene; a kötelek nyomán az egész testét körbe égési sebek borították.
– Ne aggódj, semmi nyomuk nem marad – jelentette ki a boszorkány immár kedvesebb hangon, amikor Harry pillantását meglátta. Óvatos mozdulattal fordította meg, de Harry még így is összerándult, ahogy a lepedő a bőréhez ért. A nő most a hátán kezdte kenegetni a sebeket, Harry pedig közben azon morfondírozott, hogy miért nem képes a Szent Mungó valami puhább anyagból készített lepedőket beszerezni.
Miután a boszorkány segítségével magára ügyeskedte a pizsamáját, a nő egy adag altató bájitalt vett fel a tálcáról.
– A legfontosabb most az, hogy kialudd magad – mondta kedves mosollyal. Harry számára azonban mostanra az vált a legfontosabbá, hogy megtudja, Ron és Hermione jól vannak-e, de a nő valahogy nem akarta észrevenni, hogy azért nyitotta ki a száját, hogy beszéljen, és gyorsan leöntötte a torkán a bájitalt.
A váratlanul a szájába érkező folyadékot Harry félrenyelte, és köhögni kezdett. A gyógyító boszorkány elvégzett egy gyors varázslatot, amitől megszűnt a fullasztó érzés. Harry hálásan pillantott a nőre, de mielőtt egy szót is szólhatott volna, a bájital hatni kezdett, s visszazuhant a megnyugtató öntudatlanságba.
Amikor újra felébredt, úgy érezte, mintha hosszú idő óta először pihente volna ki magát rendesen. A nap besütött az ablakon, és a falak tiszta fehérsége szinte szúrta a szemét, ahogy körbepillantott a szobában. Szeme sarkából valami mozgást érzékelt az éjjeliszekrénye mellett, és ahogy odafordította a fejét, legnagyobb rémületére Rufus Scrimgeour sárgás szemeivel találkozott a tekintete.
Harry legszívesebben ugrott volna egyet, amikor meglátta a minisztert, de csak egy apró rándulásra tellett tőle, amitől azonnal felszisszent, mert a testén lévő sebekbe belenyilallt a fájdalom. Scrimgeour azonban úgy telepedett le az ágya szélére, mintha ez teljesen természetes lenne, aztán Harry orrára biggyesztette a szemüvegét, és atyáskodó pillantással mérte végig.
– Úgy látom, elég jól van – állapította meg. Harry csodálkozva vonta fel a szemöldökét. – De nem sokon múlott… – tette hozzá a miniszter olyan szemrehányó hangon, mintha Harry tervezte volna az egész rajtaütést.
A sarokból zavart mozgolódás hallatszott, és Minerva McGalagony lépett közelebb, akihez minden valószínűség szerint a miniszter az imént beszélt. A Rend fejének arca nyúzott és igen sápadt volt.
– Jól vagy, Harry? – kérdezte halkan.
Harry bólintott.
– Mi történt? – kérdezte homlokráncolva.
– Nos, a támadás nem úgy sikerült, ahogy terveztük – vallotta be az idős boszorkány, miközben egy ideges pillantást vetett Scrimgeour felé.
– Szinte mindenki a minisztériumnak köszönheti az életét – jelentette ki a férfi hidegen. – És…
– Hogy van Ron és Hermione? – vágott közbe Harry, akit jelen pillanatban egyáltalán nem érdekelt, hogy tiszteletlen a miniszterrel szemben.
– Ron rendben van – kezdte McGalagony, s arca továbbra is idegesnek tűnt. – A halálfalók többsége fent várakozott, de egy csapat megtámadta azokat, akik odakint figyelték a környéket. Ron a harc során szerzett néhány sérülést, de semmi komolyabbat… Már meg is gyógyították.
– És Hermione? – kérdezte Harry, amikor a nő elhallgatott, és érezte, hogy a szíve a torkában dobog.
– A gyógyítók szerint ő is hamarosan rendbe fog jönni – vágta rá McGalagony gyorsan, megnyugtatónak szánt hangon. – De őt két olyan átok találta el, amelyek nem túl szerencsésen módosítják egymás hatását…
– Ez azt jelenti…? – Harry elhallgatott, és könyörgő szemekkel meredt a másikra.
– Egyelőre alszik, de a gyógyítók bíznak benne, hogy hamarosan felébred. Ha minden igaz, akkor már nem lehet semmi probléma.
Harry összevonta a szemöldökét. Ebben a beszámolóban túl sok volt számára a bizakodás, és túl kevés a biztos információ. Gondolatait Scrimgeour rosszalló ciccegése törte meg.
– Micsoda felelőtlenség… Az a tehetséges lány… – Harry metsző pillantása elhallgattatta a minisztert. Pár másodpercig csend ereszkedett a szobára, majd Scrimgeour feltápászkodott Harry ágyáról, és nyugodt léptekkel az ablakhoz vonult.
– Tulajdonképpen hogy is kerültem én ide? – szegezte Harry a kérdést az ágy végében ácsorgó McGalagonynak, aki aggodalmas pillantással figyelte arcának minden rezdülését. Ez Harryt kezdte ugyancsak idegesíteni, mivel szívesebben hallott volna információkat a támadásról és a többi rendtagról.
– Jó, hogy megkérdezed! – fordult vissza Rufus Scrimgeour az ablaktól, és arcán diadalmas mosollyal közelebb lépett az ágyhoz. Egy pillanatnyi bizonytalankodás után nem telepedett le ismét Harry ágyára, hanem maga mellé hívott a szoba túlsó végén lévő székek közül egyet, és arra ereszkedett le. – Azt, hogy megmentették az életedet, lényegében a minisztériumi auroroknak köszönheted.
Harry hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét, és újra a Rend fejéhez fordult. McGalagony időközben szintén közelebb hívta az egyik széket, és most merev tartással ült rajta.
– Gondolom, magad is kitaláltad, hogy a halálfalók számítottak a jöttünkre, és csapdát állítottak nekünk – szólalt meg a nő halkan. A miniszter dühösen felhorkantott, de nem szólt közbe, így McGalagony folytathatta. – Odafent az embereink csapatokra váltak, és elkezdték több irányból felderíteni a szobákat. A dokumentumoknak persze nyoma sem volt, de nem is ez bizonyult a legfőbb gondnak. A labirintusszerűen elrendezett termek és folyosók mind abba a részbe vezettek, ahol a halálfalók várakoztak. A főerőiket fent tartották, míg mi megosztottuk az embereinket, így túlerőben támadtak ránk. Valóban csak az aurorok váratlan érkezése mentette meg a rendtagokat.
– Gondolom, örömmel hallod, Harry, hogy a minisztériumnak nagyszerű védelmi rendszere van – jelentette be büszkén Scrimgeour. – Elsősorban az aurorokat védjük vele, de az csak természetes volt, hogy miután csatlakoztál hozzánk, rád is kiterjesztettük. Összességében a Főnix Rendje auror tagjai – a miniszter némi megvetéssel célzott ezekre az emberekre – és te egyaránt életveszélyben voltatok, ezért a bűbáj automatikusan figyelmeztette az aurorok vezetőjét, sőt, engem is. Sikerült megtörnünk a többszörös hoppanálásgátló teret a ház körül, és az aurorok felmentő seregként érkeztek a helyszínre. Mellesleg emiatt félbehagyták minden más feladatukat – tette hozzá ismét szemrehányó hangon.
– Ez valóban szerencse – állapította meg Harry kissé kelletlenül. Nem volt nagy kedve bármit is megköszönni a miniszternek, és azt is sejtette, hogy rá nézve milyen kötelezettségekkel jár majd a mentőakció.
– Azért több mint szerencse. – Scrimgeour hangjában enyhe sértődöttség csengett. – Egy különleges és igen jól kidolgozott védelmi bűbájról hallhattál az imént. Azt hiszem, hogyha már jobban leszel, érdemes lenne adnod néhány interjút erről a fontosabb újságoknak…
Harry fáradtan hunyta le a szemét, de a miniszter kijelentése nem lepte meg különösebben. Scrimgeour lelkesen folytatta a magyarázást:
– Azt is megértem, ha nem kívánsz többet a Főnix Rendjének dolgozni. – Erre Harry szemei úgy pattantak fel, mintha rémálomból ébredne.
– Ezt meg honnan veszi?
– Az mindenesetre egyértelmű, hogy a Rend nem képes megfelelően vigyázni rád… – vetett a miniszter egy lesújtó pillantást McGalagony felé. A nő azonban rezzenéstelen arccal állta a tekintetét.
– Mégis, miről beszél? – csattant fel Harry sértődötten. – Nem kell rám vigyázni! Ha nem vette volna észre, már nem vagyok tíz éves! – A kiabálástól ismét égni kezdett a torka, de a düh, ami elöntötte az agyát, elfeledtette vele a fájdalmat.
– Hát persze, hogy nem vagy tíz éves – igyekezett Scrimgeour megnyugtatni Harryt, olyan hangon, mintha egy tízévessel beszélne. – Ezt egy szóval sem mondtuk. Csupán arról van szó, hogy rád olyan feladatok várnak…
– Nem vagyok csodafegyver! – vágott Harry a férfi szavába. – Egy olyan ember vagyok, aki harcolni akar Voldemort ellen! – Ahogy Harry csaknem üvöltve mondta ki a Nevet, még McGalagony is összerezzent, Scrimgeour pedig ugrott egyet a széken. – Bevetésen voltam, és megsérültem, ennyi. Mégis hogyan tudnám elvégezni a feladatokat, amikre hivatkozik, ha otthon üldögélnék, míg a többiek az életüket kockáztatják?!
Scrimgeour elbizonytalanodott egy másodpercre Harry dühkitörésétől, de aztán elmosolyodott.
– Igazad van. És ezzel valójában azt akartam mondani, hogy majdnem végzetessé vált az a hiba, hogy a Főnix Rendjének tagjai nem voltak képesek segítséget kérni – változtatott a férfi hirtelen taktikát. – Minden helyzetben szükség van ilyen varázslatra, nem hittem volna, hogy ez ön, vagy Albus Dumbledore számára nem egyértelmű – fordult váratlanul McGalagony felé.
A nő pillantása figyelmeztetően villant Harry felé, majd a miniszterhez fordult:
– Belátom, igaza van. Tanulunk az esetből.
Harry mérgesen figyelte a miniszter arcán szétterülő elégedettséget, és gyorsan lehunyta a szemét, hogy ne kelljen a férfit látnia. Ekkor azonban már nem tudta elterelni figyelmét a torkát égető fájdalomról. Az éjjeliszekrényhez fordult, mert a rengeteg gyengélkedőn eltöltött idő során már belérögzült, hogy ott találja varázspálcáját. A szekrény lapja azonban teljesen üres volt.
– Hol a pálcám? – kérdezte Harry a szobában ülő két felnőttől, és érezte, hogy a fájdalmon kívül a félelem is összeszorítja a torkát.
– Ó, egyelőre a minisztériumban van – közölte Scrimgeour könnyedén.
– Micsoda?! – Harry újra dühösen kiáltott fel, de hangszálai erőltetésétől torka még jobban égni kezdett.
– Az aurorok Perselus Pitontól vették el a pálcádat – adta meg a magyarázatot McGalagony. – Most átvizsgálják, nehogy maradjon rajta valamiféle rontás, ami később árthat neked.
– Elfogták Pitont? – kérdezte Harry felcsillanó szemmel. Ez a hír még a pálcája hiányáért is kárpótolta volna.
Scrimgeour arca azonban idegesen rándult egyet, s Harry már azelőtt tudta a választ, hogy a férfi kibökte volna:
– Az embereim valóban harcoltak Perselus Pitonnal, és le is fegyverezték, de végül sikerült elmenekülnie…
– Nagyszerű… – Harry rosszkedvűen hanyatlott vissza a párnájára. A pálcája nélkül teljesen elveszettnek érezte magát, s bármennyire is biztonságosnak tudta a Szent Mungót, a napsütötte szoba árnyakkal telt meg a szemében, ahogy felfogta, hogy képtelen lenne védekezni, ha megtámadnák. – Kaphatnék egy pohár vizet? – kérdezte, mert a torka emlékeztette rá, hogy eredetileg miért is akart varázsolni.
A másik kettő készségesen varázsolt elő a semmiből egy-egy vízzel teli poharat, és mindketten Harry felé nyújtották. A fiú végigmérte Scrimgeourt, majd tüntetőleg a McGalagony kezében lévő pohár után nyúlt, pedig azért előre kellett hajolnia ültében. A víz kellemesen lehűtötte Harry égő torkát, és miután felhajtotta a második pohárnyit is, elégedetten hunyta le a szemét egy másodpercre.
A következő pillanatban azonban hangos nyikordulással kinyílt az ajtó, és besietett rajta az a boszorkány, aki korábban a gyógyszereket hozta Harrynek. Pálcájával körívet írt le az ágy körül, és máris egy paraván takarta el Harry szeme elől a szoba többi részét. A boszorkány segített levenni a fiú pizsamafelsőjét, és hozzáfogott, hogy újra bekenje a testén a sebeket.
Mire végeztek az égésnyomok lekezelésével, és Harry megivott egy újabb adag fájdalomcsillapítót, Scrimgeour eltűnt a szobából. McGalagony némán várakozott az ablaknál, háttal a szobának, míg a gyógyító boszorkány tett-vett; elrendezte a székeket az asztal körül – bár egyet figyelmesen Harry ágya mellé állított –, egy vízzel teli kancsót és egy poharat tett Harry éjjeliszekrényére, majd halk csörömpöléssel bepakolt néhány bájitallal teli üveget a szekrénybe, végül letett egy adag altatót Harry éjjeliszekrényére.
Amikor a nő mögött bezárult az ajtó, McGalagony közelebb jött az ágyhoz, és leereszkedett az otthagyott székre. Aggodalmas pillantással fürkészte a fiút.
– És a többiek hogy vannak? – kérdezte Harry halkan. A nő megértette, hogy a többi rendtagra gondol.
– Senki sem halt meg – válaszolt, de hangjából kicsengett a szomorúság –, de Alastort nem találták meg az épületben. Valószínű, hogy még az aurorok érkezése előtt elvitték magukkal. A többiek közül pedig sokan igen súlyosan megsérültek. Azt hiszem, valóban elhamarkodottan léptünk.
Harry megborzongott a nő arcán elömlő bűntudatot és kétségbeesést látva. Megszokta, hogy tanára mindig nyugodt és magabiztos, így mostani viselkedése teljesen megrémítette.
– De már kutatnak Mordon után, igaz? – kérdezte, hogy megtörje a hosszúra nyúlt, kényelmetlen csendet.
– Természetesen – bólintott McGalagony, azonban egy pillanatra bizonytalanság suhant át az arcán. – De mindenekelőtt azzal kellett foglalkoznunk, hogy te rendben légy.
– Ebből elég! – csattant fel dühösen Harry. Ezúttal nyugodtan felemelhette a hangját, ugyanis a fájdalomcsillapító főzet hatása még mindig tartott. – Komolyan itt izgult Rufus Scrimgeour társaságában értem, mialatt a Rend elkezdett szétesni? Hol van a többi sérült? Mellettük is üldögélt?
– Aligha lehetek egyszerre több helyen – válaszolt a nő kimérten.
– Rendben, én jól vagyok, most már mindenki megnyugodhat. Nézze meg a többi sebesültet, és Merlinre, kezdjék el keresni Mordont! – Harry dühös volt, mert az értelmetlen gondoskodás hatására újra kisgyereknek érezte magát, de még jobban dühítette az, hogy a különleges bánásmód miatt, amit ő kapott, a többiek háttérbe szorultak. – Scrimgeournak az a célja a melldöngetéssel, hogy megrendítse az emberek hitét a Rendben. Nem hiszem, hogy jó lenne, ha erre maga a Rend is okot adna.
McGalagony határozottan emelkedett fel a székéről.
– Valóban utána kellene néznem pár dolognak – jelentette be olyan hangon, mintha Harry nem is oktatta volna ki az imént. – Ha esetleg mégis valami problémád lenne, el tudsz érni – tette hozzá. Harry biccentett. A nő megindult az ajtó felé, de félúton visszafordult. – Ron Hermione ágyánál van. Szóljak neki, hogy felébredtél?
– Nem sürgős, úgyis nagyon fáradt vagyok, csak elaludnék, mire ideérne – hazudta Harry. Nem akarta barátját elszakítani Hermionétól, mivel sejtette, hogy Ron gondolatai úgyis csak a lány körül járnának.
A Rend feje nyugodt léptekkel távozott a szobából. Harry az éjjeliszekrényen álló fiolára pillantott, és egy darabig méregette az áttetsző folyadékot, majd fogta, és felhajtotta. Korábbi állítása pillanatokon belül valósággá vált, és mély álomba zuhant.

*

Hermione azon a délelőttön ébredt fel, amikor Harryt a gyógyítók teljesen egészségesnek nyilvánították, és elhagyhatta a Szent Mungót. Így Harry immár Ronnal együtt látogathatta meg másnap, bár Hermionénak egyelőre ágyban kellett maradnia. Harry csodálkozva pillantott körbe a zsúfolt kórteremben, ahová Ron nyomában belépett. Alig valamivel volt nagyobb a szoba, mint az övé, de hat ágy állt benne, így csaknem a falhoz kellett simulniuk, miközben az ablak mellett fekvő Hermione felé igyekeztek.
A többi beteg – szintén sérült rendtagok – aludt, vagy még nem is tért magához, kivéve Hermione szomszédját, akinek ágyát paraván vette körbe. A fehér fal mögül üvegcsörömpölés és halk beszélgetés hallatszott ki. Ron elmondta, hogy ebben a szobában vannak a súlyos sérültek, akiknek még válságos az állapotuk, és Harry bizonytalanul nézett végig a sápadt arcokon. Már tudta, hogy Charlie is komolyan megsérült, és a gyógyítók még nem mondtak túl sok bíztató szót a Weasley szülőknek. A fiú fejét hatalmas, turbánszerű kötés fedte, azonban békés arccal feküdt a párnáján, s takarója ütemesen hullámzott a lélegzete ritmusára.
Harry pillantása tovább siklott a következő ágyra, amiben Dedalus Diggle aludt. Az ő álma kevésbé volt nyugodt, mint Charlie-é; időről időre levegő után kapott, s arcán rángás futott végig, még inkább elmélyítve rajta a ráncokat. A szobában feküdt még Mundungus Fletcher, ami némileg meglepte Harryt, mivel nem emlékezett arra, hogy a férfi is felment volna az emeletre. A férfi falfehér arcán forradásnyomok éktelenkedtek. A negyedik ágyon Harry egy fiatalabb boszorkányt pillantott meg, aki általában némán ülte végig a gyűléseket, s Harry semmit sem tudott róla.
A szoba végében fekvő Hermione arca is természetellenesen fehér volt, de ezt ellensúlyozta vidám mosolya, ahogy meglátta az ágyak között közeledő fiúkat.
– Hogy vagy? – kérdezte azonnal Harrytől, miután leült egy székre az ágy mellett.
– Szerintem sokkal fontosabb kérdés az, hogy te hogy jól vagy-e – felelt Harry. – Engem ma elengedtek a gyógyítók.
– Hamar elfáradok, meg ha sokáig ébren vagyok, megfájdul a fejem, de különben én is jól vagyok – vágta rá a lány egy megnyugtató mosollyal az arcán.
– Elég nyomasztónak tűnik ez a szoba – vallotta be Harry, miután újra végignézett az ágyakon.
– Tényleg túlzsúfolt, de Scrimgeour ragaszkodott hozzá, hogy áthozzanak ide minden ágyat – magyarázta Ron. Harry gyanakodva fordult a fiú felé.
– Mégis honnan?
– Hát a te szobádból – válaszolt Ron, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. – Ne tudd meg, milyen patáliát csapott, hogy neked saját szobád legyen, ahol egyszerre legalább három gyógyító foglalkozik veled, mert mégiscsak te leszel a varázsvilág megmentője.
Harry utálkozva húzta el a száját.
– Szóval nem csak izgatottan várta, hogy felébredjek, aztán mindennap meglátogatott, hogy önmagát dicsőítse nekem, hanem még meg is fosztott mindenki mást a helytől meg a gyógyítóktól miattam? Nagyszerű.
– Mindenki tudja, hogy nem te akartad így – sietett Hermione megnyugtatni a fiút.
– Ez csak idő kérdése, és mindenki úgy fog emlékezni, hogy én követeltem ki magamnak a különleges bánásmódot – morgott Harry.
Hermione épp nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor halk, sistergő hang kíséretében eltűnt a szomszédos ágy körüli paraván, és Harry megpillantotta azt a boszorkányt, aki őt is gyógyította az elmúlt napokban.
– Jó napot, Mrs Tonks! – mosolyodott el Ron, amikor az asszony feléjük fordult. Harry döbbenten meredt a boszorkányra, aki egy kedves intéssel viszonozta Ron köszönését. – Van valami újdonság?
– Nymph ma jól érezte magát, hála Merlinnek – felelt Tonks édesanyja, s eltartott néhány másodpercig, mire Harry felfogta, hogy kiről beszél. – Most már elaludt.
Harry pillantása az ágyra siklott, amitől az asszony éppen eltávolodott. Tonks sápadt arccal pihegett a párnán. Harry újra a gyógyító felé fordult, aki éppen pár szót váltott Hermionéval. Ahogy alaposabban megnézte, valóban felfedezett valamit az asszony arcán, ami a Black család jellegzetes, fensőbbséges vonásaira emlékeztette, de ezt jól ellensúlyozta a nő örökös mosolya. Mrs Tonks biccentett Harry felé is, majd kisietett a szobából.
– Tonks jól van? – érdeklődött Harry újra a másik ágy felé pillantva.
– Hát, egyre jobban, de egy elég komoly zagyváló átok találta el, és sokszor fogalma sincs arról, hogy hol van, vagy egyáltalán nem ismer meg embereket – suttogta Ron. – A gyógyítók most igyekeznek rendbe hozni, de volt, hogy alig lehetett bírni vele. Mindenképp el akart menni, és az egyik gyógyítót elég csúnyán meg is sebesítette...
Harry megborzongott, majd elkapta pillantását az ágyról. Újra Ronhoz fordult, hogy feltegye kérdéseit a támadással kapcsolatban. Jelenleg ugyanis barátja volt a legtájékozottabb azok közül, akikkel beszélhetett. A Rend meggyógyult tagjai hozzáfogtak a Mordon utáni kutatásnak, így amíg Harry lábadozott, nem sokat tudhatott meg a részletekről, egyfelől Scrimgeour gyakori jelenléte, másfelől a rendtagok látogatásainak rövid időtartama miatt.
– Mi történt a muglikkal? – kérdezte Harry halkan. Tudta, hogy egyszer szembe kell néznie azzal, amit dühében elkövetett, de ha csak egy másodpercre is eszébe jutott, heveny rosszullét fogta el.
– Rendbe hozták őket. Mindet – válaszolt Ron, határozottan megnyomva az utolsó szót. – Az aurorok behozták őket ide, ahol ellátták a sérüléseiket, és törölték az emlékeiket. Kiderült, hogy nem egy közülük hónapokkal ezelőtt tűnt el, és a muglik már kerestették őket, vagy mi. Scrimgeour nagyon szerette volna, ha a gyógyítók ezektől szereznek régebbi emlékeket a halálfalóknál eltöltött fogságukról, de a többségüket törölték. McGalagony és Scrimgeour még össze is veszett, hogy igyekezzenek-e a gyógyítók megtörni a bűbájt, akár károsítva ezzel a muglik agyát.
– Remélem, végül McGalagony maradt felül – szólt közbe Hermione halkan. Ron bólintott.
– Valójában a Szent Mungó vezetősége is ellenezte a dolgot, így Scrimgeour kénytelen volt beletörődni.
Harry elgondolkozva hallgatott. Nem szívesen vallotta volna be Hermionénak, de úgy érezte, hogy fontos információktól estek el ezzel. De mivel nem akarta felzaklatni a lányt, vagy vitába bocsátkozni vele, inkább nem árulta el neki gondolatait. Előhúzta a kölcsön pálcát, amit átmeneti időre kapott McGalagonytól, és elővarázsolt egy pohár vizet magának. Bár a torkát összeszorító fájdalom már elmúlt, mégis állandóan szomjasnak érezte magát. A gyógyítók megnyugtatták, hogy ez természetes egy ilyen átok után, de ő szörnyen kényelmetlennek találta.
– Mit gondoltok, a halálfalók honnan tudhatták meg, hogy jövünk? – tette fel Hermione a kérdést, ami mindhármukat a legjobban foglalkoztatta.
– Talán azt vették észre, amikor az első embereink elkezdték megtörni a Fideliust – vetette fel Ron, de hallatszott a hangján hogy nem hisz ebben a feltételezésben.
– Még akkor sem lett volna elég idejük összehozni a csapdát – vetette ellen azonnal Hermione.
– Akkor nem lehet más – mondta ki Harry –, csak az, hogy áruló van a Rendben. Ráadásul olyan embernek kell lennie, aki elég jól ismeri a szokásokat, és sok információja van. Szerintem a halálfalók előbb tudták, hogy támadunk, mint mi... Ráadásul az, hogy még a Speculumot is lehetetlenné tették, teljesen egyértelművé teszi, hogy elég pontos információkat szereztek.
– Valaki a belső körből? – kérdezett vissza hitetlenkedve Ron. – Hiszen csak McGalagony, Kingsley meg Mordon tudott a támadásról azelőtt, hogy nekünk elmondták volna.
– Nem hiszem, hogy Mordon vagy Kingsley áruló – rázta meg a fejét határozottan Hermione. – A halálfalóknak több mint két órája volt a gyűlés után előkészíteni a csapdát, az viszont elég kellett, hogy legyen, főleg ha már korábban is kaptak információkat a Rendről.
Harry egészen meggyőzőnek találta a lány szavait, s bólintott. A következő fél órát azzal töltötték, hogy végigvették mindazokat a rendtagokat, akikről bármit is tudtak, hogy megtalálják a lehetséges árulót. Végül a gyógyítóknak kellett Harryéket kitessékelni, hogy hagyják pihenni Hermionét, aki a beszélgetés során el is feledkezett fejfájásáról. A fiúk még megvárták, amíg a lány elalszik a bájitaltól, amit az egyik gyógyító adott neki, majd dehoppanáltak.

*

Harry ösztönösen előhúzta a pálcáját, és úgy lépett be az edzőterembe, hogy akár azonnal védekezni tudjon. Lassan sikerült egészen jól megszokniuk egymást a kölcsönpálcával, de még mindig előfordult, hogy Harry egyik-másik varázslata nem teljesen úgy sikerült, ahogy ő akarta. Most azonban ezt is megnyugtatóbbnak érezte, mint azt, hogy védtelenül lépje át a küszöböt.
A terem most egészen kicsinek tűnt, s Prospeer a szoba közepén hagyta az asztalt és a két széket. Egyértelmű volt, hogy mára nem tervezett gyakorlást. A pillantása kiismerhetetlen volt, ahogy végigmérte a belépő Harryt, és egyetlen kimért intéssel jelezte, hogy üljön le az egyik székre. Ő maga azonban nem foglalt helyet, hanem Harry elé, az asztallapra tette a fiú pálcáját, majd hosszúra nyújtott léptekkel járkálni kezdett a szobában. Csizmája halkan koppant minden lépésnél a kövön.
Harry nem tudta leplezni boldogságát, hogy újra a saját pálcája lehet a kezében, és már abban a pillanatban érezte, hogy átjárja a megszokott melegség, amikor még csak ujjbegyei értek a jól ismert fához. Finoman végigsimította, majd határozottan megragadta a pálcát. Könnyedén intett vele, vörös-arany szikraesőt zúdítva az asztalra, csakúgy, mint amikor először fogta a kezében Ollivander boltjában.
– Nem mertem remélni, hogy ilyen hamar végeznek az átnézésével – vallotta be Prospeerre pillantva. A férfi megállt az asztal előtt, s lassan leereszkedett a Harryvel szembe álló székre.
– Úgy tűnik, Pitonnak nem volt ideje megátkozni a pálcádat – felelt halkan. Pár másodpercig méregette Harryt, majd hátradőlt a széken. – Összességében megállapíthatjuk, hogy szerencsésen megúsztad ezt a kis játékot... – megvetően ejtette ki az utolsó szót.
– Ó, ne – Harry egy fáradt sóhajjal dőlt hátra. – Ne kezdje már maga is. A miniszter intelmeit épp elég volt meghallgatnom, s azt hittem, hogy a kis interjúval, amit a Prófétának adtam, ki is elégítettem az igényeiket.
– Szerinted ez csak ennyiről szól? – kérdezte a férfi hidegen, egyik szemöldökét felvonva. – Gondolod, hogy a minisztert csak az érdekelte, hogy mit nyilatkozol róla, az nem, hogy életben vagy-e még?
– Igen, most jól összegezte, hogy mit gondolok – vágta rá pimaszul Harry. Dühítette Prospeer viselkedése, mert eddig nem úgy tekintett a férfira, mint a minisztérium emberére, most azonban úgy viselkedett, mintha Scrimgeour bérelte volna fel erre a beszélgetésre. – Scrimgeournak csak az volt a fontos, hogy a közvélemény mellé álljon, mert a Főnix Rendje veszélyeztette a szegény kis hősüket...
Prospeer arca megrándult, de vett egy mély lélegzetet, és láthatólag nem azt mondta ki, ami először eszébe jutott.
– Akkor tévedsz, Harry. Rufus aggódott érted, bár valóban nem kedveli a Rendet. És ami azt illeti, ezzel nincs most egyedül...
– Különösebben nem érdekel a minisztérium véleménye – vágta rá Harry. – A Rend tagja vagyok, és, ha harcolni hívnak, megyek. Felnőtt, képzett varázslóként ezt jogom van eldönteni.
Prospeer bólintott.
– Ez mind rendben van – válaszolt kimérten –, de Minerva McGalagonynak lehetett volna annyi esze, hogy nem bíz rád olyan feladatot, amire még nem vagy felkészülve.
– Szóval erről van szó! – csattant fel Harry dühösen. – Nem tart elég képzettnek ahhoz, hogy halálfalókkal küzdjek.
– És igazam van, mint kiderült. – Prospeer rezzenéstelen arccal nézett Harry szemébe.
– Na persze, az nem probléma, hogy Ron meg Hermione is megsérült, csak velem foglalkoznak. A varázsvilág megmentője, az számít, egy átlagos boszorkány, az nem... – gúnyolódott Harry.
– Ezt eddig senki sem állította.
– Azért nem vagyok hülye! – vágta rá Harry mérgesen. – Scrimgeour ragaszkodott hozzá, hogy saját szobám legyen, és senki mással nem foglalkozott, még a sérült aurorokkal sem...
– Én nem a miniszter álláspontját képviselem most, Harry – felelt Prospeer nyugodtan –, hanem a tanárodét. Ha legközelebb ilyen bevetésre készülsz, elvárom, hogy tudasd velem.
Harry szeme gyanakvóan szűkült össze.
– Szóval adjak ki információkat a Rendről?
– Merlinre, dehogy! – Prospeer legyintett. – Nem érdekel Rufus kis harca a Főnix Rendje ellen. Én nem fogok neki segíteni, ezt már régen közöltem vele. Jelenleg az érdekel, hogy egyben maradj addig, amíg el nem végezted a feladataidat, és addigra rendelkezz annyi tudással, hogy utána se legyen bajod. Ha még egyszer halálfalókkal harcolsz, ott akarok lenni én is. És ha sikerrel jársz a horcrux-kutatásban, akkor is.
– Nem hiszem, hogy szükségem lenne állandóan az ellenőrzésére – közölte Harry dühtől villogó szemekkel.
– Ha nem kell megint az összes emberemet segítségül hívni, hogy kimentsünk Perselus Piton karmaiból, akkor majd egyedül is megállsz a lábadon. Se neked, se Hermionénak nem lett volna szabad felmennetek. Néhány jól sikerült RAVASZ még nem ad elegendő tudást a halálfalók ellen.
– Mordon nem is engedte volna meg, de vészhelyzet volt – vágta rá Harry.
– Ha legközelebb vészhelyzet van, szóljatok egy képzett embernek – felelte Prospeer.
– De nem működött a... – Harry elhallgatott, ahogy eszébe jutott, hogy nem lenne szabad erről minisztériumi emberekkel beszélnie.
– Tudom – bólintott Prospeer nyugodtan. – Ezért szükséged lesz más kommunikációs módszerekre. Holnap ezzel fogunk foglalkozni. Azt hiszem, jobb, ha most hazamész.
Harrynek nem kellett kétszer mondani. Prospeer leckéztetése egyáltalán nem esett jól neki, azok után, hogy még Pitont is meglepte a védekezésével. Persze belátta, hogy kicsin múlott, hogy nem került Voldemort elé, és tudta, hogy sok esélye nem volt Pitonnal szemben, de több halálfalót is legyőzött, és valamivel nagyobb elismerést várt volna Prospeertől ezek után. Pálcáját talárjába rejtve kiviharzott a teremből. A csarnokban megállt egy másodpercre a szökőkút mellett, dühösen fújtatva, és üres tekintettel meredt az arany sellőszoborra. Csak amikor érezte, hogy valamennyire megnyugodott, hunyta le a szemét, hogy dehoppanáljon.
Barátait Hermione szobájában találta. A lány már visszatérhetett a főhadiszállásra, de továbbra is elég gyenge volt, ezért többnyire az ő szobájában üldögéltek mindhárman. Hermione feltett szándéka volt, hogy behozza a betegség okozta lemaradást, de a tanulástól gyakran megfájdult a feje, ezért kénytelen volt többet pihenni – Ron legnagyobb örömére.
Harry füstölögve érkezett meg barátaihoz, és dühösen mesélte el nekik a Prospeerrel folytatott beszélgetést.
– Gondolod, hogy tényleg nem a Rendről akar információkat? – kérdezte Ron. – Azért ez elég gyanúsan hangzik... Persze, ő csak rád vigyáz, de ha pontosan tudja, hogy mikor és hol támad a Rend, odaküldheti az aurorokat, és megint a minisztérium aratja le a babérokat.
– Azért legyünk igazságosak, most tényleg jól jött a segítségük – jegyezte meg Hermione. Ron elhúzta a száját, és egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki igazságos kíván lenni. De Hermione folytatta: – Viszont mégse kéne mindent tudatni Prospeerrel. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem Voldemortnak dolgozik.
– Jaj, ne kezdd ezt megint! – vágta rá Harry, bár maga sem tudta, hogy miért is védi ilyen kitartóan a férfit.
– Azért elég könnyedén odatalált az egyik legrejtettebb halálfaló-központba... – mondta a lány.
– Scrimgeour eleget magyarázta nekem – sóhajtott fel Harry –, ez a védelmi bűbáj úgy működik, hogy segít elvezetni a bajba kerültekhez. Mellesleg hasonlóak a karkötődben lévő varázslatok is – mutatta fel a csuklóját Hermione felé.
A lány megcsóválta a fejét, és válaszolni készült, amikor a nyitott ajtón besomfordált Csámpás szájában egy patkánnyal, és felugrott az ágyára.
– Sicc! – mordult fel Ron, és megpróbálta egy kézmozdulattal elhessegetni a vörös macskát. Csámpás elhelyezte a patkányt Hermione takaróján, egyik mancsával lefogta, nehogy el tudjon szaladni, és szemrehányó nyávogással mérte végig Ront.
– Jól van, ügyes vagy, de vidd innen szépen – szólalt meg Hermione kissé viszolyogva. Erre Csámpás őt is az előzőhöz hasonlóan sértődött arccal mérte végig.
Harry nekilátott, hogy megszabadítsa Hermionét patkányostul a macskától, amikor Ron döbbenten kiáltott fel:
– Nézzétek a mellső lábát!
A patkány erre rémülten mocorogni kellett, de Csámpás egy dühös fújással beleeresztette a körmét, és a takaróhoz szögezte. Harry és Hermione így nyugodtan közelebb hajolhatott, hogy megpillantsák a patkány jobb lábát, ami ezüstösen csillogott.
– Elég ritka jelenség, hogy egy patkány így nézzen ki... – jegyezte meg Harry, és előhúzta a pálcáját. Hermione azonnal követte a fiú mozdulatát. Erre a patkány Csámpás karmai között újra megpróbálkozott a kiszabadulással, ezúttal is hasztalanul.
Hermione kihúzta a lábát a takaró alól, és az ágy fejéhez húzódva, várakozásteljes pillantást vetett Harryre. A fiú szíve hevesebben vert, de pálcája nem rezdült meg a kezében, ahogy a patkányra fogta. Nemrég tanulta meg Prospeertől azt a transzfigurációs bűbájt, ami kényszerítette az animágusokat, hogy újra emberi alakot öltsenek, és mivel több varázsló egyszerre hatásosabban tudta elvégezni a varázslatot, Harry megtanította Hermionénak is. Eddig azonban nem volt alkalmuk kipróbálni a bűbájt, így Harry tartott attól, hogy a végén a nem is sikerül, és a patkány elszökik. Vett egy mély lélegzetet, és miközben szemét továbbra is az állatra szegezte, halkan megkérdezte:
– Készen állsz? – A lány csak bólintott, arca megfeszült a koncentrálástól.
Pálcáikból egyszerre tört ki a kékesfehér fénycsóva, amely eltalálta a patkányt. Az egy pillanatig a levegőbe emelkedett, majd egy éles villanás kíséretében visszazuhant a földre. Harry újra végignézhette az átalakulást, és néhány másodperc múlva ott állt előttük Peter Pettigrew.
A férfi kisebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt, mivel enyhén összegörnyedve toporgott az ágy mellett. Harry úgy találta, nincs sokkal jobb bőrben, mint amikor utoljára látta így átalakulni: továbbra is soványnak és idegesnek tűnt. Apró, vizenyős szemeit rémülten kapkodta, láthatólag igyekezett felmérni, hogy merről számíthat támadásra.
– Alligo! – Harry gyorsan kivetette a férfire a mentális köteleket. Bár így folyamatosan küzdenie kellett Féregfark agyával, hiszen a férfi igyekezett kiszabadulni a kötelek szorításából, Harry ezt találta a legbiztosabb varázslatnak. Pettigrew ugyanis a fizikai kötelek közül könnyedén kicsúszhatott volna patkánnyá alakulva, ez azonban mindig megakadályozta a mozgásban.
– Micsoda öröm újra látni titeket... – makogta Féregfark.
– Na ne szórakozz! – mordult fel Ron, és közelebb lépett a varázslóhoz. Jóval magasabb volt egykori patkányánál, és olyan fenyegetően tornyosult fölé, hogy Pettigrew-n végigfutott a remegés. – Hogy jutottál be, és mit akarsz itt?
– Fogalmam sincs, hogy mi történhetett – vágta rá a férfi zavartan. – Én csak erre jártam, követtem néhány más patkányt, mert azt mondták, hogy itt találhatok végre valami ételt... Hetek óta éhezem, hiszen mégse mehetek be egy boltba, azonnal felismernének! És akkor, alighogy betettem a lábam az épületbe, elkapott – vádlón pillantott Csámpásra, aki ugrásra készen meredt rá, egyértelműen arra várva, hogy ha Féregfark újra átalakulna, azonnal elkapja.
– Na, persze – szólalt meg Harry hitetlenkedve. – Ha egy ilyen történetet próbálnál beadni Voldemortnak, már nem élnél.
Féregfark megremegett, amikor Harry kimondta a Nevet. Megrázta a fejét, és tett néhány erőtlen kísérletet, hogy kiszabaduljon a kötelek közül. De Harry abban a pillanatban szorosabbra vonta őket, hogy a másik úgy érezze, mintha belevágnának a húsába.
– Mióta jársz be a főhadiszállásra? – kérdezte szigorúan Hermione. – Milyen információkat adtál át Voldemortnak?
– Én nem... Én semmit sem tudok – bizonygatta Féregfark. – Nincsenek információim!
Harry könnyedén felemelte a pálcáját
– Ne akard, hogy kényszerítselek – szólalt meg fenyegetően.
– Nem értitek, hogy nem beszélhetek?! – visított fel Féregfark egész testében remegve. – Megölne, ha még egy szót szólnék. Így is bármikor itt lehet... – A férfi riadt tekintete az ajtóra fordult. Ron és Hermione azonnal követték a pillantását, de Harry továbbra sem vette le a szemét Féregfarkról.
– Bármikor itt lehet? – ismételte meg kimérten. – Azt állítod, hogy Voldemort idejön?
Féregfark megrázkódott, mintha végigcsapott volna rajta egy ostor.
– A Nagyúr... Nem maga a Nagyúr... – magyarázta, miközben szeme riadtan cikázott Harry és az ajtó között. Láthatólag nem tudta eldönteni, hogy a fiútól, vagy attól a valamitől tartson jobban, aminek megjelenésére számított. – Én ott akartam hagyni, vissza akartam térni hozzátok, hogy segítsek legyőzni...
– Ócska hazugság! – vágta rá Ron, és újra dühösen lépett közelebb a remegő varázslóhoz. – Komolyan azt várod, hogy ezt bevegyük? Ha tényleg azt akartad volna, Voldemort nem hagyott volna itt bóklászni! – Ron keményen mondta ki a Nevet, kicsit maga is beleborzongott, de élvezte, hogy Féregfark még jobban szenved tőle. – Azért voltál itt, hogy kémkedj!
– A Nagyúr tudta, ő nem bízott meg bennem! Hinnetek kell nekem! – felelt a férfi rémülten. – Először Perselus Pitonra bízott, hogy ellenőrizzen, de aztán, amikor ő visszament a Roxfortba, elvégezte ezt a varázslatot...
– Milyen varázslatot? – kérdezte gyanakodva Hermione.
– Egy olyat, amivel mindig ellenőrizheti, hogy nem szegtem-e meg a neki tett ígéretemet – Féregfark újra az ajtó felé kapta a fejét. Beleszimatolt a levegőbe, s hegyes orra megrezdült, mint a patkányoké. Arcára kiült a rettegés. – Nem lett volna szabad itt átalakulnom, sem beszélnem veletek. Itt van.
Harry fülét surrogó hang ütötte meg, és a következő pillanatban dühös suttogást hallott, olyan tisztán, mintha a fülébe súgná valaki:
– Ezt még megkeserülöd...
Hermione rémülten sikkantott fel, és Harry követve a lány pillantását, meglátott egy hatalmas kígyót, ami lassan siklott be a szobába. Harry abban a pillanatban már tudta, hogy az állat fenyegető szavait hallja, miközben az lassan megindult Féregfark felé.
A varázsló megpróbált arrébb húzódni, s a kötelek, melyekről Harry megfeledkezett a kígyót bámulva, engedtek az akaratának. Pettigrew felugrott a szoba közepén lévő asztalra, és rémülettől elkerekedett szemekkel, zihálva meredt a közeledő hüllőre.
– Ne hagyjátok! Kérlek, mentsetek meg! – kiáltott könyörögve, de szemét nem vette le a kígyó tekergőző alakjáról.
Hermione intett a pálcájával, s Féregfarkot lángoló gyűrű vette körbe. Harry a kígyó dühöngését hallva egy pillanatra megijedt, hogy az állat a lány ellen fordul, de az továbbra is a férfi felé tartott, bár láthatólag nem akart beleérni a tűzbe, így a gyűrűn kívül megtorpant az asztal lapján.
– Valamilyen kötelék-varázslatot hozott létre Voldemort a kígyó segítségével? – kérdezte Hermione Pettigrew felé fordulva. A férfi bólintott. Úgy tűnt, egy kicsit megnyugodott, látva, hogy a tűz távol tartja a kígyót, de továbbra sem vette le szemét a gyűrű körül köröző hüllőről.
– Nagini... Jó kis kígyó... Én nem tettem semmit... – igyekezett győzködni az állatot, de az nem is figyelt rá.
– Voldemort kígyója – suttogta Hermione Harryre pillantva. A fiú figyelmét a lány szavai végre elfordították a kígyóról, amely válogatott kínokat ígért Pettigrew-nak. – Végezhetünk vele a kígyó vesztével.
Harry a lány felé fordult, s igyekezett kizárni a fejéből a kígyó szavait, hogy képes legyen gondolkozni.
– Biztos vagy benne, hogy jók a varázsigék? – kérdezte aggódva.
A varázslatsor, amit kimásolt a könyvből, latinul volt, és tartalmazott néhány olyan jelet is, amit Harry nem látott az angol szövegben. Hermione napokon át dolgozott rajta, mire elkészült a teljes fordítás. A szöveg tartalmazott néhány utasítást arra nézve is, hogy milyen pálcamozdulattal végezzék el az egyes varázslatokat. Hermione ugyan magabiztosan jelentette ki Harrynek, hogy a rúnatanon kapott latin oktatás segítségével le tudja ezeket fordítani angolra, mindketten jobban örültek volna, ha sosem kell ilyen próbának alávetniük a végeredményt.
– Jók lesznek – bólintott Hermione olyan eltökélt arccal, mintha csupán az akaratával kijavíthatná az esetleges hibákat a fordításban. Pálcája intésére a ládája mélyéről odarepült hozzá a pergamen, amire végül felírta Harry szövege alá a tisztázatot.
Harry újra átolvasta a szöveget, míg a lány odalépett Pettigrew-hoz, hogy gyorsan elmagyarázza neki a varázslat lényegét.
– Ez túl veszélyes... – nyöszörgött a férfi tiltakozva, mikor Hermione befejezte a magyarázatot. A kígyó fenyegetően sziszegett fel, és Ron dühösen szólt közbe:
– Most már hirtelen nem akarsz annyira segíteni nekünk?
– Az életem árán nem! – vágta rá Féregfark rémülten.
– Már úgyis meg akar ölni – vetette oda Harry megvetően. – Elhiheted nekem, alig várja, hogy végezzen veled. Ha gondolod, megszüntetjük a tüzet, és te is megtapasztalhatod a dühét.
– Nem... Könyörüljetek! – Féregfark térdre esett. Harry undorodva mérte végig.
– Ez az egyetlen esélyed. Tedd, amit Hermione mond!
A férfi beleegyezően nyöszörgött, Harry pedig újra a kígyóra pillantott. A tűz, amit Hermione varázsolt, kezdett elhamvadni, s látszott, hogy az állat csak erre vár. Megállt Pettigrew előtt, s lassan felemelte a fejét, hogy egy magasságba kerüljön áldozata arcával. Féregfark egész testében remegett.
Harry agyán keresztülfutott, hogy Prospeer nem értékelné, ha megtudná, hogy máris nélküle készül elpusztítani egy horcruxot, de a sértettség felülemelkedett benne a józan észen. Egyáltalán nem hitte, hogy tanára, aki nem párszaszájú, jobban meg tudná oldani ezt a helyzetet, mint ő maga. Ronra pillantott, aki pálcáját Pettigrew-ra szegezve, ideges pillantással állt mellette.
– Hermione, te figyelj oda, hogy Féregfark mindenben kövesse az előírásokat. Aztán igyekezz kiszedni belőle mindent, amit csak tud Voldemortról, meg a halálfalókról. Gondolom, ezzel eléggé megszegi az ígéretét – adta ki Harry az utasításokat. – Ron, te pedig azonnal hívd McGalagonyt, ha bármi nem megfelelően alakulna. Én most megpróbálom elvonni a kígyó figyelmét.
Barátai vetettek rá egy aggodalmas pillantást, de bólintottak. Ron felkészült rá, hogy azonnal létrehozza a Speculum-bűbájt, ha szükséges, Hermione pedig kezében a pergamennel Pettigrew mellé lépett.
A tűzgyűrű egy utolsó lobbanás után kihunyt, s a férfi körül füst szállt fel a padlóról. A kígyó Féregfark arca felé kapott. A varázsló rettegve felvisított, és Harry ugyanabban a pillanatban kiáltott fel:
– Állj!
Szeme sarkából látta, hogy Ron vet felé egy borzongó pillantást. Ez, és a hüllő mozdulatlanságba meredése megnyugtatta Harryt, hogy sikerült párszaszóul megszólalnia.
– Hagyd őt! – kiáltott Harry újra a kígyóra.
Nagini feje egészen lassan fordult meg, s hideg, zöldessárga szemei Harryre meredtek. A másodpercek, amíg pillantásuk összekulcsolódott, egy örökkévalóságnak tűntek Harry számára, s végül a kígyó lassan lehajtotta a fejét, mintegy meghajolva a párszaszájú varázsló előtt.
– Mit kívánsssz? – sziszegte az eddigieknél sokkal lágyabb hangon.
– Hagyd ott őket. Kövess! – parancsolta Harry, és lassan hátrálva elindult a szoba túlsó sarka felé.
Tekintetét továbbra is a kígyón tartotta, aki szófogadóan még lejjebb ereszkedett, s lassan elkezdett lehúzódni az asztalról, ahová felkúszott Féregfark után. Amikor eltávolodtak, Harry csak egy futó pillantást vetett az asztal felé, s elégedetten látta, hogy Pettigrew lendületes mozdulatokkal varázsol. Most nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy kételkedjen a varázslat sikerében, ezért igyekezett többet nem foglalkozni a férfivel. A szoba túlsó végébe húzódott, és megállt a falnak támaszkodva.
– Nekem feladatom van... – hallotta a kígyó hangját, ahogy az mellé siklott. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy az állat visszafordult, de Harry gyorsan rászólt:
– Nincs más dolgod, mint itt maradni – kinyújtotta a kezét Nagini felé. A kígyó lassan közelebb kúszott, és megszaglászta Harry nyitott tenyerét.
– Ismerős vagy valahonnan... – sziszegte, és villás nyelvével megérintette Harry kezét. A fiú megborzongott a hüllő éles fogait látva, s agyába leküzdhetetlenül törtek be annak az éjszakának az emlékei, amikor ugyanennek a kígyónak a szemével látta a világot, s megtámadta Mr Weasleyt. Érezte, hogy lábai elgyöngülnek, s lassan lecsúszott a fal mellett, míg ott nem ült közvetlenül a kígyó mellett, hátát a falnak vetve. – Bossszút kell állnom a gazdámért! – Nagini hangja újra dühös lett.
– Most én vagyok a gazdád – vágta rá Harry. – Majd én gondodat viselem – suttogta kedvesen, és erővel küzdött, hogy ne lássa maga előtt a vérrel borított minisztériumi folyosót.
Az asztal felől meghallotta Féregfark remegő hangját, és tudta, hogy most egy pillanatra sem engedheti el a kígyó figyelmét. Úgy tűnt, Naginit sikerült meggyőzni, mert újra Harry felé fordult, és finom, ringatózó testtel felemelkedett, hogy arca egy vonalba kerüljön a fiúéval.
– Mellettem maradssz? Segítessz vadásszni?
– Igen – bólintott Harry, és finoman végigsimította az állat bőrét. A hideg pikkelyek kellemesen bizseregtek a tenyere alatt. Az állat teste lüktetett, tele volt élettel, de szeme álmatag nyugalommal pillantott rá.
– Fáradt vagyok – panaszkodott a kígyó. – Nem sszeretem ezt a klímát. Itt mindig fázom...
– Hová szeretnél menni? – kérdezte Harry finoman, s hagyta, hogy Nagini a tenyerébe simítsa a fejét. A kígyó fáradtan hunyta le a szemét, és halk sziszegéssel hozzáfogott, hogy az otthonáról beszéljen, ahol találkozott egy másik emberrel, aki értette a szavait.
Harry oda se figyelt az idő múlására, ahogy hallgatta a kígyó zsongító szavait. Csak akkor eszmélt fel, amikor az állat megdermedt, abbahagyva a lágy ringatózást, s mintha valahova a háta mögé fülelt volna.
– Áruló! – sziszegte dühösen, és sárga szemében haragos láng gyúlt. – Halál rá!
– Ne! Állj! – kiáltott Harry rémülten az állatra, ami újra az asztal felé fordult.
– Harry, ide ne engedd! – Hermione hangja valahonnan távolról érkezett Harry tudatába.
– Minden rendben? – kérdezte Ron, és felemelte a pálcáját, varázslatra készen.
De Harry nem tudott nekik felelni, újra a kígyóra kiáltott rá:
– Nagini, itt maradsz! Nem mehetsz a közelükbe!
Az állat szemében egyre dühösebben tombolt a harag, ahogy fejét lassan Harry felé fordította.
– Te nem parancsolssz nekem – sziszegte fenyegetően. – Ha végeztem az árulóval, te jösssz...
– Nem! – Harry csaknem üvöltött, bár a sziszegés sokat tompított a hangerején. – Ne mozdulj!
A kígyó nem tudott ellenállni az utasításnak, s megbabonázva meredt Harryre. Hosszú másodpercek teltek el így, és a fiú úgy érezte, mintha a sárgászöld szemek beszippantanák. A kígyó dühös suttogása, a bosszú, a gyilkosság vágya körbefonta, mintha maga az állat tekeredett volna rá. És Harry hirtelenjében nem is tudta, hogy miért akarná ő megmenteni Féregfarkot a haláltól, és legszívesebben a kígyóval együtt támadt volna rá. Érezte, hogy az elhatározás, amit mintha órákkal ezelőtt hozott volna, hogy a kígyót ott tartja a szoba végében, lassan elenyész. Sokkal jobb gondolat volt együtt támadni, vért ontani.
Valami mégis visszatartotta. Valahol, az agya mélyén mintha egy ígéret, egy feladat bujkált volna. A kígyó érezte, hogy Harry is osztozik a dühben és a bosszúvágyban, ami őt égeti, ezért engedelmeskedett a fiú akaratának. Nem mozdultak a fal mellől, de Harry tudta, hogy már csak másodpercek kérdése, és enged a vágynak, hogy széttépje Féregfarkot.
– HARRY! – Hermione kiáltása mintha örvényből ragadta volna ki. Minden erejét össze kellett szednie, hogy elszakítsa pillantását a kígyóétól. Lassan emelte fel a fejét, és tekintete találkozott a lány aggódó, barna szemeivel.
– Kész vagyunk... – suttogta Hermione bizonytalanul.
A másodpercek lassan peregtek, míg Harry fejében értelmet nyert a mondat. Az asztalra emelte tekintetét, ami mellett zihálva, és a félelemtől sápadtan ült Pettigrew. Harry érezte, hogy egy pillanatra minden idegszála megfeszül, mintha oda akarna rontani a férfihez, de már nem tudta, hogy miért.
Vett egy mély lélegzetet, és ahogy kifújta, elmúlt testéből a feszültség és a gyilkolás vágya. Tekintete követte Hermionéét, és látta, ahogy a kígyó szemében kihuny a sárga láng. A hüllő vetett egy rémült pillantást Harryre, majd egész teste remegni kezdett, és a padlóra hanyatlott.
Hermione hangos sistergéssel engedte ki az eddig bent tartott levegőt.