A pálcából kiröppenő átok kékes fénye egyre jobban szétterjedt, ahogy közeledett Harryhez. A fiú agyán a másodperc törtrésze alatt átfutott a felismerés, de keze még az előző, vörös átkot kivédő pajzsot hozta létre. A kábítóátok szétolvadt a vibráló, áttetsző pajzson, majd egy finom fuvallattal eltűnt a pajzzsal együtt. Harry érezte, hogy ösztönösen elkezdi a következő pajzsot létrehozni, de a kék átok elérte és beterítette.
Elvesztette az egyensúlyát, és az átok erejétől hátrazuhant. Feje nekicsapódott a padlónak, majd a következő pillanatban karjai zsibbadni kezdtek. Az apró tűszúrásokra emlékeztető fájdalom egyre erősebb lett, majd fokozatosan elhalt. Harry fel akart tápászkodni, de képtelen volt rendesen a kezére támaszkodni, és ahogy odapillantott, meg is értette, hogy miért: karjai száraz faágakká alakultak, és amikor döbbenetében jobban ránehezedett az egyikre, az hangos roppanással eltört. A váratlan fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe.
Prospeer léptei hangosan koppantak a kőpadlón, ahogy a férfi közelebb jött Harryhez. Egy újabb varázslat villanásának fénye hatolt át Harry összeszorított szemhéján, majd karjai ismét bizseregni kezdtek – törött jobb karjába megint erősebben hasított bele a fájdalom. Néhány másodperc múlva Prospeer már a visszaalakított és összeforrasztott csontú kezénél fogva húzta fel Harryt a földről.
– Nos, sikerült megismerkedni a Ramalia-átokkal – szólalt meg a férfi komoly hangon. – Azt hiszem, ennél kellemesebb körülmények között nem is találkozhattál volna ezzel a varázslattal.
Harry megdörzsölte kicsit még mindig sajgó alkarját, és nem volt benne biztos, hogy ő is a kellemes szót használná erre az élményre.
– Felismertem, hogy transzfigurációs átok, de már nem volt időm kivédeni – morogta.
– Hamarosan teljesen elmúlik a fájdalom – intett Prospeer Harry karja felé. – És szerencsésnek tarthatod magad, hogy nem éles helyzetben talált el a Ramalia – egy pillanatra megrándult az arca. – Ha nem ismered az átok hatását, nem csak harcképtelenné tehet, hanem teljesen össze is törheted magad… Azonban ha erősen megmarkolod a pálcát, amikor az átok eltalál, az hozzánő a kialakuló végtaghoz, és van lehetőséged továbbra is varázsolni, ráadásul úgy, hogy az ellenfél nem számít rá. – Prospeer egy gyors intéssel magához hívta Harry pálcáját, amit a fiú ösztönösen elengedett, amikor a karja zsibbadni kezdett. – Semmiképpen sem szabad az átalakult végtagokra támaszkodni, mert csaknem biztos, hogy eltörnek. Ráadásul az átok hatásának egy része késleltetett; a lábak később alakulnak át, tehát ha véletlenül mégis sikerül talpra állnod, mindkét lábadat eltörheted. – Harry automatikusan lepillantott a lábaira. – Természetesen, ha feloldják az átkot, ez nem fordulhat elő – mosolyodott el Prospeer, majd átadta Harrynek a pálcáját.
– Akkor, ha mégis eltalálnak vele, arra kell figyelnem, hogy ne engedjem el a pálcát, és én is fel tudom oldani?
Prospeer bólintott.
– Mától a transzfigurációs átkokkal fogunk foglalkozni. A többségüknek az a célja, hogy az átalakítás segítségével harcképtelenné tegye a másikat, és nem az, hogy komolyabb fizikai sérülést okozzon. A legfontosabb, hogy, ha csak lehet, kivédd őket, mert a hatásukat általában nem tudod egyedül megszüntetni. De azért mind a használatukat, mind a feloldásukat meg fogjuk tanulni, mert nagy szükséged lehet még rájuk.
– Az az átok, a Ramalia, olyan furán terjedt – szólalt meg Harry elgondolkozva, amikor végre túljutott az átalakulás okozta sokkhatáson.
– Fontos észrevétel – bólintott Prospeer elismerően. – A transzfigurációs átkok egyik általános jellemzője, hogy sohasem egyenes úton jutnak el az áldozatig. Van, amelyik gömb alakú, és egy nagyobb területen hat, van, amelyik ívben halad, ezért alkalmas arra, hogy mást átkozz meg, mint akire a pálcádat irányítod. A Ramaliának az a különlegessége, hogy minél távolabb van tőled az áldozat, annál nagyobb lesz a varázslat hatóterülete. Így egyszerre több embert is harcképtelenné tehetsz vele. Most ezzel az átokkal fogunk foglalkozni, a halálfalók ugyanis előszeretettel használják. Elsőként szeretném, ha megtanulnád megőrizni a pálcádat az átalakulás során.
Harry bólintott, és bár egyáltalán nem volt az ínyére, hogy újra megtapasztalja végtagjai átalakulását, engedelmesen a terem közepére vonult. Nem volt egyszerű leengedett pálcával várni, hogy Prospeer megátkozza, de Harry végül megállta, hogy felhúzza a transzfigurációs bűbájt semlegesítő pajzsot. Ahogy a kék átok hatására hátrazuhant, ösztönösen elengedte a pálcáját, hogy mindkét kezével letámaszkodjon, és csökkentse az esés erejét. Csak amikor karjai bizseregni kezdtek, jutott eszébe, hogy már rég a közelében sincs a pálca, nemhogy varázsolni tudjon vele.
Prospeer szinte abban a pillanatban feloldotta az átkot, ahogy Harry karjaiban teljesen elhalt a bizsergés.
– Semmi gond. Megpróbáljuk újra.
Harry mogorván tápászkodott fel, hogy újra kezdőpozícióba helyezkedjen a terem közepén, azaz leengedett karral várja, hogy megtámadják. Most minden idegszálával arra koncentrált, hogy ne engedje el a pálcáját, és miután karjai átalakultak, sikeresen eltalálta a Prospeert egy gumiláb-rontással. A férfi szaporán rángatózó lába némi elégtétellel töltötte el Harryt a harmadszori átalakulásért cserébe.
Prospeer először a Ramaliát oldotta fel, és csak utána állította meg lábai rángatózását.
– Ez szép volt – bólintott ismét elismerően, majd Harry legnagyobb örömére elkezdte magyarázni, hogy milyen varázsigével lehet létrehozni és feloldani a Ramalia-átkot.
Amikor azonban Harry arra fordította minden figyelmét, hogy megtanulja a varázslat létrehozását, Prospeer olyan váratlanul átkozta meg, hogy a fiúnak még arra sem maradt ideje, hogy eszébe jusson, nem lenne szabad elengednie a pálcáját, nemhogy ezt sikerrel kivitelezze is.
– A védekezésnek ösztönösnek kell lennie – mondta Prospeer, miután feloldotta az átkot –, arra ugyanis nem számíthatsz, hogy az ellenfél majd előre figyelmeztet, mielőtt kilőné rád.
– Rendben, de ez akkor sem volt túl kedves… – mormogta Harry sértődötten. – Arra azért számítani fogok, hogy az ellenfél valahogyan meg akar támadni…
– Talán – hagyta rá Prospeer. – Akkor lássuk, sikerül-e neked megátkozni engem.
Mire az aznapi edzés végére értek, Harry sikerrel elsajátította mind a Ramalia létrehozását, mind a feloldását, s többnyire sikerült megőriznie a pálcáját, ha őt találták el az átokkal. Prospeer elégedettnek tűnt, de azért nem kímélte Harryt, amikor feladta a házi feladatot; a fiúnak másnapra át kellett nézni a részleges transzfigurációkról szóló fejezeteket a könyvben, és megtanulni az alapokat.
Harry, aki azonnal látta, hogy ezzel lőttek a másnap délelőtti könyvtárlátogatásnak, csak egy beletörődő bólintással vette tudomásul a feladatot. Amikor néhány másodperc múlva a főhadiszállás bejárata elé hoppanált, csaknem nekiütközött Ronnak, annyira belemerült a gondolataiba.
– Ennyire lefárasztott az óra? – érdeklődött Ron, miután Harry motyogva bocsánatot kért amiatt, hogy rátaposott a lábára.
– Részben – felelt a fiú kitérően és ösztönösön végigsimította a könyökét, ahonnan – csakúgy, mint a tenyeréről – lehorzsolódott a bőr a sok esés miatt. – Csak azon járt az eszem, hogy nem lenne-e jobb, ha nektek is kérnék Prospeertől egy-egy belépőt a könyvtárba?
– Nehogy odaengedd Hermionét! – kiáltott fel Ron. – Már így is bezsong, ha csak egyetlen könyvet is meglát. Azt hiszem, soha többé nem hoznánk ki onnan!
Harry elnevette magát. Amióta McGalagony beleegyezett, hogy Hermione és Ron a többiekkel egy időben tegye le a RAVASZ-okat a Roxfortban, a lány még az eddigieknél is több időt töltött tanulással, és mindent elkövetett, hogy barátját is rászorítsa a teljes tananyag átnézésére. Ron azonban a maga részéről igencsak soknak tartotta a vizsgákig hátralévő bő két hónapot, s esze ágában sem volt egész nap a könyvek fölött görnyedni.
A konyhában kellemes süteményillat és a hatodikos bájitaltankönyvét jegyzetelgető Hermione fogadta őket. Harrynek elég volt egy pillantást vetni a könyvre, hogy dühösen ökölbe szorítsa kezét, mert eszébe jutott a Félvér Herceg. Hermione észrevette a fiú mozdulatát, és készségesen eltakarta a könyvet egy másfél méter hosszú pergamennel, majd az egész kupacot az asztal végébe tolta.
– Anyukád hagyott itthon is sütit – jelentette be Ron felé pillantva, miközben a tálalón álló süteménnyel rakott tálcákra mutatott. Ron azonnal odaugrott, és felmarkolt néhány szeletet.
– Tubob, ma évkeztek meg Fleur szüvei – magyarázta Ron teli szájjal Harrynek, aki csodálkozva pislogott a tálcák felé.
– Ja, persze. – Harry letelepedett az asztalhoz, és rágcsálni kezdett egy szelet csokis kekszet. – Gondolom, a Rend az ő átköltöztetésükkel meg az Odúval van elfoglalva…
– Főleg anya – magyarázta Ron, miközben egy újabb süteményt ragadt ki a halomból. – Már reggel átment takarítani, meg előkészíteni a házat. – Harry bólintott, és éppen elővarázsolta a szobájából a minisztériumi könyveket, hogy még egyszer megbizonyosodjon arról, hogy több mint ötven oldalt kellene átnéznie és megtanulnia másnapra, amikor Ron folytatta: – Nem játszunk egy parti sakkot? – És közben elővarázsolt egy sakktáblát, amin izgatott toporgással várakoztak a bábuk.
– Nem is tudom… – Harry vetett egy bizonytalan pillantást a nyitott könyvre, aminek egyik ábráján egy ember haja polipkarokká alakult. – Prospeer elég sok feladatot adott…
– Jaj, Harry, ne kezdd már te is! – szörnyülködött Ron. – Hermionéval így is csak a könyvekről meg a tanulásról lehet beszélni, amióta megtudta, hogy vizsgázni fog év végén…
– Hé! Ha nem vennéd észre, én is szobában vagyok! – jegyezte meg a lány sértődötten. – Mellesleg te is jobban tennéd, ha tanulnál néha, ahelyett, hogy Harryt rángatod bele a lógásba…
– Lógás? Egy parti sakk? Hermione, ne túlozz! – forgatta a szemét Ron. – Harry most jött az óráról, hulla fáradt, te meg még azt sem engednéd meg neki, hogy szusszanjon egyet.
– Erről szó sincs! – vágta rá Hermione, és aggodalmas pillantással kezdte méregetni Harryt. – Én csak szem előtt tartom a feladatait is…
– Hé, nem vagytok a szüleim! – szólt közbe Harry, akit valójában igencsak szórakoztatott a szópárbaj.
– Rendben, de ne feledd, hogy Prospeer nem véletlenül várja el, hogy megtanuld ezeket – intett Hermione a Harry előtt heverő könyvek felé.
– És ne feledd, hogy nyugodtan felfüggesztheted a tanulást addig, amíg elverlek sakkban. Úgyse fog sokáig tartani – tette hozzá Ron egy széles vigyorral az arcán. – Hermione, te is lazíts kicsit. Végül is egész évben tanultál, még akkor is, amikor nem is tudtad, hogy letehetjük a RAVASZ-t.
– Az nem ugyanaz – vetette ellen Hermione, de azért újra eltolta maga elől a bájitaltankönyvet, amit időközben közelebb húzott, hogy folytassa a jegyzetelést. – Persze, tanulgattam év közben, de nem szisztematikusan.
– Tanulgattam… – utánozta Ron gúnyosan Hermione hangsúlyát. – Ha én annyit tudnék a vizsga napján, mint te egy hónappal ezelőtt, mindenből „várakozáson felüli”-t kapnék.
Úgy tűnt, Hermione szívesen elmagyarázná Ronnak, hogy mekkora tragédia lenne, ha ő mindenből csak „várakozáson felüli”-t kapna, és hogy éppen ennek a szégyennek az elkerülése végett tanul megállás nélkül, de Harry közbeszólt.
– Akkor most sakkozunk, vagy veszekedtek?
Ron egy elégedett mosollyal hajolt a tábla fölé, és elkezdte a játszmát. Hermione elvett egy sütit a tálról, és elgondolkozva figyelte a két fiú kibontakozó harcát a pepita mezőn. Harry, akinek a technikája határozottan javult az alatt a hét év alatt, amióta rendszeresen játszott Ronnal, összevont szemöldökkel figyelte barátja bábuinak mozgását.
– Szóval most Fleur és Bill is visszaköltözik az Odúba? – kérdezte Hermione egy idő után elgondolkozva.
– Arról volt szó – hagyta rá Ron, miközben arrébb küldte a futóját, nehogy Harry leüthesse. – Egy darabig anya is oda akart menni, de szerencsére sikerült meggyőzni, hogy két rendtag jelenléte elegendő védelem. Bár, amíg engem nem visz erőszakkal egy légtérbe a Delacour családdal, addig nekem mindegy, hogy mit csinál…
– Ugyan már, Ron – csóválta meg a fejét Hermione. – Nem is olyan szörnyűek.
– Mi az, már elfelejtetted, hogy kikről van szó? – meresztett Ron döbbent szemeket Hermionéra. – Tudod, azok a sápítozó, nyávogó franciák, akiknek semmi sem elég jó Angliában. Szerintem szívesebben üldöztetnék magukat a drágalátos Franciaországukban, minthogy egy ennyire esős országban telepedjenek le… – jegyezte meg Ron rosszmájúan.
– Ez nem vicces – jelentette ki Hermione. – Igenis veszélyben vannak otthon. Szerintem te sem örülnél, ha mondjuk Franciaországba kellene költöznöd, mert itt üldöznének. És teljesen megértem, hogy Fleur aggódik azokért, akik még nem jöttek át…
– Miért, nem hozták át az egész családot? – érdeklődött Harry, de közben továbbra sem vette le a szemét Ron futójáról, aki vészesen megközelítette a fekete királynőt.
– Fleur apai nagyszülei maradtak, meg Gabrielle is – kezdte Ron, és vetett egy kutató pillantást barátjára. De Harry nem mutatta jelét, hogy különösebben felzaklatná Gabrielle távolmaradása, helyette végre leütötte a futót. Ron elégedetlenül fordult vissza a sakktáblához, amin Harry átvette az irányítást, de azért folytatta: – Fleur apai nagyszülei aranyvérűek, a húga pedig, ugye, iskolában van. De McGalagony már beleegyezett, hogy átjöjjön a Roxfortba, szóval csak néhány hét kérdése. Bill szerint Fleur elég ideges, hogy Gabrielle még Franciaországban van. Pedig a minisztérium semmit sem tehet vele a Beauxbatons-ban.
– Végül is Fleur mindig ilyen aggódós volt – mondta Harry, végre felpillantva a sakktábláról. – A második próba után is meggyőződése volt, hogy megmentettem Gabrielle életét…
– Én határozottan emlékszem, hogy másnak is az volt akkor a meggyőződése, hogy életeket ment – jegyezte meg Ron gúnyosan. Harry vállat vont, és a szájába tömött egy süteményt.
– Oké, ostobaság volt elhinni azt a dalt, de jobb, mintha tényleg bajotok esett volna – jelentette ki, miután lenyelte a falatot.
Ron csak legyintett, és nekilátott, hogy egy gyors hadművelettel megfordítsa a játszma állását, és néhány lépés múlva mattot adjon Harrynek. Hermione elismerően elmosolyodott a meccs végén, majd újra maga elé húzta a könyvét. Amikor Harry is elkezdte olvasni a fejezet bevezetőjét, Ron, jobb meggyőződése ellenére, lehívta az egyik hetedikes könyvét a szobájából, és maga is nekifogott a tanulásnak. A konyhára csend ereszkedett, amit csak Hermione pennasercegése, a lapok zizegése, vagy Harry időnként felhangzó motyogása tört meg, ahogy átismételt egy-egy fontosabb részt.

*

Harry úgy érezte, mintha az ereiben megbokrosodva vágtázna a vér, s idegesen dobolt a lábával, miközben a szalon ajtaja előtt ácsorogtak Hermionéval és Ronnal. A lassan két órája elhangzott hivatalos tájékoztatás alapján csak annyit tudtak, hogy a mugli rendőrség bemért egy Birmingham környéki területet, ahol szerintük a Kígyós Kalózok találkozóhelyének kell lennie. Természetesen csak egy elhanyagolt, gazos kertet találtak, amikor megpróbáltak rajtuk ütni. Ráadásul valamiért egyik, rendőrnek sem akaródzott bemennie, ezért a jelentésbe azt írták, hogy tévedtek a műszerek.
Szerencsére a mugli miniszter tájékoztatta a dologról Kingsley Shackleboltot, s a Rend megállapította, hogy valóban ott van a halálfalók egyik központja. A terv szerint a rendtagok egyesült erővel törik meg a házat védő Fideliust, s rajtaütésszerűen behatolnak az épületbe. Reményeik szerint sikerül foglyokat ejteni, valamint megszerezni néhány fontos dokumentumot, amit jó eséllyel ott tartanak a halálfalók. Az általános tájékoztatás után a legnagyobb biztonság kedvéért McGalagony csaknem egyesével adta ki mindenkinek a rá vonatkozó utasítást.
Odakint percről percre sötétebb lett, s a fáklyák fénye riadtan rezzent meg a légmozgástól, amikor valaki végigsietett a folyosón. Harry nézte az egyre fogyatkozó sereget, és várta, hogy végre rájuk kerüljön a sor. Izgatottsága percről-percre nőtt, ahogy próbálta kitalálni, hogy mi is lesz a pontos feladatuk a támadás során. Ráadásul ez előtt csak egyszer vehetett részt a Rend egyik akciójában, s az, még ha váratlanul érte is a halálfalókat, messze nem volt annyira izgalmas, mint az a gondolat, hogy rajtuk üthetnek a saját főhadiszállásukon.
Hermione kifürkészhetetlen arccal állt mellette, hátát a falnak támasztotta, s idegességéről csak sápadtsága árulkodott, és az, hogy automatikus mozdulatokkal újra meg újra a füle mögé simította tincseit, mintha attól tartana, hogy az arcába hullnak megakadályozva, hogy megfelelően lásson.
Ron ezzel szemben képtelen volt egyhelyben maradni, inkább hosszúra nyújtott léptekkel fel-alá járkált előttük, és magában motyorászott. Harrynek úgy tűnt, mintha varázsigéket ismételgetne. Arca lángolt, s hajához hasonló színt öltött, varázspálcáját görcsösen szorongatta jobbjában, és néha apró, vörös csillagok törtek elő belőle, ahogy meg-meglendítette.
Harryék a támadás kezdete előtt pár perccel érkeztek a helyszínre egy zsupszkulcs segítségével, ami, alighogy mindhárma elengedték, egy halk pukkanással visszatért a főhadiszállásra. Hatalmas, füves pusztán álltak, pár lépéssel mögöttük egy rozsdamarta, düledező kerítés tornyosult, ami a telek határát jelölte. Előttük ködbe veszett a táj, s a tejszerű fehérségen keresztül mintha egy épület elmosódott körvonalait látták volna. A Rend egyes tagjai már előkészítették a Fidelius teljes megtörését; ennek köszönhetően érkezhettek most a telekre, és láthatták a ház körvonalait. Előreszegezett pálcával álltak, várva, hogy további utasítást kapjanak a Rend fejétől.
Mielőtt elindultak volna, McGalagony megmutatta az épület feltételezett tervrajzát, s elmagyarázta, hogy nekik milyen útvonalon kell eljutniuk abba a terembe, ahol a Rend tagjai összetalálkoznak, hogy erejüket egyesítve felkutassák a dokumentumok rejtekhelyét. Néhány másodperc néma várakozás után Harry fejében megszólalt a főnix éneke. A lágy hang bátorságot és hitet öntött belé.
Mindhárman egyszerre adták meg a választ a Rend hívására, s a következő pillanatban Harry meghallotta McGalagony halk hangját: „A gyűrű bezárult. Most pedig kérek mindenkit, hogy készüljön fel a varázslat megtörésére, és kezdje el… most.”
Harryék, akik a Fideliust megtörő bűbájt is a várakozás ideje alatt sajátították el, egyszerre intettek pálcájukkal. A ház körül ugyanabban a pillanatban kimondott varázsigék mintha összekapcsolódtak volna, hogy egyetlen nagy burokkal vonják be a területet, s lassan oszladozni kezdett a köd. Harryék szemei előtt kibontakozott az épület, ami elvileg a halálfalókat rejtette. A Fidelius feloldása után azonnal hoppanálásgátló teret hoztak létre az épület körül, majd McGalagony utasítására minden irányból egyszerre indult meg a támadás.
A háznak több bejárata is volt, és Harryék összetalálkoztak két másik csoporttal az előtt a kapu előtt, ahol nekik kellett bemenni. A bejárat nyitott kapuszárnyakkal unottan ásított rájuk, minden csendesnek tűnt, s Harryék várakozásával ellentétben egyetlen ember sem őrizte az ajtót. Ennek oka azonban rögtön kiderült, amint Sturgis Podmore megpróbálta átlépni a küszöböt. A kaput egy ugyanolyan átok védte, mint amilyennel a halálfalók a csillagvizsgáló torony feljáratát zárták le roxfortbeli támadásuk alatt. A férfi óvatosan közelítette meg az ajtót, de az átok így is jó másfél méterrel hátrébb repítette.
Egy másodpercre mindenki megdermedt, s az áthatolhatatlan kapura meredt, majd Harrynek úgy jutottak eszébe a hónapokkal ezelőtti szavak, az iskolai támadás története, mintha valaki előhívta volna az emlékei közül. Anélkül, hogy belegondolt volna, hogy mit tesz, egy nagy erejű átkot küldött a kapu fölött a ház kőfalára. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a fal elnyelte volna a varázslatot, majd megremegett, és hangos robajlással beszakadt az ajtó körül, egy nagyobb, ív alakú lyukat hagyva az eddigi kapu helyén, mely egy sötét folyosóra nyílt.
Sturgis Podmore újra nekivágott, s pálcája imbolygó fényénél egyre beljebb haladt az épületbe. Harry gondolkodás nélkül követte a férfit. A folyosó néptelen és csendes volt, bár az épület más részeiből mintha kiáltások és puffanások hangjai hallatszottak volna. Harry igyekezett kizárni a fejéből a távoli csatazajt, s csak saját lépteik kongó hangjára fülelt. Minden érzéke azt súgta, hogy ne engedjen annak a nyugalomnak, ami a falakból áradt, s próbálta elaltatni éberségét. Hallotta, hogy a háta mögött Ron léptei lelassulnak, és ahogy hátrapillantott, látta, hogy a fiú leeresztette a pálcáját, és elgondolkozva néz körbe a folyosón. Figyelmeztetően bokán rúgta a barátját, mire Ron, mintha észbekapott volna, előreszegezett pálcával továbbindult.
A folyosó végén újabb ajtó várta őket, amit Podmore, amikor már az egész csapat szorosan a háta mögött gyülekezett, egy varázslattal kinyitott. Gyorsan rontottak be a szobába, ahol két csuklyás alakkal találták szembe magukat egy asztal mellett, amelyen egy elfogyasztott vacsora nyomai – tányérok, poharak, gyűrött szalvéták – álltak. A két halálfaló felemelte a pálcáját, s egyikük láthatólag varázsolni készült, de furcsán lelassultnak, s döbbentnek tűntek. Podmore és Harry egy-egy kábító átokkal könnyedén elintézte őket, mielőtt egyáltalán nekikezdhettek volna a védekezésnek.
Harry úgy érezte, mintha felengedett volna benne valami, ami eddig összeszorította a gyomrát. Bár agya legmélyén tudta, hogy a gyors győzelem csak a két halálfaló tapasztalatlanságának köszönhető, most mégis elöntötte a diadal mámora, s szinte ösztönösen rohant tovább a szobából nyíló két ajtó egyikén. Eddig minden az előzetes tervek szerint alakult, és úgy tűnt, hogy a tervrajz, amit a házról láttak, megfelel a valóságnak, így a csapat kettévált a szobában, hogy két irányból tisztítsák meg a terepet. Harry még hallotta, hogy valaki két elhadart varázsigével a levegőbe emeli a halálfalók elkábított testét, hogy magukkal vigyék egy központi gyűjtőhelyre őket, de ő maga már a folyosón rohant.
Társai sietős léptekkel követték, s a folyosó végén Harry bevárta őket, hogy együtt törjenek át az újabb zárt ajtón. A terem, amibe érkeztek, ezúttal üres volt, de a túlsó végén lévő ajtó hangos robajlással vágódott ki, majd egy átok repült Harryék felé, vörös fénnyel megtöltve a termet. A fiú gondolkozás nélkül hozta létre a pajzsot, amely felemésztette a varázslatot, ezalatt Hermione vaktában egy kábító átkot küldött a nyitott ajtó felé. A támadó testének puffanását felhangosította a folyosó, s Harryék egy pillanatig feszülten hallgatóztak, de amikor csendben teltek a másodpercek, óvatosan elindultak terem túlsó vége felé.
A küszöbön túl egy újabb csuklyás alak feküdt, s úgy tűnt, más mozgás nincs a folyosón. Harry átlépte a testet, mert biztos volt benne, hogy valaki, aki a csoport végén jön, úgyis magával hozza. Őt magát szinte hajtotta a vadászszenvedély, ahogy megindult a folyosón, amit fáklyák fénye világított meg. Egyetlen gyors lökéssel kicsapta az ajtót, amikor odaért hozzá, anélkül, hogy bevárta volna a többieket. Odabent körülbelül hat csuklyás alak ült egy újabb asztal körül, akik egy emberként pattantak fel, meghallva az ajtó hangját.
Harry nekilátott, hogy a lehető leggyorsabban elkábítsa őket, s közben könnyedén kivédett egy bizonytalan védekezést, ami valahonnan a terem mélyéből szállt felé. A szobába berontott Ron, és még néhány rendtag, s egy szempillantás alatt elkábították az összes halálfalót. Harry egy pillanatra megtorpant, hogy felidézze magában a tervrajzot, amit kaptak, s kénytelen volt rájönni, hogy a következő folyosó már abba a terembe vezet, ahol a többiekkel találkozniuk kell.
Bizonytalanul nézett össze Hermionéval, aki immár több halálfaló elkábított testét is irányította maga előtt. Harry nem volt benne biztos, hogy a többi csoport is ilyen könnyedén jutott túl az épület rájuk eső szakaszán. Némi csalódottságot is érzett, hiszen gyakorlatilag nem is kellett harcolnia, csak elkábítani az útjába kerülő csuklyás alakokat. Közben az egyik fiatal lány, az ajtó felé sietett, s nógatta Harryt, hogy kövesse. Úgy tűnt, ő nem bánja annyira, hogy könnyen megúszták a bejutást.
A következő, kör alakú teremből több ajtó is nyílt, s Harry egy pillanatra nem tudta leküzdeni rossz érzését, ahogy meglátta a minisztériumra annyira emlékeztető helyet. Már több rendtag is gyülekezett a teremben, s az elkábított halálfalók – körülbelül tizenöt ember – a terem közepén feküdtek. Harryék foglyai is ott kaptak helyet, miután egy-egy Incarcerandusszal össze is kötözték az elkábított testeket, pálcáikat pedig összegyűjtötték, és biztos helyre tették.
Rémszem Mordon, aki a helyszínen irányította a támadást, odasietett a csoporthoz. Határozottan adta ki az utasításokat; Harryék társait visszaküldte a kijárathoz őrködni, hogy azonnal figyelmeztessenek, ha újabb halálfalók érkeznének. Harry érezte, hogy izmai megfeszülnek, mintha a valódi harc után vágyakoznának, s mindenképp tovább akart menni a dokumentumok felkutatására. Mordon azonban hajthatatlan volt. Minden fiatal és kevésbé képzett varázslót visszaküldött az épületen kívülre, és csak a tapasztalt, régi rendtagok indulhattak tovább. Így Harry kénytelen volt belátni, hogy elégedett lehet a helyzetével, mivel Mordon a foglyok őrzését bízta hármukra.
Néhány perc múlva a terem kiürült. A fiatalabb rendtagok visszaindultak azon az útvonalon, amin érkeztek, míg az idősebbek, gyakorlatilag a belső kör, elindultak felfelé az egyik ajtó mögött megkezdődő csigalépcsőn. Harry barátaira pillantott. Furcsa csend nehezedett rájuk, s ahogy Harry agya megtisztult a támadás okozta energiától, egyre értelmetlenebbnek tűnt a gyors siker.
– Szerintetek ezek kezdők? – intett Ron a csuklyás testek felé. Harry bizonytalanul bólintott, Hermione csak megvonta a vállát. Ron találomra odalépett az egyik halálfalóhoz. – Kíváncsi vagyok, hogy mégis hány éves lehet – mondta, mintegy magyarázatképpen, majd lerántotta a halálfaló fejéről a csuklyát.
Egy pillanatig mindhárman döbbenten meredtek a hosszúkás, viaszsápadt arcra: Antonin Dolohov feküdt előttük. Ron elkezdte lerángatni a közelben fekvő testekről a csuklyát, s Harry zavarodottsága percről percre nőtt; a legtöbb arcot felismerte, s többségük régi, tapasztalt halálfaló volt. Ron kárörvendőn kiáltott fel, ahogy megpillantott Bellatrix Lestrange fehér arcát.
– Szólok Fredéknek – kiáltott a fiú boldogan, s nekilátott, hogy létrehozza a Speculum-bűbájt.
Harry összevont szemöldökkel nézett végig az előtte fekvő, elkábított halálfalókon. A legnagyobb ellenségei tehetetlenül feküdtek előtte – mindez túl gyorsnak, túl egyszerűnek tűnt. Ekkor azonban észrevett egy alakot hátul, akiről még nem került le a csuklya. Elég volt egyetlen pillantást vetni a megkötözött halálfalóra, hogy egyértelműen felismerje, és azonnal elöntse a gyűlölet.
Egyetlen gyors ugrással termett a test mellett, s közben oda sem figyelt arra, amit Ron mond arról, hogy nem tud kapcsolatba lépni testvéreivel. Gyors, vad mozdulattal tépte le a halálfaló fejéről a csuklyát, és arcán diadalmas mosoly terült szét.
– Stimula!
Perselus Piton kinyitotta a szemét, és furcsa, értetlen tekintettel nézett körbe. Pillantása végül megállapodott Harryn, aki alig tudta fékezni indulatát.
– Nos, örülök, hogy végül csak találkoztunk. – mondta Harry hidegen. – Talán nem éppen úgy érkezett el ez a pillanat, mint remélte? – tette hozzá, látva, hogy a férfi továbbra is bizonytalanul méregeti. Harry egy intéssel kényszerítette Piton megkötözött testét, hogy állásba emelkedjen, majd lassú léptekkel körbejárta, mint a vadállat, amely becserkészi áldozatát. – Most hiába lát a fejembe, tanár úr – folytatta Harry gúnyosan megnyomva az utolsó szavakat. – Varázspálca nélkül ugyanis tehetetlen – tette hozzá, majd anélkül, hogy egy percig is gondolkozott volna azon, hogy mit tesz, egy gyors átokkal eltörte a férfi orrát. Piton vére a köpenyére és a földre fröccsent. – Látja?
– Mégis mit hiszel magadról, Potter? – kérdezte Piton gúnyos hangon.
Harry, aki valahol legbelül azt remélte, hogy a férfi könyörögni fog, érezte, hogy elszabadulnak benne az indulatok. Oda se figyelt arra, hogy Hermione mond valamit a háta mögött, csak egy gyors intéssel a levegőbe rántotta, majd földhöz vágta a férfit. Piton megkötözött teste hangosan nyekkent a kőpadlón. Harry pillanatnyi várakozás után újabb átkot küldött a férfira, ami összeszorította a másik torkát. Hosszú pillanatokon keresztül figyelte, ahogy Piton arca egyre inkább ellilul, s végül csaknem kényszeríteni kellett magát, hogy elengedje az átkot, mielőtt a férfi megfulladna.
Harry lehunyta a szemét, és vette egy mély lélegzetet, de ez sem segített, hogy lenyugtassa magát. Minden dühe, amit ez iránt az ember iránt érzett, és minden frusztrációja, amit a támadás unalmassága okozott, őrült erővel akart kitörni belőle. Csak arra volt képes figyelni, hogy az átkok, amiket Pitonra küld, lehetőleg minél fájdalmasabbak legyenek, s mégsem érezte úgy, hogy elégtételt kap minden gúnyért, minden veszteségért, minden fájdalomért. Egy másodpercre megállt, s lihegve bámulta a véres, gyűlölt arcot. Végre tudatosult benne, hogy erre a pillanatra várt azóta, hogy Piton elkapta Hisztis Myrtle vértől lucskos mosdójában.
– Azt hiszem, ezt az átkot sohasem használhatnánk fel jobban – jelentette ki, majd Pitonra fogta újra a pálcáját. – Sectumsemp…
– HARRY, NE!
Hermione csaknem sikított. Harry ösztönösen a lány felé fordult, és ahogy elmozdult, a pálcájából előtörő átok Piton teste mellett a falba vágódott, jókora lyukat ütve bele.
De Hermione már nem Pitont figyelte, hanem a lábánál fekvő alakra bámult egyszerre rémült és elborzadt arccal. Bellatrix Lestrange teste remegett, majd lassan változni kezdett. Egy végtelennek tűnő perc után egy megkötözött és elkábított fiatal nő feküdt Bellatrix Lestrange helyén.
– Százfűlé-főzet – jelentette be Hermione, de ekkor már Harry is tudta, hogy mi történt. Végignézett a többi halálfalón, akik éppen hasonló átalakuláson mentek keresztül.
Néhány másodpercig némán bámulták az előttük fekvő huszonöt ismeretlen arcot. Harry nem volt képes arra az emberre nézni, akit eddig Pitonnak gondolt.
– Muglik – mondta ki Hermione borzongva mindhármuk gondolatát. Harry bólintott. Ezeken az embereken semmi varázserőt nem érzékelt, s így mindjárt az is világossá vált, hogy miért nem védekeztek. – Megyek, és megpróbálom figyelmeztetni a többieket, ha még nem késő – szólt Hermione a csigalépcső felé indulva. – Odafönt csapda vár rájuk, az biztos… Addig élesszétek fel ezeket a szerencsétleneket, és küldjétek ki őket. Nem lenne jó, ha belekeverednének
Harry követte a tekintetével a lányt. Fejében összeállt, hogy Ron korábban azt mondta, hogy nem képes kommunikálni Fredékkel. Az épületben nem működött a Speculum-bűbáj, tehát nem tudhatták meg azt sem, ha a többieknek segítségre volt szükségük.
Egymásra néztek Ronnal.
– Ezek számítottak ránk – mondta Ron. Harry bólintott, s gyomra ismét összeszorult. Egyiküknek sem akaródzott kimondani azt, amit ez a megállapítás jelentett.
A muglik felé fordultak s gyors, néma varázslatokkal élesztették fel őket. A felébredő emberek értetlen, élettelen szemekkel néztek körbe. Amikor mindegyik magához tért, Harry éppen neki akart látni, hogy leszedje róluk a köteleket, de látta, hogy ők maguk is elkezdték feszegetni azokat, s nem egynek sikerült letépnie magáról.
Meglepve pillantott Ronra, aki láthatóan hasonlóan megdöbbentett annak a szőke nőnek az ereje, aki két gyors rántással meglazította, majd letépte magáról a köteleket. Harry nézte a pillanatok alatt szabadon felemelkedő alakokat, ahogy üres tekintettel feléjük fordultak, s lassan, fenyegetően megindultak, és fejében üvöltve szólalt meg a vészcsengő.
– Ez Imperius!
– Ezek kinyírnak minket – suttogta Ron hamuszürke arccal.
Harry nem kételkedett ebben, ezért a hozzá már egészen közel lévő két muglit egy-egy varázslattal gyorsan elkábította, de ezalatt Ront hárman egyszerre kapták el és rántották a földre, majd az egyik azonnal belecsapott ököllel az arcába.
– Obstructo! – Harry varázslatára a három mugli hátrébb repült, szabadon hagyva Ront, ám utána rögtön újra talpra álltak. Harry végignézett az újra közeledő alakokon, s csak egyetlen megoldást látott. – Ron, gyere ide! – Ron valamivel közelebb kúszott Harryhez, mire a fiú pálcájából kitört a kékes, gáz-szerűen szétterjedő varázslat.
A közeledő muglik egy emberként zuhantak hátra. Harry gyorsan Ronhoz fordult, hogy lássa, mennyire sérült meg, de úgy tűnt, hogy barátja egy monoklit és néhány karmolást leszámítva egyben van. Mire újra a muglik felé fordultak, már mindegyiknek átalakult a karja. Az Imperius-átoknak engedelmeskedve továbbra is igyekeztek felállni, hogy meginduljanak Harryék felé, így karjaik hangos roppanásokkal törtek el.
– Mit csináltál velük? – kérdezte Ron döbbenten, de Harry csak megrázta a fejét, jelezve, hogy nincs ereje elmagyarázni. Időközben a muglik lábai is átalakultak, s Harry döbbenten meredt a földön fekvő, groteszk testekre. Úgy érezte, felfordul a gyomra, ha akár egy percig is egy szobában kell még maradnia velük.
– Ron, ki kell jutnod az épületből, és figyelmeztetni a többieket. A fentiek bajban lehetnek, de nem tudnak segítséget kérni.
– És te? – kérdezte Ron bizonytalanul pillantva az ajtók és folyosók sorára. – Ketten mégis nagyobb esélyünk lenne…
– Tudom, de fel kell mennem. Ott minden segítség elkél – felelt Harry a csigalépcső felé indulva. – Légy óvatos, és azonnal jelezz, ha gond van! – Ron bólintott, Harry pedig előreszegezett pálcával megindult felfelé a kőlépcsőn.
Lassú, nesztelen léptekkel haladt. A lépcső végén nyíló ajtó egy ugyanolyan terembe vezetett, mint amilyenben lent a muglikat hagyták. Harry megállt az ajtóban, s óvatosan bekémlelt. A szoba üres volt, és odafent minden csendesnek tűnt, túlságosan, szinte valószerűtlenül csendesnek. Harry óvatosan lépett be, s továbbra is előreszegezett pálcával körbefordult.
Az ajtók unottan, sötéten tátongtak előtte, és Harryben még az is felmerült, hogy a halálfalók rég elkapták a feljött rendtagokat, és dehoppanáltak velük, de ekkor mintha tompa puffanást hallott volna az egyik folyosó felől a terem túloldalán. Lassú óvatos léptekkel indult meg arra. Másodperceken keresztül hallgatózott az ajtónál, de nem hallott újabb zajt, mégis, valamilyen ösztön sürgette, hogy menjen be a folyosóra. Harry óvatosan átlépett a küszöbön, és egy pillanatra olyan érzése volt, mintha vastag vízfalon menne keresztül.
Az ajtó túloldalán, ösztönösen végigsimította a ruháját és a haját, de mindene tökéletesen száraz volt. Tett még egy lépést előre, s váratlanul, robbanásszerűen érkeztek fülébe a csata hangjai; kiáltások, sikolyok, kárörvendő nevetés, tompa puffanások. Egy pillanatra rémülten kalapáló szívvel állt a folyosón, majd csaknem futva indult meg a szemben nyíló szoba felé.
A termet színesre festette az átkok villódzó fénye. Harrynek egyetlen szempillantás elég volt, hogy felmérje a csata állását: hat pár harcolt a teremben, és Harry rémülten látta a rendtagokon a kimerültség jeleit. A halálfalók arcát eltakarta csuklyájuk, de mozgásuk és gyorsaságuk arra engedett következtetni, hogy sokkal frissebbek a Rend tagjainál. A terem túloldalán nyíló folyosón is fel-felvillant időnként egy-egy átok fénye, jelezve, hogy arra további harcok folynak.
Egy másodperccel később Mordon eltalálta egy kábító átokkal az ellenfelét, és Harry végre megértette, hogy miért lehetnek a rendtagok jóval fáradtabbak: a folyosóról azonnal újabb csuklyás alak érkezett, s hátulról támadt rá Mordonra, aki csak mágikus szemének köszönhette, hogy ki tudott térni a varázslat elől. Harry rémülten látta, hogy újabb halálfalók érkeznek egy oldalt nyíló, eddig teljesen a falba illeszkedő ajtó mögül, s ők is rátámadnak a rendtagokra.
Harry egyszerre kiáltott fel Tonksszal, amikor meglátta az oldalról Kingsley Shacklebolt felé törő zöld, villanásszerű átkot. A nő saját támadójáról megfeledkezve, valamilyen varázslattal eltérítette a gyilkos átkot, ami ennek köszönhetően Kingsley feje fölött a falba csapódott. A terem fala megremegett, s az átok okozta lyuk egyre tágult, ahogy a falat alkotó kövek lezuhantak. Az egyik eltalálta Mordont, aki vérző fejjel csuklott össze. Egy halálfaló azonnal lefegyverezte, és megkötözte az alélt férfit.
Harry már éppen oda akart ugrani, hogy kiszabadítsa, amikor Tonks felsikított. Ahogy Harry odakapta a fejét, látta, hogy a nőt eltalálta egy Cruciatus átok. Egy gyors intéssel lefegyverezte a halálfalót, aki Tonksot kínozta, majd el is kábította. Egyetlen ugrással a ziháló nő mellett termett, s felhúzott egy pajzsot, ami kivédte a feléjük tartó, sötétkék átkot. Egyszerre három irányból rontottak rájuk a csuklyás alakok, és Harry érezte, hogy nem lesz képes ennyire gyorsan védekezni. Míg kivédett egy Capitulatust, egy másik, fehér fényű átok eltalálta. Úgy érezte, mintha ostorral végigvágnának az arcán, majd azonnal az egész testén. Az ütés erejétől hátratántorodott.
A harmadik átok már majdnem eltalálta, amikor Tonks, aki időközben összeszedte magát, létrehozott egy pajzsot, és mindkettejüket megvédte. Az utolsó pillanatban kivédett átok ereje ismét meglökte Harryt, de sikerült megtartania az egyensúlyát. Tonks ezalatt felpattant, s egyszerre két halálfaló ellen kezdett védekezni. Harry érzékelte, hogy egy zöldesfehér átkot küldenek felé, s gyorsan felhúzta az azt semlegesítő pajzsot. Lassan egyértelművé vált, hogy csak arra van lehetőségük, hogy újra meg újra létrehozzák a pajzsbűbájokat, és védekezzenek a túlerővel szemben.
Ekkor robbant be a terembe egy kisebb csapat, élén Sturgis Podmore-ral. A váratlan érkezésnek megvolt a hatása; Podmore-ék több halálfalót is kiiktattak, mire újra kialakultak a harcoló párok. Harrynek sikerült lefegyverezni ellenfelét, és éppen elkábította a pálcája nélkül védekezésre képtelen halálfalót, amikor valaki hátulról megátkozta.
Testén újra fájdalmasan csapott végig az ostorszerű, fehér fényű átok. Harry sarkon fordult, és reflexből elmotyogott egy Protegót, sikeresen kivédve a következő ostorcsapást. Támadója beugrott egy mellékajtón keresztül egy másik szobába, s Harry vaktában utána küldött egy Obstructót. Tompa puffanást hallott, s berontott a szobába, hogy még azelőtt elkábítsa a halálfalót, mielőtt az újra összeszedné magát.
Odabent sötét volt, és Harry csak most eszmélt rá, hogy semmit sem hall a fal túloldalán zajló csata hangjaiból, melyek pedig bizonyára most is hangosan verődtek vissza a kőfalakról, csakúgy, mint egy pillanattal ezelőtt. Óvatosan visszahátrált az ajtóhoz, de nem tudott átjutni rajta; az akadály, ami lezárta útját, visszalökte.
Harry feltápászkodott a földről, és elsuttogott egy Lumost, mire az egész szobát elárasztotta a fény. Úgy tűnt, hogy nem is Harry pálcájából, hanem a kövekből érkezik a sárgás derengés, mintha a varázsige beindított volna valamilyen bűbájt a szobában.
A terem közepén, Harry döbbent tekintete előtt ott állt Perselus Piton. Csuklyáját időközben levette, és mellkasa előtt összefonta karral, gúnyos pillantással méregette Harryt.
– Nos, Potter, itt vagyok – szólalt meg halk, hideg hangon. – Erre vártál hónapok óta, és most csak bámulsz? Pedig odalent az alteregóm számára volt némi mondanivalód.
Harryt ismét elöntötte a gyűlölet, s valaki üvöltve követelte a fejében, hogy támadjon rá erre az aljas gyilkosra, de közben egy másik hang bizonytalanul emlékeztette a múltkori tévedésére. Nem mert nekiugrani a férfinak.
Piton továbbra is mozdulatlanul méregette Harryt, s lassan kiült arcára egy gúnyos mosoly.
– Talán aggódsz, hogy most sem velem találkoztál? Nem akarsz megint egy muglit megtámadni? Milyen mulatságos; Harry Potter, a varázsvilág hőse, aki félholtra átkoz egy ártatlan muglit… – susogta gonosz mosollyal. – Talán nem erre a hírnévre vágytál, Potter? Inkább lennél a hős, a megmentő, mint az aljas gyilkos…
– Maga a gyilkos! – Harry gondolkodás nélkül átkozta meg a férfit, de Piton épp csak megpöccintette varázspálcáját, s a varázslat szinte azelőtt szétolvadt, hogy elhagyta volna Harry pálcáját.
– Akkor ne fogd vissza magad – tanácsolta Piton, s Harry legnagyobb bosszúságára élvezet csillogott a szemében. – Vagy csak megkötözött, lefegyverzett emberekkel szemben vagy olyan harcias? Bizony, Potter, én nem vagyok mugli, és nem fogom tétlenül várni, hogy megölj. Így már nem is olyan érdekes a játék?
Harry érezte, hogy a vére felforrósodik, és legszívesebben ezernyi átkot zúdított volna férfira, de tudta hogy ennél jobb taktikát kell választania, ha nem akarja, hogy Piton mindet kivédje még azelőtt, hogy egyáltalán végigmondaná őket. A férfi bólintott, mint aki olyasmit tapasztal, amit előre sejtett.
– Úgy látom, csak az időnket pazaroljuk a csevegéssel. Nos, csak hogy ne unatkozz, Potter, amíg a Nagyúr elé nem kerülsz, idézzük fel kicsit, hogy milyen az, ha nem egy muglival áll szemben az ember.
A férfi továbbra is lezseren, karba tett kézzel állt, s pálcájából olyan váratlanul törtek elő a varázslatok, hogy Harry egy pillanatig azt hitte, dermedten fogja megvárni, amíg mindegyik eltalálja. De a védekezés már annyira ösztönössé vált számára a Prospeerrel folytatott órák révén, hogy mire tudata felfogta azt, hogy rátámadtak, keze már létre is hozta az első átkot kivédő pajzsot.
Piton sebesen érkező varázslatai sisteregve olvadtak szét a pajzsokon, amiket Harry létrehozott. Egy másodpercig némán meredtek egymásra. A férfi arcára kiült az őszinte meglepetés, és Harryben robbanásszerűen áradt szét a diadalérzés.
– Már nem vagyok az a szerencsétlen diák, aki ki van téve a tanára kénye-kedvének – vetette oda Pitonnak, s érezte, hogy izmai megfeszülnek. A fejében győzedelmeskedett az a hang, amelyik immár üvöltve követelte, hogy támadja meg a férfit, minden elképzelhető varázslattal, ami csak az eszébe jut.
– Nagyszerű, még a végén nem lehet egy egyszerű Stuporral elintézni! Erre vagy olyan büszke, Potter? Legalább a Nagyúr jobban szórakozik, amíg végez veled – gúnyolódott a másik.
Harry hagyta, hogy ösztönei döntsék el helyette, hogy mivel támadjon, s őszintén remélte, hogy így Piton, aki nyilvánvalóan most is olvasott az elméjében, kevésbé fog tudni védekezni. Bár csak néhány napja foglalkozott a transzfigurációs varázslatokkal, mégis pálcájából a gömbszerű, mélykék átok robbant ki. Piton valóban nem az első pillanatban, de kivédte a fiú támadását. Harry igyekezett több, különböző átokkal, és gyorsabban támadni, de a férfi védekezése tökéletes volt.
A percek teltek, s a küzdelem továbbra is eredménytelen maradt; Harry átkai szétfoszlottak a levegőben. A fiú érezte, hogy egyre inkább kifárad, s ahogy egy pillanatra hagyta, hogy eluralkodjon rajta a bizonytalanság érzése, Piton azonnal lecsapott rá. A férfi pálcájából kitörő narancssárga sugár körbefonta Harryt, és a fiú rémülten vette észre, hogy a sárgás-vörös, táncoló lángokból álló lánc testéhez kötözi a karjait. A kötél egyre szorosabban simult Harry testére, s a lángok fájdalmasan égették a bőrét.
Szinte nem is látta, hogy Piton újra megátkozza, csak akkor vette észre, amikor valami nekicsapódott a nyakának. Egy pillanatra robbanásszerű fájdalmat érzett, majd mintha gombóc nőtt volna a torkában, ami megnehezítette a lélegzést, s égette nyelőcsövét. Harry agya lázasan dolgozott, hogy a fájdalmat leküzdve valamilyen varázsigét találjon, ami megszünteti a testét indaszerűen újra meg újra körbefonó, s bőrét égető köteleket, azonban a helyzet kilátástalannak tűnt, s ekkor Piton egy könnyed intéssel lefegyverezte.
Harry könnyein keresztül már nem látta, hogy merre repül a pálcája. Biztos volt benne, hogy pillanatokon belül elveszti az eszméletét, s agya boldogan várta az öntudatlanságot, ami megszabadítja a fájdalomtól és a rettegéstől.
Valahonnan a háta mögül robbanásszerű hang hallatszott, amely szinte fájdalmasan sértette a fülét. A csatazaj újra őrült hangerővel tört a tudatába; bizonytalan kiabálásokat, elkábított testek puffanásait, s egy pillanatra talán hoppanálás halk pukkanását hallotta. Piton arcán döbbenet futott át, majd Harry úgy látta, mintha egy vörös kábító átok repülne a férfi felé, de biztos volt benne, hogy csak az egész testét beborító fájdalomtól a szemei előtt táncoló vörös karikák miatt hitte így. Nem akart tovább gondolkozni, sem érezni, s agya lassan, kényelmesen belesüppedt az öntudatlanság fekete szövetébe.