Harry továbbra is a kígyóra meredt, ami elnyúlva, minden ízében remegve feküdt a padlón.
– Sikerült – suttogta Ron, s közelebb lépett, de Harry szívét összeszorította a félelem.
A hüllő azonban ekkor lassan felemelte fejét, és tekintete Harryébe fúródott. Hosszú, hajlékony teste nem remegett többé, és szemében újra kigyulladt a fény, de ezúttal nem sárgán izzott. Harry rémülten kiáltott fel, ahogy felismerte a hüllő kerekre tágult, égővörös szemét:
– Voldemort!
Hermione felsikított, Féregfark rettegve kiáltott fel, és Harry inkább csak érzékelte, mintsem valóban látta, ahogy átalakul patkánnyá. Ron pálcája meglendült. A mozdulat ismerős volt, de Harry már nem volt képes felfogni, hogy barátja mit varázsol, mivel robbanásszerű erővel jutott el tudatáig a kígyó hangja:
– Eljött a leszámolás ideje, Harry! Most megfizetsz nyomorult kis életed minden egyes percéért! Bánni fogod, hogy anyád ostoba szeretete megnyújtotta az életedet…
Harrynek már fogalma sem volt róla, hogy a kígyó sziszegését érti-e, vagy a szobát tényleg betölti Voldemort hideg, kegyetlen hangja. Remegő tagokkal dőlt a falnak, s tudta, hogy elgyengült lábai lassan ki fognak csúszni alóla. A férfi fenyegető szavai a fülébe üvöltöttek, és ő maga is elhitte, hogy most örökre elveszett. A kígyó veszte, az állat lelkének halála előhívta a horcrux mélyéről Voldemort lelkét, és tökéletes fegyvert adott a kezébe.
A kígyó, mintha csak olvasott volna Harry gondolataiban, hatalmasra tátotta száját, és kimutatta a méregfogait. Harry látta a halált, amit Voldemort szánt neki, s megbénította a rettenet.
– HARRY! VÉDEKEZZ!
Hermione hangja hisztérikusnak tűnt, s Harry meglepődött, hogy Voldemort dühös szavain túl is meghallja. Bizonytalanul a kígyó felé lendítette pálcáját, de a mozdulat már félúton elhalt, s karja ismét lehanyatlott.
Oldalról éles, kék villanást látott, és Hermione varázslata durván a falhoz vágta a kígyót. A fal megremegett, ahogy a súlyos test nekicsapódott: az egyik szekrény tetejéről lepotyogtak Hermione gondosan gúlákba halmozott pergamenjei, és szétgurultak a szobában lévők lábai alatt.
Harry szinte maga is érezte Voldemort dühét, s a gyilkolás vágya és a gyűlölet, ami a varázsló szavaiból áradt, teljesen megdermesztette. A következő pillanatban a kígyó újra elé kúszott, és fenyegetően kivillantotta a fogait. Harry nagy nehezen feltápászkodott, de nem tudott eltávolodni az állattól, akinek teste addig emelkedett, amíg egy magasságba nem került a fejük. Harry tudta, hogy a hüllő pillanatokon belül le fog csapni.
Hermione újabb varázslata ezúttal narancssárga fényben játszott, s hatására Harry és a kígyó közé magas tűzfal ékelődött. Voldemort dühösen átkozódott, és igyekezett megkerülni a lángokat, de azok tovább terjedtek, ahogy a kígyó arrébb kúszott, és egy félkör alakú falat hoztak létre Harrytől csupán néhány lépés távolságra. A forróság égette Harry arcát, s bőrén fájni kezdett a nemrég meggyógyított sebek: Piton lángoló köteleinek emlékei. Hallotta Voldemort dühös sziszegését, s tudta, hogy a varázsló lelke most képes lenne elpusztítani a kígyót, sőt, önmagát is, hogyha egy jól irányzott csapással végezhet közben Harryvel is.
Valami puha súrolta a lábát, és ahogy lepillantott, Csámpást látta meg maga mellett. A macska Harryvel együtt bent rekedt a lángoló fal mögött, ami már teljesen elzárta őket a szoba többi részétől. A vörös kandúr mancsával éppen a patkányt fogta le, s a nyakszirtjét készült átharapni. Pettigrew érezhette, hogy ez a harapás végezne vele, mert villámgyorsan visszaalakult, aminek következtében Csámpás, aki eddig a hátába eresztett karmokkal fogta, immáron függőlegesen lógott le a kiegyenesedő férfiról, és az összes karmát a hátába eresztette. Pettigrew fájdalmas kiáltásából ítélve a macska még így is tarkón harapta.
Pettigrew észre se vette Harryt: ügyetlenül kapkodott a saját háta felé, s próbálta lerázni magáról az állatot. Csámpás farkát megpörkölték a lángok, ahogy a férfi Harry és a tűzfal közé lépett, s rémült fújással leugrott a varázsló hátáról. Voldemort, aki a kígyó szemével nem láthatott át a tűzfalon, de érzékelte Harry félelmét, ezt a pillanatot választotta ki a támadásra.
A kígyó átlendült a falon. Nem érdekelték a sebesülések, amelyeket a testét nyaldosó lángok okoztak, és egyetlen gyors csapással halálosan megsebesítette a túloldalon lévő embert.
Pettigrew visítva roskadt össze. Dőltében a szoba falának lökte és egyúttal maga alá is temette Harryt. A kígyó a fájdalomtól feldühödve többször is belemart a húsába, a sebeiből ömlött a vér.
Hangos pukkanások sora ütötte meg Harry fülét Féregfark kétségbeesett zihálásán és Voldemort csalódott kiáltásán keresztül, és egy pillanattal később megszűnt a Harryéket a szoba többi részétől elválasztó lángoló fal. Csámpás egy dühös nyávogás kíséretében felugrott a legközelebbi szekrény tetejére, láthatólag abban reménykedve, hogy nem kerül még egyszer tűz közelébe. Harry kissé megemelte a fejét, s Pettigrew válla fölött látta, hogy rendtagok érkeztek a szobába, és többen is az összeégett testű kígyóra küldenek valamilyen átkot.
Voldemort kiáltásai fájdalmassá váltak, miközben a kígyó teste meg-megvonaglott az átkok alatt. Harry feje visszahanyatlott, s már csak a plafont tudta bámulni, míg a rendtagok végeztek Voldemort lelkének egy hetedével. Pettigrew teste percről percre jobban elernyedt, és ránehezedett Harryre.
Úgy tűnt neki, hogy hosszú percek teltek el, mire McGalagony aggodalmas arca az övé fölé hajolt. Közben valaki, akinek az arcát Harry nem látta, leemelte róla Pettigrew holttestét.
– Hol sérült meg? – kérdezte Hermione halkan, majd közelebb lépett.
Harry felült, és végignézett magán. Ruhája sötétlett s elnehezülten lógott a vértől, amit magába szívott.
– Nem sebesültem meg. Ez nem az én vérem. – Igyekezett megnyugtatóan megszólalni, de a hangja meglepően rekedt volt, s torka fájdalmasan kiszáradt.
A falat támasztékul használva lassan felállt, és végignézett a szobán. A kígyó teteme élettelen, szürke hurkaként hevert a földön, összetaposott, megpörkölődött vagy vérrel átitatott pergamenek társaságában. Hátrébb felborultak a székek, és még az asztal is, ami mellett Pettigrew és Hermione ült korábban. A férfi testét már kivitték. Harry feltételezte, hogy az ispotályban próbálnak segíteni rajta, de biztos volt benne, hogy már túl késő.

*

Jó fél óra múlva Harry immáron lezuhanyozva és átöltözve foglalt helyet a szalonban az asztal körüli fotelek egyikében. Azok közül, akik a segítségükre siettek, amikor Harry felismerte Voldemortot, és Ron felvette a kapcsolatot McGalagonnyal, csak a Rend feje és Kingsley Shacklebolt jelent meg a szobában. Kingsley átvette Mordon feladatkörét, s McGalagony után a második ember lett a Rendben. Harry biztos volt benne, hogy ez a lehető legjobb megoldás, még ha a férfi a mugli minisztériumban folytatott munkája miatt meglehetősen elfoglalt volt is.
Harry még a kórházban hallotta, hogy Scrimgeour szeretett volna egy kevésbé befolyásos munkát adni Kingsleynek, miután kiderült, hogy tagja a Főnix Rendjének. Ám Prospeer meggyőzte, hogy túl feltűnő lenne most rávenni a mugli minisztert, hogy lecserélje a titkárát. Így Kingsley, a Rend legnagyobb örömére, megőrizhette ezt a sok információt biztosító állást.
Hermione letett az asztalra egy megpörkölődött szélű pergament, amelyen egy bakancs koszos nyoma is díszelgett. Ezen voltak azok az információk, amiket Pettigrew elmondott, hogy elárulja Voldemortot.
– Hogy jutott be a kígyó és Peter Pettigrew? – kérdezte McGalagony, amikor mind az öten elhelyezkedtek a fotelokban.
Ron még a szobájukban elmondta Harrynek, hogy a rendtagok úgy tudták, hogy a kígyót megszállta Voldemort, miután Harryék megpróbálkoztak a Kígyó veszte végrehajtásával, s fogalmuk sem volt arról, hogy egy horcruxot pusztítottak el.
– Voldemort valamivel karácsony előtt adta azt a feladatot Pettigrew-nak, hogy próbáljon bejutni a Rend főhadiszállására – kezdte Hermione, miután vetett egy gyors pillantást a pergamenre, amelyen saját, szépen kerekített betűivel csaknem szó szerint sorakoztak Féregfark vontatott szavai. Ahogy a lány jobban kisimította a papírt, Harry látta, hogy egy-két kormos folt helyenként olvashatatlanná teszi a szöveget. – Addigra sikerült kinyomozniuk, hogy a Roxfort környékén vagyunk, és Voldemort úgy gondolta, hogy Pettigrew patkánnyá alakulva információkat tudna szerezi a többi rágcsálótól. Mivel nem bízott meg benne, elkészített egy kötelék-varázslatot Nagini segítségével.
– Pettigrew karácsony után két nappal jutott be a főhadiszállásra – vette át a szót Ron. – Más patkányokat követett, és…
– Ezt nem értem – szólt közbe Kingsley komor hangon. – Valóban olyan Fideliusszal védtük le a főhadiszállást, ami átengedi az állatokat, de a varázslat sohasem engedett volna át egy animágust…
– Igen, de karácsonykor enyhítettünk a védelmen – szólt közbe Harry halkan, s egy gyors pillantást küldött Hermione felé. A két felnőtt egyszerre bólintott, jelezve, hogy megértették a kimondatlan szavakat. Harry folytatta: – Ez, és az az új varázslat, amivel megpróbálták megtörni a Fideliust, elegendő lehetett hozzá, hogy bejusson egy animágus.
– Talán, de azt meg kell jegyeznem, hogy Pettigrew nem említett semmi olyasmit, hogy a halálfalók igyekeztek megtörni a Fideliust – szólt közbe Hermione.
– Nem valószínű, hogy Voldemort minden tervét megosztotta vele – vágta rá Harry.
Hermione megvonta a vállát, majd nyugodtan folytatta:
– Mindenesetre jelenlegi információink szerint Pettigrew más patkányokat követve érkezett meg a főhadiszállás pincéjébe, és méretének, valamint a meggyengített Fideliusnak köszönhetően ezután nyugodtan közlekedhetett az épületen belül. Karácsony óta minden gyűlést és több magánbeszélgetést is kihallgatott. Amikor nem volt gyűlés, elsősorban arról kellett minél többet kiderítenie, hogy mit csinál és tanul Harry. Így Voldemort pontosan tudta, hogy le kell tenned a RAVASZ-okat, és utána aurorképzést kapsz, sőt, tegnapig bezárólag minden nap értesült arról, hogy milyen varázslatot sajátítottál el, s milyen szinten. – Harry elsápadt, és már nem volt szüksége arra, hogy Hermione hozzátegye az utolsó mondatot, anélkül is sejtette: – És az egyéb kutatásaidról is tud mindent.
– Hogyan továbbította az információkat? – kérdezte McGalagony.
– A patkányt még értem, de hogyan lehetett az épületben észrevétlenül a kígyó? – szólalt meg a nővel egy időben Kingsley.
– Pettigrew a Szellemszálláson lakott – kezdett bele Ron a válaszba. – Onnan küldte el rendszeresen a jelentéseit Voldemortnak, és a kígyó is ott volt, illetve a környéken bújt meg, amikor Pettigrew bent volt a főhadiszálláson.
– Pusztán annak tudata, hogy a kígyó figyeli, elegendő volt Pettigrew-nak ahhoz, hogy szófogadó legyen. A varázslatnak köszönhetően Nagini távolabbról is érzékelte, hogy mit tesz – magyarázta Hermione. – Ma a kígyó azért volt kénytelen bejönni, mert mi kényszerítettük Pettigrew-t, hogy változzon emberré, és ezt Voldemort határozottan megtiltotta neki.
– Sikerült megtudni bármilyen jövőbeli tervet? – hajolt előre kíváncsian Kingsley.
– Ahhoz ő túlságosan senki volt – húzta el a száját Ron.
– Voldemort hamarosan támadni fog – válaszolt közben Hermione. – Sereget gyűjt, nem csak varázslókból. A vérfarkasok nagy része mellette áll, és biztosan állította, hogy egy óriás kolóniát is meggyőzött. Valamint azt is minden halálfaló tudja, hogy a francia mágiaügyi miniszter maximálisan támogatja.
– Franciaországban fog támadni? – érdeklődött McGalagony némi reménykedéssel a hangjában.
– Nem lenne túl logikus, ha ott már van hatalma – jegyezte meg Kingsley.
– Angliába érkezik majd mindenki – bólintott Hermione is. – De ennél többet valószínűleg még egyik embere se tud.
Mind az öten hallgatásba merültek. Harry azon törte a fejét, hogy mi lehet Voldemort következő lépése, ha tud arról, hogy ő a horcruxok után kutat. Azt, hogy Naginivel végeztek, hamar észre fogja venni, és akkor már csak egyetlen lélekdarabot kellene felkutatni, és elpusztítani. Harry lehunyta a szemét, s felidézte magában az elpusztított horcruxokat.
A naplót, amivel még másodikos korában végzett, és ami az első, legegyszerűbb horcrux volt. A gyűrűt, amit Dumbledore talált meg, és pusztított el, csaknem két évvel ezelőtt. A medált, aminek legyőzése Regulus Black utolsó tette volt, s ami azután éveken át porosodott a Grimmauld téren. A kelyhet, ami ellen Sipor akarata ellenére harcolt, csupán a házimanók ősi kötelékei miatt, és amit maga Harry talán nem is tudott volna egyedül elpusztítani. Majd a kígyót, amit félig a benne lakó lélek ölt meg abban a reményben, hogy magával ránthatja Harryt a halálba, félig pedig a Főnix Rendjének tagjai.
A gondolat, hogy már csak egyetlen lélekdarab választja el attól, hogy szembenézhessen Voldemorttal, egyszerre töltötte el bizakodással és rémülettel. Egyetlen horcrux, ami bárhol lehet a világban, és neki még csak elképzelése sincsen arról, milyen alakban van. Eddig mindenben Dumbledore utasításait követte, és mint kiderült, az igazgató nem tévedett semmiben. Erre a kérdésre azonban már ő sem tudta megadni a választ.
És ha meg is találja a horcruxot, és sikerül elpusztítania, ott van a végső feladat, Voldemort legyőzése. Ha erre terelte a szót, Prospeer mindig azt válaszolta, hogy csak foglalkozzon a horcruxokkal, s Harry bármennyire is szerette volna megtudni, hogy milyen varázslattal végezhetne a Scelusszal, erről sehol sem esett szó. Mint ahogy a Defensorról sem.
– Harry?
Zavartan pillantott fel. A másik négy érdeklődve meredt rá, láthatólag azt várták, hogy valamilyen kérdésben véleményt nyilvánítson.
– Elnézést, én… nem figyeltem – vallotta be végül.
– A történtek után nyilvánvaló, hogy új biztonsági intézkedésekre van szükségünk – kezdett bele McGalagony újra. – Egy olyan Fideliust fogunk létrehozni, ami két egyenrangú titokgazdára épül.
– Nem veszélyes két titokgazdát is alkalmazni? – szólt közbe Harry.
– A két varázslat kiegészíti majd egymást, így egyik titokgazda sem engedheti be egyedül a főhadiszállásra az új embereket – magyarázta halkan Kingsley. – Bizonyos információkat ugyan egy-egy titokgazda is megadhat majd a főhadiszállásról, de az épület legfontosabb pontjaihoz csak kettejük együttes segítségével lehet eljutni.
– Nehezebb megtörni a dupla Fideliust, és, ha az egyik titokgazdának valami baja esik, akkor sem marad védtelen a főhadiszállás – tette hozzá McGalagony. Harry bólintott. – Nos, azt hiszem, nem kérdéses, hogy az egyiknek neked kell lenned – fejezte be az idős boszorkány Harryre pillantva.
– Hogy nekem? – Harry pillantása hol McGalagonyra, hol Kingsleyre ugrott. Biztos volt benne, hogy ők ketten lennének a megfelelő titokgazdák.
– Úgy vélem, ez tűnik a leglogikusabb lépésnek – bólintott McGalagony. – Jó lenne, ha valamennyire ismernéd a Rend minden tagját. És benned nyilvánvalóan mind megbíznak.
Ezt hallva Harrynek nagy kedve lett volna megkérdezni, hogy a Rend jelenlegi tagjai közül hányan hitték el annak idején a Reggeli Próféta cikkeit, amelyek hazugnak és betegnek nevezték őt, de belátta, hogy az emberek többsége most tényleg adna a szavára. Éppen ezt bizonyította az is, hogy a Főnix Rendjének vezetője és második embere egyaránt az ő beleegyezésére várt a főhadiszállás védelmének kialakításához.
– Természetesen szívesen leszek az egyik titokgazda… – bólintott tehát.

*

Harry késve érkezett a minisztériumba, úgyhogy igyekezett feltűnésmentesen sietni a szokásos, koradélutáni tömegben az edzőtermek felé. Az új védővarázslatok létrehozása hosszabban elnyúlt, mint eredetileg tervezték, és jó időbe telt, mire Harry és McGalagony egyesével elárulták az információkat a belső kör tagjainak. Harry tudta, hogy még csak az elején van túl a munkának, hiszen a Rend azon tagjai, akik nem hoppanálhattak közvetlenül a főhadiszállásra, de megjelentek a gyűléseken, tehát ismerniük kellett a legfontosabb helyszíneket, több mint kétszer annyian voltak, mint a belső kör.
Prospeer érdeklődő pillantással mérte végig, amikor végre belépett az ajtón. Harry felkészült a szemrehányásra, de mivel nem akarta megosztani a férfival a Rend új védelmi módszereit, elhatározta, hogy semmit sem fog elárulni neki. Úgy tűnt, rémesen sokáig hallgatnak feszülten egymásra meredve, amikor a férfi megtörte a csendet:
– Van valami mondanivalód?
– Sajnálom, hogy késtem… – kezdte Harry idegesen, de Prospeer gyorsan csendre intette.
– Nem ez érdekel.
Harry most már jóval bizonytalanabbul pillantott a másikra. Hirtelenjében fogalma sem volt, hogy mit vár tőle a férfi. Prospeer megérezhette zavarát, mert egy halvány mosollyal maga elé hívott két széket, s miután intett Harrynek, hogy jöjjön közelebb, ő maga leült az egyikre.
– A kígyós varázslatotokról lenne szó – jelentette be a férfi, amikor már Harry is leereszkedett a másik székre. – Jelenleg csak annyit tudok, hogy végeztetek egy horcruxszal.
– De… Honnan tud róla? – bukott ki Harryből a gyanakvó kérdés.
– Voldemort hamar észreveszi, ha kiiktatják az egyik kémét. Mint ahogy az is feltűnik neki, ha a kémet ellenőrző kígyó elpusztul.
– A Defensorral beszélt? – villanyozódott fel Harry. Prospeer ugyanis az elmúlt hetekben általában úgy hárította el a Defensorra vonatkozó kérdéseit, hogy arra hivatkozott, rég nem beszélt vele.
– Igen, de kizárólag a horcruxról – felelt a férfi elkomorodva.
– Mikor találkozhatok vele?
– Előbb-utóbb kénytelen leszel, de az még odébb van – sóhajtott fel Prospeer, s Harrynek úgy tűnt, némi rosszallás van a hangjában. – Akkor tehát mesélj a kígyóról.
Harry belefogott, hogy elmondja Prospeernek Pettigrew feltűnését és a Kígyó vesztét, majd azt, hogy Voldemort lelke hogyan tört elő a kígyóból, és hogy végül hogyan végeztek az állattal. Amikor a férfi kérdéseivel tűzdelt beszámoló végére ért, Prospeer elismerően bólintott.
– Ügyesek voltatok.
Harry önkéntelenül elmosolyodott a dicséretet hallva, de aztán eszébe jutott az a gondolat, ami már előző este óta nem hagyta nyugodni.
– Uram, volna egy kérdésem – szólalt meg. Prospeer intett, jelezve, hogy tegye csak fel. – Ha csak a kígyót pusztították el, akkor Voldemort lelke közben elhagyhatta, nem? Akkor pedig most itt keringhet a világban…
– Általában ez történik az emberek lelkével, ha gyilkolnak. Elvesztik egy kis részét, és ez a rész egy darabig közöttünk marad. Hová is mehetne?
– De nem lehet, hogy megszáll egy állatot, vagy esetleg egy embert? – vetette fel Harry.
– Nem valószínű. Ezek a lélekdarabok nagyon gyengék. Amikor egy varázsló horcruxot készít, plusz erővel ruházza fel a lelkének azt a részét. De ez az erő többnyire nem a lélekdarabban, hanem a tárgyban vagy személyben rejlik, amibe bezárták. A kígyó nélkül az a lélekdarab előbb-utóbb elenyészik.
– És ha esetleg egyesülne Voldemorttal, vagy egy másik lélekdarabbal?
– Nem túl kellemes úgy élni, hogy elveszített az ember valamennyit a lelkéből, saját magából – válaszolt Prospeer komoran. – Ha bármi esély lenne arra, hogy újraegyesítsük a lelkünket, megtennénk.
Harry megnyugodva bólintott. Prospeer néhány másodpercig vizsgálgatta a fiú arcát, majd felállt, és miután Harry követte, egyetlen mozdulattal a falhoz küldte mindkét széket.
– Mától a fedőbűbájokkal fogunk foglalkozni – jelentette be a férfi. – Meg kell tanulnod mindazokat a varázslatokat, amik segítenek észlelni, ha valamit el akarnak rejteni előled. Természetesen vannak olyan jelek is, amiket varázslat nélkül is észrevehetsz, sőt, egy részük néha még a varázstalan embereknek is feltűnik. Ha valamit gyanúsnak találsz, először olyan észlelőbűbájokat végzel el, amik nem változtatnak magán a fedőbűbájon, nehogy feltűnjön, hogy ott jártál. Ezután eldöntheted, hogy megpróbálod-e részben vagy egészében megtörni a varázslatot. Az elméleti részt természetesen át kell nézned holnapra, ott olvashatsz majd a varázslat nélküli észlelésről is. Most megmutatom a legfontosabb észlelőbűbájokat, és hamarosan összeállítok neked egy gyakorlópályát.
Harry bólintott, bár a rá váró titokgazdai teendők mellett kicsit aggódott azon, hogy mikor lesz képes mindazt megtanulni, amit Prospeer felad. De az alapvető észlelőbűbájok nem bizonyultak túl bonyolultnak, hiszen csupán arra szolgáltak, hogy figyelmeztessék alkalmazójukat arra, hogy valami elkerülte a figyelmét. Lehetett az akár egy egész elrejtett épület, vagy csupán egy láthatatlanná tévő köpeny alatt rejtőző ember, a bűbájok nem különböztették meg.
– Ezeknek főként az a lényege, hogy egy-egy fontos megbeszélés vagy titkos varázslat, szertartás előtt végezzék el őket. Csak ellenőrzésre használhatók – mondta Prospeer, amikor Harry már alaposan begyakorolta a varázslatokat, amiket mutatott. – Valamivel bonyolultabb végrehajtani azokat, amik egy bizonyos fedőbűbáj alkalmazását mutatják ki. Ez sem töri meg a bűbájt, még csak a hatását sem gyengíti, de legalább azt láthatod a segítségével, hogy egy Fideliusszal vagy egy Kiábrándító bűbájjal állsz-e szemben.
– Honnan tudjam, hogy melyiket érdemes alkalmazni?
– Amikor elvégzed a legalapvetőbb bűbájok egyikét, mindig figyeld meg, hogy mekkora területre terjed ki a fedőbűbáj – magyarázta a férfi. – Ennek alapján már könnyebben dönthetsz, hogy melyik észlelő varázslatot alkalmazd. Tanultál a Roxfortban rúnatant?
– Nem – vallotta be Harry.
– Az auroroknak általában el kell végezniük egy tanfolyamot – mondta Prospeer, miközben egy intéssel elővarázsolt egy újabb könyvet a semmiből –, de ez is az elméleti képzés része, amit te nem kaptál még meg. A legfontosabb észlelőbűbájok információkat adnak az elvégzőjüknek arról, hogy milyen szándékkal hozták létre a fedőbűbájt, mit rejtettek el vele, és körülbelül mekkora erővel lehetne megtörni. De, mivel ezek ősi varázslatok, mindegyik egy bizonyos rúnafajtát használ.
– De legalább angolul vannak? – kérdezte Harry egy fáradt sóhajjal. Prospeer elmosolyodott.
– Igen. Ebben a könyvben benne vannak a legfontosabb varázslatokhoz tartozó rúnák – mutatta fel az imént elővarázsolt könyvet. – Kezdd el az áttanulmányozásukat. Írd össze a kérdéseidet, bár egy részükre valószínűleg Hermione is választ tud majd adni. De most lássuk a következő észlelőbűbájokat.
Harry a következő órákat azzal töltötte, hogy megtanulja a legfontosabb fedőbűbájok felismerését. Mivel a varázslatok csak akkor működtek, ha eléggé koncentrált az észlelendő fedőbűbájra és arra a területre, amelyet meg akart vizsgálni, eleinte nem voltak túl sikeresek a próbálkozásai. Tanára azonban nem tűnt elégedetlennek, csak nyugodtan intett, hogy kezdje elölről.
A sikeres varázslat hatására a kiábrándított, vagy más módon elrejtett tárgy körül egy pillanatra fényes burok jelent meg, és egy különleges bűbájokkal kezelt pergamenen feltűntek a varázslatra vonatkozó információk – amikből Harry egyelőre egy szót sem értett. Amikor többször egymás után is sikerült Harrynek minden bűbájt elvégeznie, Prospeer befejezettnek tekintette az aznapi órát. Ez után már csak a szokásos, több mint fél órás edzés volt hátra, amelyet a férfi azért vezetett be, hogy Harry ne felejtse el a korábban tanult varázslatokat.
Prospeer ezekre a gyakorlásokra legalább akkora hangsúlyt fektetett, mint az új dolgok megtanulására. Bármilyen átkot bevetett, amiről tudta, hogy valaha megmutatta Harrynek, vagy úgy gondolta, hogy a fiúnak találkoznia kellett vele. A harc csaknem olyan kemény volt, mintha ősi ellenségek lettek volna, és ha nem sikerült kivédeni egy átkot, a sérüléseknek általában csak a terem biztonsági bűbájai szabtak határt.
Harry pontosan tudta, hogy Prospeer azért teszi az óra végére az edzéseket, hogy megtanulja legyőzni saját fáradtságát, de most, az előző napi harc, a varázslatok hosszas előkészítése, a csupán néhány órai alvás és a délelőtti folyamatos koncentrálás után már csak arra vágyott, hogy hazamehessen. Hiába győzködte magát, hogy harcoljon teljes erőbedobással, és hiába tudta, hogy Prospeer nem engedi el, amíg nem gyakorolt eleget, képtelen volt odafigyelni.
Úgy érezte, mintha a szokásos időtartam kétszerese is eltelt volna, amikor a férfi végre beszüntette a támadást. Néhány elmormolt varázsigével begyógyította Harry sebeit, majd felsegítette a földről.
– Nem engedheted mag magadnak azt a luxust, hogy elfeledd azt, amit egyszer már megtanultál – mondta, miután szemrehányó pillantással végigmérte a fiút.
– Tudom, én csak…
– Nem érdekel, hogy mennyire vagy fáradt, vagy mit csináltál délelőtt – vágott Prospeer Harry magyarázkodása elébe. – Biztos lehetsz benne, hogy a halálfalók akkor fogják a legerősebb emberüket rád küldeni, amikor már teljesen kimerültnek érzed magad. Az pedig, hogy előtte mennyit dolgoztál, csak annyiban fogja őket érdekelni, hogy mennyit ront a teljesítményeden.
– Értettem, uram – Harry lehajtotta a fejét. Bármennyire is igazat adott Prospeernek, legszívesebben a képébe üvöltött volna, és mivel ezt nem tartotta túl jó ötletnek, inkább erősen összeszorította a száját, nehogy akár még egy hang is kicsússzon rajta.
Közben a férfi egy gyors intéssel újra magához hívta a rúnatankönyvet, amit a gyakorlás idejére félretettek, és átadta Harrynek.
– Ne felejtsd el az észlelőbűbájokról szóló részt sem – tette még hozzá. – Elvárom, hogy holnap jobban teljesíts.
Harry egy néma bólintás után sarkon fordult és kisietett.

*

Az asztalon álló gyertya lángja sisteregve hunyt ki a légáramlattól, amit Harry a pálcája lendítésével keltett. Az épp csak pislákoló fáklyák nem töltötték meg elegendő fénnyel a félhomályos szobát. Harry egy fáradt sóhajjal újra meggyújtotta a gyertyát, és úgy igazította, hogy fényköre az asztalán fekvő, ábrákkal tarkított könyvre essen. Az ablakon túl halkan zörögni kezdett a ház mellett álló fa lombja, ahogy a hűvös, május éjszakai szél beletépett.
Harry feltápászkodott, és tett pár lépést, hogy kinyújtóztassa az órák óta tartó üldögélésben elmacskásodott tagjait. Kinyitotta az ablakot, beengedve így a szelet, amely rögtön körbenyargalt a szobán, és megzörgette az asztalon álló pergameneket. Az egyik fáklya megadta magát az erejének, s sziszegő hang kíséretében kialudt. Harry reménykedett benne, hogy a hideg levegő kiűzi szeméből az álmot, s különösebb érdeklődés nélkül meredt a csaknem áthatolhatatlan sötétségbe.
Az égen felhőfoszlányok kergetőztek és torlódtak össze a széltől hajtva, és eltakarták a világ elől a Holdat és a csillagokat. A fa ágai és levelei az éjszakánál is sötétebb pacáknak tűntek Harry számára, ahogy a selymes feketeségbe belesimultak. Egy erősebb szélroham hatására néhány másodpercre előtűnt a Hold, és Harry előtt élesen rajzolódtak ki a falevelek, mögöttük pedig az egyik domb ívelt háta. Harry épp csak odapillantott, és szeme egy másodpercre megakadt egy csuklyás alakon a domb tetején, majd ismét elfedte a holdfényt egy felhőréteg fekete leple.
Harry megdörzsölte a szemét, és hosszú másodperceken át meresztgette arra, amerre a dombot sejtette, de ismét csak a sötétséget látta. Aztán eszébe jutott, hogy még húsz oldalt kellene átnéznie az éjszaka folyamán, s mivel szeretett volna néhány órát aludni is, visszatért az asztalához. Most már igyekezett a gyertyától valamivel messzebb végrehajtani a Lepel-bűbáj feloldását.
A könyv ezt a fedőbűbájt tartotta a legérdekesebbnek, ami már önmagában elegendő lett volna arra, hogy a varázslat kivívja Harry ellenszenvét, de ráadásul az igen érdekes Lepel-bűbáj feloldóvarázslata sokkal bonyolultabbnak bizonyult, mint a többi eddig gyakorolt feloldások, és hajnali három óra volt, ami éppen elég volt Harry számára ahhoz, hogy meggyűlölje.
Ezen még az sem segített, amikor elolvasta, hogy ez a bűbáj az alapja a láthatatlanná tévő köpenyek készítésének, és segítségével egy tárgy vagy személy úgy tüntethető el, mintha lefedték volna egy ilyen köpennyel. A könyv még a köpenynél is jobbnak tartotta ezt a varázslatot, mivel – megakadályozandó azt, hogy valaki nekimenjen a Lepel-bűbájjal „letakart” tárgynak, ami csak láthatatlanná vált, de anyagi minőségében nem tűnt el – az eltüntetett dolog helyén létrehozott valamilyen veszélyesnek tűnő tárgyat vagy természeti jelenséget, aminek következtében mindenki nagy ívben elkerülte.
Miután Harry a szoba közepén található fotelt elfedte a bűbájjal, és az ülőalkalmatosság helyére létrehozott egy hatalmas szakadékot, majd elhelyezkedett látszólag a szakadék fölött a semmiben, vagyis beleült a fotelbe, úgy döntött, hogy ez a varázslat hülyeség. Ezzel együtt képtelen volt feloldani. Érzései szerint körülbelül századszorra próbálkozhatott, egyre kevesebb reménnyel, amikor valaki halkan kopogtatott az ajtaján.
Harry kelletlenül fintorodott el. Amióta az elmúlt hét során kénytelen volt minden egyes rendtaggal közölni, hogy hol található a főhadiszálláson belül a szobája (ez egy elkerülhetetlen lépés volt az információk magadása során), rendszeresen bekopogtak hozzá a fiatal boszorkányok, megtudakolni, hogy nincs-e szüksége valamire. Harry lassan nem győzte lenyelni Ron cukkolását a kéretlen látogatók miatt, s ha csak lehetett, átmenekült Hermione szobájába, ahová az ifjú rendtagok nem mertek váratlanul bekopogni. Azt azonban már a rámenősség túlzott fokának tartotta, hogy az éjszaka közepén zargassák.
Ezért meglehetősen dühös arccal tárta ki az ajtót, felkészülve, hogy ráordítson a folyosón álldogáló McGalagonyra. Szerencsére idejében lenyelte a felháborodott szóáradatot, amit az éjszakai látogató fejéhez akart vágni, de így is igencsak mérgesnek tűnhetett, mert a boszorkány igyekezett megnyugtató hangon megszólalni:
– Remélem, nem ébresztettelek fel. – Harry megrázta a fejét, s McGalagony folytatta. – Sajnos sürgősen szükségünk van rád. Mint titokgazdára – tette hozzá a nő, látva Harry zavarodott pillantását.
– Ó. Hát persze. – Harry beljebb lépett, hogy egy gyors intéssel eloltsa a gyertya lángját és magához vegye a köpenyét.
– Szép Lepel-bűbáj – mondta McGalagony, miután a küszöbről körbenézett Harry szobájában. – Bár meg kell jegyeznem, hogy ez a szakadék egy kicsit… hm… szokatlan ebben a környezetben.
– Örültem, hogy ez összejött – vallotta be Harry elvigyorodva, majd követte a nőt a folyosón.
Az ajtón kilépve Harryt megcsapta a környező hársfák virágainak édes illata. Önkéntelenül beleszagolt a hűvös levegőbe, és egy másodpercig élvezte, ahogy a tavasz körbeöleli. Aztán McGalagony elsuttogott Lumosa nyomán tőle pár lépésre egy halvány fénykör tűnt fel. Harry ismét követte a Rend fejét, s némán elindultak az egyik domb felé. Lépteik nyomán finoman surrogott a lábaik előtt megvilágított fű.
A domb tetején álló alak lassan bontakozott ki a sötétből, ahogy egyre közelebb értek hozzá. McGalagony pálcájának végén a fénysugár fokozatosan erősödött, hogy megvilágítsa a velük szemben álló férfi arcát, amit eddig csuklyája árnyéka takart.
– Lupin professzor! – kiáltott fel Harry örömmel, ahogy meglátta a másik arcát. Lupin fáradtan elmosolyodott.
– Szervusz, Harry. Azt hiszem, elég régen tanítottalak ahhoz, hogy ne professzorozz tovább – tette hozzá halkan. – Ha már úgyis teljes jogú rendtag vagy, maradhatnánk a Remusnál.
Harry bólintott, bár érezte, hogy nem lesz könnyű megszoknia. De McGalagony hangja újra eszébe juttatta, hogy miért is vannak itt:
– Odabent lehetőség lesz arra, hogy mindent megbeszéljetek. Nem szeretnék túl sokáig itt időzni.
Csaknem tíz perccel később már a szalonban helyezkedtek el, az asztal körüli fotelekben.
– Sikerült meggyőzni az óriásokat? – érdeklődött Harry izgatottan.
Lupin elégedetlenül csóválta meg a fejét.
– Nem mondhatnám, hogy az út beváltotta a hozzá fűzött reményeket – vallotta be, McGalagonyra pillantva.
– Ez nem hivatalos beszámoló, Remus – mondta az idős boszorkány elmosolyodva, és egy intéssel elővarázsolt három csészét és egy kanna gőzölgő teát. Amíg a férfi újra beszélni kezdett, McGalagony mindnyájuk csészéjét teletöltötte.
– Elsőként azt a társaságot kerestem fel, akikről még Szürkehátú emberitől hallottam – kezdte Lupin, fáradtan megdörzsölve a halántékát. – Meglepően kedvesen fogadtak, pedig csak néhány nap volt hátra holdtöltéig, és közöttük töltöttem el azt az éjszakát is.
– Ajándékokat vittél nekik? – kérdezte Harry. – Ezzel lehetett megnyerni őket?
– Természetesen vittem, de azok nem érdekelték őket különösebben. Már ekkor gyanakodnom kellett volna... – a férfi halkan felsóhajtott, majd egy kis tejszínt töltött a csészéjébe, s kortyolgatni kezdte a teáját. – Hm... Ez igazán kellemes – jegyezte meg McGalagonyra pillantva.
A nő kedvesen elmosolyodott, és egy gyors intéssel elővarázsolt egy skótkockás dobozkát is, amit kinyitott, és kiemelt belőle egy gyík alakú gyömbéres kekszet, majd odakínálta Harryéknek. Harry elgondolkozva rágcsálta a sütit, és közben Lupin arcát fürkészte. A férfi láthatólag nem sietett a meséléssel, de Harryt már ez a békés teázgatás is megnyugtatta. Teljesen elfelejtette álmosságát, mint ahogyan azt is, hogy milyen késő van, ahogy a kandallóban pattogó lángnyelvek fényének játékát nézte a falon.
– Alig egy héttel az érkezésem után azonban beesett Szürkehátú egyik embere. Kiderült, hogy az óriások már megegyeztek velük, és a megállapodás szerint egy vérfarkast vártak, aki megadja az indulás időpontját, és elvezeti őket Szürkehátú táborába. Egyszerűen összekevertek azzal az emberrel. – Lupin szavai keserűen csengtek.
– Ez jól is elsülhetett volna, ha Szürkehátú embere később kerül elő, és az óriások addigra már elindultak volna hozzánk – jegyezte meg Harry. A férfi válaszul keserűen felnevetett.
– Látom, nem érted, hogy mire gondoltam – mondta és egy komor pillantást vetett Harryre. – Az, hogy mi a legnagyobb akadálya az óriások meggyőzésének, benne rejlik ebben a történetben. Számukra nincs a mi háborúnknak jó vagy rossz oldala. Sőt, azt hiszem, még két oldala sincs. Azoknak az óriásoknak egy hétig nem tűnt fel, hogy én egészen másról beszélek, mint amiről addig hallottak. Pedig Szürkehátú, csakúgy, mint Voldemort, hatalmat és bosszút ígért nekik. Én ezzel szemben egyenlőségről és elfogadásról beszéltem. Ők azonban csak azt értették meg, hogy most az embereknek az apró-cseprő harcaikhoz rájuk van szükségük...
– De hát valóban szükségünk van rájuk – értetlenkedett Harry. – Most megkaphatják a megbecsülést, ami...
– Az óriásoknak nem kell az emberek megbecsülése – vágta rá keményen a férfi. – Igen, most úgy mondjuk, száműzetésben élnek, mert mi kergettük el őket, de az óriásokat sosem érdekelte az emberekhez fűződő viszonyuk. Már ameddig nyugtuk volt tőlünk – tette még hozzá. – Amelyikük szereti a kincseket, az szívesen csatlakozik abban a reményben, hogy győztesként sok zsákmányra tehet szert. Amelyiküket ez nem érdekli, az nem akarja beleártani magát az emberek problémáiba. Régen több harcban is részt vettek az óriások, de utána mindig az emberek győzedelmeskedtek őfölöttük...
– Pedig az emberei szerint Voldemort mégis meggyőzött egy csoportot – vetette ellen Harry.
– Nem is vontam kétségbe.
– És akkor nem lehetne nekünk is...?
– Nem lehetne meggyőzni őket az igaz ügyről. Csak azt néznék, hogy melyik oldal ajánl fel több kincset. Őket nem érdekli, hogy mi miért harcolunk, csak az, hogy mit nyernek vele.
– Tehát nem is javasolod a további próbálkozást? – szólt közbe most első ízben McGalagony.
– Én nem látom értelmét – bólintott Lupin. – Hagrid még mindig hisz az öccsében, de...
– Találkoztál Hagriddal? – villanyozódott fel Harry. – Jól van?
– Amikor az óriások megtudták, hogy egy hétig átvertem őket, ugyancsak dühösek lettek. Rám támadtak, és mivel ott volt Szürkehátú embere is, azt hiszem, ott hagytam volna a fogam, ha nem tudom segítségül hívni Hagridékat. Ezután velük utaztam tovább. De most inkább eljöttem. Egyszerűen értelmetlennek tűnt a további próbálkozás.
– De hát nincs egyetlen csoport sem, amelyik mellettünk állna? – kérdezte Harry bizonytalanul.
– A legtöbb, ami talán még elérhető, az, hogy ne álljanak egyik oldalra sem – jelentette ki Lupin.
Harry csalódottan sóhajtott fel. A hirtelen beállt csendben a tűz hangosan ropogott, és McGalagony üres csészéje feltűnő hangerővel koccant a csészealjhoz, ahogy visszahelyezte.
– Hagrid nem teljesen így látja a dolgokat – jegyezte meg a nő halkan.
Lupin legyintett.
– Hagrid elfogult! Persze, az öccse is meggyőzhető volt, és sok munkája van abban, hogy Gróp most segíteni akar nekünk, de attól még... Nem mindenki peremre szorult, vagy lenézett az óriások között.
– És ha csak minden csoportból azok segítenek, akiket a társaik megvetnek? – vetette fel reménykedve Harry. Lupin nem válaszolt. Úgy tűnt, teljesen a saját gondolataiba merült.
– A vérfarkasok többsége is inkább hallgat Szürkehátúra, elhiszi, hogy valóban hatalmat nyújt. Olyan hatalmat, amivel minden vérfarkas élhet majd, és nem csak a saját zsebére dolgozik. Inkább elhiszik a meséjét, mintsem hogy kivívják a többi varázsló megbecsülését. Ilyen elvekkel már nem lehet hatni senkire – morogta, inkább csak maga elé, mint a többieknek.
– Azt hiszem, ideje lepihennünk – állt fel McGalagony, és egy figyelmeztető pillantást küldött Harry felé. A fiú bólintott, és miután elbúcsúzott a két felnőttől, visszatért a szobájába. Túl kimerültnek érezte magát a tanuláshoz, ezért csak átöltözött gyorsan, és bedőlt az ágyba. De még hosszú időn keresztül képtelen volt elaludni, egyre csak Lupin csalódottságán járt az esze.
Másnap reggel a konyhában elmesélte Ronnak és Hermionénak az éjszaka történteket.
– Hónapokon keresztül ott volt, és semmire sem jutott? – kérdezte Ron. – De hát ez szörnyű!
– Eléggé ki van borulva – bólogatott Harry. – Azt hiszem, McGalagony is aggódik érte. Ma mindenesetre elmegyünk vele Tonkshoz. Ha találkoznak, talán egy kicsit rendbe jön...
– Ti is mentek Tonkshoz? – csodálkozott Hermione.
Harry elvigyorodott.
– Nem azért... Csak ha elég jól van már, akkor elmondjuk neki a főhadiszállás helyét.
– Nem lehet elég jól, ha még mindig kórházban van – mondta elgondolkozva Hermione.
– Talán csak az anyukája aggódik túlzottan – vetette ellen Ron, miközben a hatodik kanál cukrot szórta rá a zabkásájára. Hermione undorodva mérte végig a fiú reggelijét, de Ron közben folytatta, nem adva lehetőséget a lánynak a megszólalásra: – Állítólag már megismer mindenkit, nincsenek ilyen átmeneti kihagyásai, mint korábban.
– Bár van, akire még mindig nem emlékszik – jegyezte meg Harry. – És teljesen kiborul, ha idegen ember jön a szobájába…
– Hát az már igaz, Scrimgeourt nem ismerte fel – vigyorodott el Ron. – Állítólag több ápolónak és szobatársának meg kellett esküdnie, hogy ő a mágiaügyi miniszter, ahhoz, hogy elhiggye. – Erre már Harry is kuncogni kezdett.
– Ez egyáltalán nem vicces, fiúk – szólt rájuk megrovóan Hermione.
– Persze, hogy nem – felelt Harry, elnyomva nevethetnékjét. – De elképzeltem, ahogy Scrimgeour leül Tonks ágyára, fontoskodó pofával, hogy most majd jól megdorgálja, amiért a Rend tagja, és erre Tonks sikoltozni kezd...
Most már mindkét fiúból kitört a nevetés. Hermione helytelenítő pillantással mérte végig őket, de az ő szája sarkában is ott bujkált egy mosoly. Amikor végre elhallgattak, és Ron nekilátott, hogy belapátolja az alaposan megédesített zabkását, besietett McGalagony és Lupin a konyhába.
– Ez a lépés már várható volt – mondta éppen a nő feszült hangon.
– Mi történt? – kérdezte rosszat sejtve Harry. Lupin előhúzott egy Reggeli Prófétát.
– A Beauxbatons-ból, és a többi, Franciaország területén található mágusiskolából kirúgták a mugli származású tanulókat.
– Tessék? – Harryék egyszerre kiáltottak fel.
– „A francia mágiaügyi miniszter szerint a varázsvilágról semmit sem tudó, több mint egy évtizeden keresztül varázstalan emberként nevelkedő fiatalok károsan befolyásolják társaik gondolkodását, mugli szokásokat honosítanak meg az iskolákban, ami demoralizálja a varázsképességű fiatalokat, és még varázserejüket is csökkentheti” – idézte Lupin a kezében tartott újságot. – „»Volt rá példa, hogy egy híres, aranyvérű család gyermeke mugli játékszert kért karácsonyra, mert egy ilyet látott szobatársánál«; tudatta mélységes felháborodással a franciaországi mágiaügyi minisztérium egyik munkatársa. A miniszter egy olyan megjegyzést is tett az egyik sajtónyilatkozatában, hogy a mugli származású gyermekek eltiltása csak az első lépés volt azon a hosszú úton, amin el kíván indulni a varázserővel rendelkező francia állampolgárok megóvása érdekében. Talán ennek az útnak a következő lépése a nemzetközi hírű Beauxbatons igazgatónőjének, Olympe Maxime-nak a börtönbe zárása?” – Lupin szétnyitotta az újságot, hogy tovább folytassa a cikket.
– Jóságos Merlin! – kiáltott fel Hermione.
– Börtönbe zárták Madame Maxime-ot? Ezt Hagrid nem éli túl – bólintott Harry is, de Hermione megrázta a fejét, és az újságra mutatott.
– Nem arra gondoltam...
Lupin izgatottan fordította meg az papírt, hogy lássa azt a cikket, amit Hermione észrevett.
– „Leszámolások a halálfalók között?” – olvasta a cikk címét. Letette az újságot az asztalra, hogy Harryék is láthassák a képet, ami a cikk mellett volt; egy házaspár megkínozva, holtan feküdt egy utcai lámpa fényében. Fölöttük egy koponya hatalmasra tátott szájából egy kígyó bukkant elő. Lupin tovább olvasta a cikk bevezetőjét: – „Múlt éjjel találtak rá Lucius és Narcissa Malfoy holttestére az egyik londoni sikátorban. Az információt a mugli rendőrség adta tovább az auroroknak. Őket vélhetőleg járókelők hívták ki, miután észlelték a sikátor felett lebegő Sötét Jegyet. Úgy tűnik, hogy a Malfoy házaspár belső leszámolás áldozata lett; Lucius Malfoy, aki több mint egy évet töltött az Azkabanban, és múlt év szeptemberében rejtélyes módon megszökött, bizonyítottan halálfaló volt, és feltehetően felesége is követője volt Neki, Akit Nem Nevezünk Nevén. Az aurorok vizsgálata szerint mindkettejüket több főbenjáró átokkal is megátkozták; többször is megkínozták őket a Cruciatus átokkal, és végül az Avada Kedavrával végeztek velük. Mindez, és a holttestük fölött lebegő Sötét Jegy alapján az aurorok megállapították, hogy más halálfalók végeztek velük. Mint köztudomású, Narcissa Malfoyt, és fiát, Draco Malfoyt tavaly június óta keresik az aurorok. Draco Malfoy azután tűnt el, hogy Albus Dumbledore, a Roxfort köztiszteletben álló igazgatója elhunyt. Utoljára Perselus Piton társaságában látták. Narcissa Malfoy körülbelül ugyanebben az időpontban tűnt el otthonából. Az ifjú Malfoyról továbbra sincs semmi hír.” – Lupin befejezte az olvasást. – Szép kis történet.
– Vajon tényleg halálfalók végeztek velük? – kérdezte Hermione borzongva.
– Ha aurorok, vagy bárki más lett volna, miért kenik a halálfalókra? – kérdezett vissza Harry. – Inkább büszkélkedtek volna azzal, hogy elfogták Lucius Malfoyt...
– Ez akkor is furcsa – jegyezte meg Ron. Hermione a tenyerébe temette az arcát.
– Halálfalók voltak, Hermione. Bármikor megöltek volna gondolkozás nélkül. Nehogy sajnálni kezdd őket! – szólalt meg Harry.
– Én tudom, csak... – a lány elhallgatott. Ron átkarolta a vállát és finoman magához húzta.
Hermione még akkor is nyomott volt, amikor fél órával később elindultak a Szent Mungóba. Ron rábeszélte a lányt, hogy jót tenne neki a levegőváltozás, és a hétvége tiszteletére Hermione bele is egyezett, hogy ők is meglátogassák Tonksot. Néma csöndben mentek át az elhagyatott áruház koszos kirakatán, hogy bejussanak a Szent Mungó patyolat tiszta földszintéje. McGalagony határozott léptekkel indult meg a liftek felé. Pár perc múlva anélkül érkeztek meg Tonks ajtajához, hogy bárki is megállította volna őket. A Rend feje bekopogott, majd halkan kinyitotta az ajtót.
A szobában már csak Mundungus Fletcher feküdt a rendtagok közül, a többi ágyat más betegek töltötték meg. Harry azonnal észrevette, hogy most feleannyi ágy van itt, mint korábban, vagyis megszüntették a szomszédos, egyszemélyes szobát, ahol ő lábadozott.
Andromeda Tonks barátságos mosollyal fogadta őket, amikor az ágy közelébe értek. Úgy tűnt, lánya alszik, de a mozgolódásra Tonks felnyitotta a szemét, és végignézett a társaságon.
– Sziasztok – köszönt halvány mosollyal.
– Nymph, van egy meglepetésünk számodra – jelentette be Mrs Tonks Harry válla fölött, miután odasietett Lupinhoz, és miközben köszönt neki, jelezte, hogy húzódjon kicsit hátrébb.
– Igen? – Tonks kíváncsi mosollyal ült fel, várva, hogy anyja valamit előhúzzon és átadjon neki. Mrs Tonks intésére Harry és Hermione arrébb húzódott, utat engedve a szerényen, de mégis boldogan mosolygó Lupinnak.
A következő pillanatban éles sikoltás rázta meg a termet. Tonks az ágy lábánál álldogáló Lupintól a lehető legmesszebb húzódott, párnáján összekucorodva, és mivel pálcája biztonsági okokból nem volt nála, olyan hangosan sikított, amennyire csak tudott, míg a férfi ki nem menekült a szobából. Harryék megdöbbenve meredtek a minden ízében remegő, görcsösen zokogó nőre.
– Lehetséges, hogy nem ismerte meg? – kérdezte csodálkozva Ron, miközben Mrs Tonks szorosan magához ölelte lányát, aki mivel Lupin már elhagyta a szobát, lassan kezdett megnyugodni. – De hát ők együtt jártak…
Hermione az égre emelte a szemét. Arrébb húzta barátját, mielőtt válaszolt volna.
– Te tényleg azt hiszed, hogy azért nem ismerte fel Scrimgeourt, mert az jó poén? Az az átok teljesen összezavarta az agyát, és úgy tűnik, hogy Lupint is kitörölte belőle.
Harry úgy döntött, hogy Hermione egyedül is el tudja mindezt magyarázni Ronnak, és kiment a terem elé, hogy megnézze, Lupin jól van-e. A férfi pár lépésre az ajtótól, a falnak támaszkodva állt. Karba tett kézzel, üres tekintettel bámult maga elé, láthatólag észre se vette az előtte elsuhanó fehér taláros alakokat, akik az egyik távolabbi szoba felé tartottak. Harry tett egy bizonytalan lépést Lupin felé, de a másik arcának zárkózott kifejezését látva végül úgy döntött, hogy jobb lesz, ha nem zavarja. Visszatért hát a kórterembe, ahol Tonks immár teljesen megnyugodva Ronékkal beszélgetett, és széles mosollyal integetni kezdett, amikor meglátta Harryt a küszöbön.