– Nem, nem! Köszönöm, de most már jól vagyok!
Harryt Hermione határozott tiltakozása ébresztette fel. Úgy érezte, mintha alig aludt volna néhány percet, bár az ablakon beáradó napsütés alapján már javában tartott a délelőtt. Még mindig azon a széken ült, ahová hajnalban lerogyott, hogy pihenjen egy keveset. Madame Gardiner ugyan váltig hajtogatta, hogy nincs szüksége több segítségre, de Harry meg akarta várni Kingsley Shackleboltot, hogy megtudja, sikerült-e a férfinak Piton és Malfoy nyomába erednie.
Óvatosan megmozgatta nyakát, ami a néhány órás, kényelmetlen alvás alatt elgémberedett. Hermione felé pillantott, aki épp mérgesen lökte arrébb a gyógyító kezében tartott fiolát, ami egy újabb adag altatót tartalmazott.
– El kell mennem, nem érti? – A lány kikászálódott az ágyból, és Madame Gardiner felháborodott szónoklatára ügyet sem vetve az ajtó felé indult. Harry csatlakozott hozzá, de csak akkor szólalt meg, amikor már elhagyták az ispotályt, és a néptelen folyosón saját szobáik felé haladtak.
– Most mit akarsz csinálni? – Minden igyekezete ellenére hangja sajnálkozó volt, amire Hermione morcosan húzta össze a szemöldökét.
– Nincs semmi bajom, és egyelőre a szüleimnek se! – torkollta le Harryt. – De figyelmeztetnem kell őket, mert a halálfalók rájuk vadásznak, ez nyilvánvaló…
Harry bizonytalanul követte a lányt a szobájába, ahol meglepő rendetlenség fogadta. Hermione ügyet sem vetett csodálkozó pillantására, hanem, miután lesöpört a tetejéről egy halom teleírt pergament, turkálni kezdett ládájában, és tiszta ruhákat halászott elő.
– Most elmész hozzájuk? – kérdezte Harry, kábán követve pillantásával a lány mozdulatait. Hermione besietett a szobához tartozó apró fürdőszobába, amelynek csempével kirakott falai felerősítették válaszát:
– Nem egészen… – A víz zubogása elnyelte további szavait, Harry pedig fáradtan dörzsölte meg a halántékát. Igyekezett legalább annyira összeszedni magát, hogy szükség esetén képes legyen hoppanálni.
A szoba ajtaja kicsapódott, és Ron csörtetett be. Valamivel kipihentebbnek tűnt Harrynél, de emlékezett rá, hogy legfeljebb egy órával feküdt le korábban, mint ő. Igaz, nagy különbség azt a néhány órát ágyban és nem egy kényelmetlen széken eltölteni…
– Hermione, jobb lenne, ha még nem mennél sehova – kezdett Ron hangos szónoklatba a fürdőszoba felé fordulva, ahol erre érezhetően erősebb zajjal kezdett csobogni a víz. – Madame Gardiner szerint még a sokk hatása alatt lehetsz, és jobb lenne, ha McGalagonnyal is besz… – a fiú dermedten hallgatott el ugyanabban a pillanatban, amikor Harry fejében is felhangzott a főnix hívogató dala.
Egyszerre húzták elő varázspálcájukat, és hajszálra egyforma mozdulattal válaszoltak a hívó szóra. A gyűlés kezdetéig még két óra volt hátra. Harry várakozón pillantott barátjára, mielőtt válaszolt volna McGalagonynak. Ron vállat vont, majd újra a fürdőszoba felé fordult, ahol végre elhallgatott vízzubogás. – Hermione?
Pár perc csendes várakozás után a lány immár átöltözve jött elő a fürdőszobából, és morcosan mérte végig a két fiút. – Szóltál? – vetette oda Ronnak, és kapkodva magára rángatott még egy pulóvert.
– Pontosan hallottad – válaszolt a fiú. – Beszélj McGalagonnyal.
– Neki is megmondtam, hogy nem tudok elmenni a gyűlésre – vetette oda a lány. – Üzennem kell anyáéknak. Van néhány fontos dolog, amit tudniuk kell.
– De hát a Rend majd elintézi – szólt közbe Ron.
– Idehozzák, vagy bárhol elrejthetik őket – vetette fel Harry is.
Hermione elhúzta a száját. – És mégis mennyi ideig üljenek itt? Amíg mi valahogy le nem győzzük azt az őrültet? Hát nem értitek? Nekik munkájuk, betegeik vannak. Nem tűnhetnek csak úgy el. Miből élnének? És mit kezdenének itt?
– Elég sokan élünk itt… – vonta meg a vállát Harry. – De nem muszáj ide jönniük, egy Fidelius bűbájjal el lehetne rejteni a házukat vagy egy másik házat, ahová átköltözhetnek.
– Jó, csak áruljuk el a postásnak, a nagymamámnak és az összes barátjuknak a helyet, hogy ne érezzék teljesen bezárva és elszigetelve magukat… – vágott vissza a lány. Végigmérte Harryt, majd hozzá tette: – Azt hittem, hogy te legalább tudod, hogy ez milyen szörnyű…
– Hát azért jobb, mint meghalni – jegyezte meg Ron.
Harry elfordult Hermione továbbra is fürkésző pillantásától, és az ablakhoz lépett. Roxmorts felől egy alak gyalogolt a továbbra is fényesen ragyogó nap fényében a villa felé. Kopott köpenyét lebegtette a szél. Harry felismerte Mundungus Fletchert, és szája sarka idegesen rándult meg.
Scrimgeour irodájába való betörése óta lassan három hét telt el. Bár a Reggeli Próféta semmit sem írt az esetről, Harry sokáig várta, hogy Scrimgeour – McGalagonyon keresztül – számon kérje rajta, hogy mit kerestek az irodájában. Azonban semmi sem történt. Lehetetlennek tűnt, hogy Scrimgeour nem jött rá a portrék leírásából, hogy ő járt ott, így Harry csak még jobban gyanakodott a miniszterre, aki nyilvánvalóan arra várt, hogy egy alkalmas pillanatban megzsarolja a betöréssel.
Harry sejtette, hogy a Próféta, ami lassan beleunt abba, hogy kiválasztottként emlegesse, szívesen leközölne egy cikket a „Kis Túlélő” erkölcsi romlottságáról, vagy akár kleptomániájáról. És abban is biztos volt, hogy nehezen tudná kimagyarázni a varázslótársadalom előtt, hogy miért is kellett egyetlen szó nélkül visszavennie egy Black-ereklyét.
És bár Harryt különösebben nem zavarta a rossz sajtó – volt ideje megszokni az elmúlt években –, annak nem örült volna, ha Voldemort és csatlósai egyenesen az újságból értesülnek arról, hogy végül csak megtalálta a medált. Így, ahogy múltak a napok és Scrimgeour nem jelentkezett, Harry egyre inkább beletörődött abba, hogy szükség esetén nyilvánosan biztosítsa a minisztériumot elégedettségéről – inkább, mint hogy ők nyilvánosan közöljék a Sötét Nagyúrral, hogy hogyan akarja elpusztítani a „varázsvilág reménysége”.
Zavartan fordult vissza barátaihoz, akik eddig dühösen vitatkoztak, de most hirtelen elcsendesedtek.
– … éppen ezért nem mehetnek el otthonról – mondta éppen Hermione lehalkított hangon, közelebb lépve Ronhoz. – Igen, a Rend biztosan el tudná őket rejteni, de nem eléggé.
– És ha nem igaz, amit láttál? – kérdezte a fiú fojtott hangon, de hallhatóan továbbra is mérgesen. – Lehet, hogy Tudodki vagy Prospeer vagy az a valaki, aki létrehozta azt a varázslatot a házban, csak fájdalmat akart okozni! Lehet, hogy semmi sem igaz belőle, csak a legnagyobb félelmedet mutatta!
– És Harry? – kérdezte dühösen a lány. – Ő az igazságot látta!
– Az más… Az ő szülei tényleg abban a házban haltak meg…
– Az én szüleim nem abban a házban voltak a látomásban – szögezte le Hermione. – De nem is otthon. Amíg otthon vannak, addig nem érheti baj őket. Biztos vagyok benne, érted?
Ron nem felelt, de egyáltalán nem tűnt meggyőzöttnek. Hermione hirtelen szörnyen fáradtnak tűnt. Harry aggódva lépett közelebb, mert biztos volt benne, hogy a lány újra elájul a kimerültségtől. De a következő pillanatban Hermione felkapta az ágyról dzsekijét, és az ajtó felé indult.
– Akkor nem jössz velem? – kérdezte visszapillantva Ronra.
– Dehogynem. Várj! – Azzal a fiú kisietett, és Harry látta, amint eltűnik szemben, közös szobájukban.
– Menj el a gyűlésre – fordult hozzá Hermione. Harry most tisztán látta a fáradtságot, és valami lemondó, szomorú fényt a szemében. – Nem hiszem, hogy visszaérünk addig. Megpróbálom elérni őket telefonon. Nem merek odamenni, mert csak felhívnám rájuk a figyelmet. Lehet, hogy soha többé nem látom őket…
– Biztos vagy benne, hogy nem lenne jobb, ha ide jönnének? – kérdezte Harry halkan.
– Úgysem fognak. – A lány megrázta a fejét.
– De ha elmondod nekik, hogy ezek a Kígyós Kalózok… Hogy őket keresik. Hiszen biztosan tudják, hogy milyen szörnyűségeket csináltak. És boszorkány a lányuk, így még jobban meg is értik, hogy mit jelentenek ezek a varázslatok…
Hermionénak megrándult a szája. – Az ember mindig azt hiszi, hogy vele ez nem történhet meg. Mással talán, de vele nem…
Ron visszaért, kezében egy vastag, Mrs Weasley-féle pulóverrel. – Ments ki McGalagonynál – biccentett Harry felé, majd Hermionéval együtt dehoppanált.
Harry egy másodpercig még barátai hűlt helyére meredt, majd az órájára pillantott. Másfél óra volt hátra a gyűlés kezdetéig. Megdörzsölte fáradtságtól égő szemeit, és átment a szobájába. Olyan álmos volt, hogy épp csak ledőlt ruhástul az ágyra, és már aludt is.
Úgy tűnt, hogy a gyűlés összes résztvevője Harryhez hasonlóan kimerült. McGalagony megérkezésére várva csak néhány halk szó törte meg a csendet, különben mindenki álmosan és rosszkedvűen nézett maga elé. Láthatólag többségük nagyobb kudarcnak ítélte meg az előző éjszakai harcot, mint az eddigi olyan rajtaütéseket, amikről a Rendnek nem voltak előzetes információi.
Harry, aki az éjszaka folyamán, a főhadiszálláson már nem találkozott rendtagokkal – hiszen végig a sérült nőt félig mugli eszközökkel ápoló gyógyítónak segített –, semmit sem tudott a rajtaütés végső kimeneteléről. Azt azonban leolvashatta az arcokról, hogy a védelem nem volt annyira sikeres, mint amilyennek remélték. Persze ebben maga is biztos volt, felidézve a lángoló ház és az Imperius átok miatt egymásra támadó muglik emlékét.
Végigjáratta tekintetét a szobán, ami most a napfényben fürdött, és így elhomályosult a kandallóban pattogó tűz lángja. Két székkel arrébb Mrs Weasley, aki láthatólag nemrég tudta meg, hogy Harryék a helyszínen voltak, fojtott hangon, de arca és gesztusai alapján igencsak felháborodottan magyarázott valamit férjének, amiből Harry a „majd én megmondom neki” és a „gyerekeknek éjjel biztonságban és ágyban a helyük, én csak tudom, elvégre felneveltem már néhányat” félmondatokat vélte kihallani.
Közvetlenül Harry mellett Hestia Jones ült, aki szigorú és meglepően dühös arccal méregette a kandallót, és úgy várta a Rend vezetőjének érkezését, ahogy egy ragadozó leselkedhet a közeledő prédára. Harry csak egy másodpercig nézte a nő máskor kedves, kerek arcán a szokatlan kifejezést, majd a kandalló mellett, csaknem a szoba túloldalán ülő Sturgis Podmore-ra pillantott. A varázsló elgondolkozva dörzsölgette bal kezét, s Harrynek eszébe jutott, amit Madame Gardinertől hallott, hogy Podmore-t egy mugli megsebesítette a késével, miután megakadályozta, hogy egy Imperius átokkal sújtott társára rátámadjon. A gyógyító szerint a vágás igen súlyos volt, és a varázsló elég sok vért vesztett, mivel nem tért vissza azonnal a főhadiszállásra.
A kandalló túloldalán Charlie, Bill és Fleur üldögélt. A lány ezüstös haja – mint mostanában mindig – egyszerűen összefogva omlott hátára. Harrynek eszébe jutott, hogy amióta Fleur a Rend tagja, még egyszer sem jött be úgy váratlanul a szobába, hogy mindenkit elkábított volna feltűnése. Mintha a lány kevésbé használná a véla nagyanyjától örökölt praktikákat, és Harry gyakran látta arcán azt a feszült, komoly kifejezést, amit a Trimágus Tusa egy-egy próbája előtt figyelhetett meg mindig rajta. Bill egyik kezét könnyedén felesége térdén nyugtatta, s elgondolkozva olvasta a Reggeli Próféta legújabb példányát, amit Charlie hozott magával. Most összedugták fejüket az egyik cikk fölött, és időnként néhány szót váltottak.
Az ajtónál Mundungus Fletcher ült, olyan arckifejezéssel, mint aki pontosan tisztában van vele, hogy bármelyik percben kitehetik a szűrét. Harry amikor belépett a szobába, észrevette, hogy a varázsló összerezzen, s ideges pillantással követi minden mozdulatát. Ugyanakkor őt is nyugtalanította Fletcher jelenléte, mivel a varázsló volt barátain kívül az egyetlen, aki biztosan tudta, hogy ő tört be a miniszter irodájába, és Harryt nem lepte volna meg, ha Scrimgeour annyira értékesnek tartaná ezt az információt, hogy még azt is elnézi Mundungusnak, hogy elárulta.
A kályhában fellobbanó smaragdszínű lángok elvonták Harry figyelmét a Mundungus mellett összegörnyedve ülő, hasonlóan koszos és rongyos talárt viselő alakról. McGalagony egy könnyed pálcaintéssel eltüntette talárjáról a hamut, s kilépett a szobába. Arca sápadt és feltűnően ráncos volt; végigpillantott az immár teljes csendbe burkolózó szobán, és lassú, nyugodt léptekkel az ablak alatt álló karosszékhez ment, amit a rendtagok üresen hagytak számára.
Még le sem ült teljesen, amikor Hestia Jones felpattant, és színpadias mozdulattal nézett körbe a társaságon.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy a Főnix Rendje felülbírálja eddigi munkáját – kezdte villámló tekintettel. – Én mindig is azon voltam, hogy megértessem veletek, hogy be kell vonni a muglikat is a halálfalók elleni harcba. De ti alig valamivel vagytok jobbak náluk…
Erre a kijelentésre többen dühösen hördültek fel, és még azok is éberré váltak, akik egyre laposabb pillantásokkal süppedtek kényelmes karosszékükben, amikor a boszorkány belekezdett monológjába.
– Hestia, ez igen súlyos kijelentés, és talán… – kezdte McGalagony rendre utasítani a nőt azzal a megrovó pillantással, amit Harry az évek során sokszor megfigyelhetett az arcán. De a fiatalabb boszorkányt láthatólag nem zavarta a szigorú hangnem.
– Talán vonjam vissza? – vágott közbe, és dühösen közelebb lépett McGalagonyhoz. – Talán felejtsük el az egészet, és megint csak vonogassuk a vállunkat, hogy nem sikerült minden tökéletesen? Vagy talán ti azt sem akarjátok elismerni, hogy kudarcot vallottunk? – Míg hatásszünetet tartva végignézett a rendtagokon, azok kényelmetlenül mocorogtak, vagy halkan odasúgtak valamit a mellettük ülőnek. – És mi volt az egész kudarcnak az elindítója? Hogy a muglik nem hittek nekünk. A muglik nem hisznek bekopogó jóakarónak – csoda, hogy beengedtek egyáltalán. Ők csak egy valaminek hisznek: az egyenruhának. Már tegnap este is megmondtam: szólnunk kellett volna a rendőröknek. Már akkor megmondtam, hogy csak ők tudják kiköltöztetni a házaspárt…
– Na, Hestia, azért ne túlozzunk – szólt közbe Sturgis Podmore mérgesen. – Fogalmad sem volt róla, hogy az a nő nem akarja majd elhagyni a lakást, és csak azt mondtad, hogy a mugli technika hasznos lehet a halálfalók felkutatásában…
– És ez mit változtat a dolgon? – csattant fel a nő. – Ha szólunk a rendőröknek, ők rábeszélik a nőt, és akkor nem kellett volna a férjének meghalnia…
Most már a varázsló is felpattant és villámló szemekkel meredt a boszorkányra. – Talán az a különbség, hogy te elfelejtetted volna megkérni a rendőröket, hogy figyelmeztessék a házaspárt, mivel „azt Alastor és Kingsley úgyis megteszi” – és most a te szavaiddal éltem…
– De megpróbáltad kiforgatni őket!
– Mielőtt egymásnak esnétek – szólt közbe Kingsley Shacklebolt engesztelő hangon –, szeretném elmondani, hogy most már én is úgy látom, hogy Hestiának igaza van abban, hogy újra kell gondolnunk a muglikhoz való viszonyunkat.
– Jaj, Kingsley, neked is lassan az agyadra megy, hogy folyton a muglik között ülsz, és varázslat nélkül dolgozol nekik… – szólt közbe rosszindulatú mosollyal Dedalus Diggle.
A fekete férfi vetett felé egy komor pillantást, de aztán McGalagonyhoz fordult. – Valóban újra kell gondolnunk a módszereinket, és valóban használnunk kéne a mugli technikát. Az elmúlt másfél évben bőven volt időm tanulmányozni, és semmiképpen sem elvetendő.
– Marhaság! – Sturgis Podmore dühösen legyintett. – Nem akarlak megbántani, Kingsley, de ez ostoba gondolat. A mugli szemfényvesztések nem alkalmasak arra, hogy felvegyék a harcot a mágiával. Én igenis tudok egy s mást a technikájukról, mielőtt valaki – vetett egy éles pillantást Hestia Jonesra, aki továbbra is fortyogva figyelte a szóváltást – azt mondaná, hogy olyasmiről beszélek, amihez nem értek. Mi az, amire a mugli technika képes, és mi nem? Ők csak a mi tökéletes bűbájainkat helyettesítik a technikával.
Hestia Jones arca teljesen elsötétedett a dühtől. – Hát ez az, Sturgis, hogy te felsőbbrendűnek tartod magad, csak azért, mert képes vagy varázsolni! Ők nem helyettesítenek, hanem olyan, igenis hasznos dolgokat találnak fel, amiket a halálfalók nem ismernek, vagy megvetnek!
– De hát ezek csak… játékszerek, nem? – szólt közbe zavartan Mr Weasley.
– Neked, bizonyára azok voltak, Arthur – válaszolt a boszorkány, s hangjából sütött a lenézés –, de az csak az értetlenségedet mutatja. Sosem tudtam felfogni, hogy mért jó a minisztériumnak, ha egy olyan ember vezeti a mugli-tárgyakkal való visszaéléssekkel foglalkozó ügyosztályt, akinek halvány fogalma sincs a mugli tárgyakról…
– Természetesen, ez ügyben is te vagy a valódi szakértő, ugye, Hestia? – csattant fel Mrs Weasley, aki most is anyatigrisként védte a családját, csakúgy, mint mindig. – Hogy merészeled becsmérelni más munkáját? Hogy mered azt állítani, hogy Arthur nem megfelelően…
– Molly, ezt senki sem állította – szólt közbe villámló szemekkel McGalagony. Felállt és végigmérte a vitázó feleket. – Próbáljunk meg felnőttek módjára, sértegetések nélkül tárgyalni. Hestia, kérlek, foglalj helyet.
De a boszorkánynak esze ágában sem volt helyet foglalni, helyette a másik felé fordult és dühösen vágta a szeme közé: – Pontosan ez a baj veled, Minerva, hogy bár próbálod utánozni Albust, próbálsz mindent mérlegelő, logikusan döntő vezető lenni, de valójában a saját véleményed vezérel. Már rég eldöntötted, hogy ostobaságokat beszélek, így akárhányszor hozom fel ezt a témát, meghallgatsz, de nem figyelsz valójában!
– Ebből elég!
– Túlzásba esel!
– Mi igenis meghallgatunk mindenkit!
Többen egyszerre pattantak fel és kezdtek kiabálni a Hestiával, aki igyekezett minden vitapartnerének egyszerre megfelelni. Perceken belül csaknem az összes jelenlévő rendtag egymásnak esett, és egymás szavába vágva vitatkozott. Harry, aki nem óhajtott beleszólni a dologba, és lassan már az is fárasztotta, hogy megpróbálja követni az egyre több szálra, egyre több páros szópárbajára lebomló vitát, kénytelen volt megállapítani, hogy a varázslók jelentős része valóban nem különbözik a halálfalóktól abban, hogy megveti a mugli eszközöket.
Ő maga ugyan nem tudott annyit a mugli világról, amennyit származása révén tudhatott volna – elég kevés technikai vívmány jutott el ugyanis a gardróbba, ahol élete első 11 évének nagy részét töltötte, de abban biztos volt, hogy a mugli technikának több hasznát vehetnék annál a barátságos rácsodálkozásnál, amit a legtöbb varázsló mutatott, ha kapcsolatba került vele. Ennek Mr Weasley volt a legjobb példája, aki rajongott a mugli tárgyakért, és éveken át az volt a munkája, hogy ezekkel foglalkozzon, most mégis mély megdöbbenéssel hallgatta Kingsley Shackleboltot, aki neki és Charlie-nak magyarázott:
– … és ugye mivel rengeteg mágiával megoldható dologra van saját módszerük, rengeteget tudunk alkalmazni közülük. Ott van például a nyomkövetés…
– De miért kéne nekünk mugli-módra követnünk őket, amikor erre ott követő bűbáj? – vágott közbe értetlenül Charlie.
– Persze, vannak bűbájaink, de azokat nagyon is jól ismerik a halálfalók – magyarázta a másik. – Bármikor kiszúrnak egy követő bűbájt, de sosem fogják észrevenni, ha egy számítógépes chippel követjük őket…
Hestia Jones egy újabb hangos szóváltása (ezúttal Mordonnal) elnyomta a férfi további magyarázatát. Harrynek zúgott a feje a hangzavarban, és a nagyrészt álmatlanul töltött éjszaka után egyáltalán nem érezte magát elég erősnek arra, hogy végigülje ezt a több órásnak ígérkező gyűlést. McGalagonyra pillantott, de az idős boszorkány nem tűnt úgy, mint aki szeretné lezárni a helyenként üvöltözéssé fajuló vitát, s lerövidíteni a gyűlést. Éppen nagyon dühösen magyarázott valamit Mrs Weasleynek és Tonksnak.
Az egyetlen, aki Harryn kívül nem vett részt az általános veszekedésben, az az ajtónál gubbasztó Mundungus volt. A férfi szorosan magára tekerte koszos köpenyét, mintha fázna a napsütötte szobában, és elgondolkozva figyelte a többieket. Harrynek egyáltalán nem tetszett a varázsló viselkedése, és éppen elhatározta, hogy megkerülve a veszekedő Billt és Sturgist, akiket Fleur próbált csitítgatni, odamegy az ajtóhoz, és újra elbeszélget a férfival, amikor lassan csitulni kezdett a hangzavar.
Úgy tűnt, hogy egyre többen döbbennek rá, hogy a parttalan vitával semmire sem mennek, és sorra feloszlottak a kisebb veszekedő csoportok, s mindenki visszatért eredeti ülőhelyére. Hestia Jones lángoló arccal, és láthatólag teljesen elégedetlenül ült vissza Harry mellé. McGalagony várt egy kicsit, amíg mindenki rendezi gondolatait, és csaknem teljesen lenyugszik, majd halk, szigorú hangon szólalt meg.
– Nem sokra jutunk, ha az értékes időnként ostoba vitatkozással töltjük el. Minden érvnek és minden ellenérvnek csak akkor van súlya, ha nyugodt körülmények között hallgatjuk meg, s azután mérlegeljük. Többször beszéltem már erről a kérdésről Hestiával, sőt, Kingsleyvel is. – A boszorkány, majd a varázsló felé biccentett, azután folytatta: – És bőven volt időm átgondolni a kérdést. Úgy látszik, hogy lassan elkerülhetetlen lesz, hogy a muglik segítségét is kérjük. – Többen dühösen felmordultak, de elég volt egy szigorú pillantás, hogy újra csend ereszkedjen a szobára. – A varázsvilág évek óta azzal hitegeti magát, hogy szimbiózisban él a varázstalanok világával, és hogy kölcsönösen segítjük egymást. Az itt jelen lévők nagy része azonban személyes kapcsolatban áll a minisztériummal, úgyhogy pontosan tudja, hogy azok az alkalmak, amikor a miniszterünk felveszi a kapcsolatot a muglikéval, nem többek egyszerű formaságnál. Sosem kértünk valódi segítséget, és mindig csak azért segítettünk nekik megmenteni az ő világukat, mert így továbbra is elrejtőzhettünk az átlag mugli szeme elől. Csakhogy ennek a helyzetnek most meg kell változnia. Amikor több mint három éve megkezdődött ez a háború – vagy mondhatjuk úgy is, hogy tizennégy békés év után folytatódott –, megindult egy harc a felszín alatt. Harc a szövetségesekért. A mai napig folyamatosan próbáljuk megtudni, hogy Voldemort kiket állított már maga mellé, és próbálunk találni olyan varázslényeket, akik a mi oldalunkra állnak. De csupán varázslényeket. – Itt megállt egy pillanatra, és végignézett a feszülten figyelő társaságon. – A halálfalóknak azonban már vannak mugli szövetségeseik is. – Szinte hallható volt, ahogy a szobában lévőknek elakadt a lélegzete. McGalagony nyugodtan folytatta. – Talán nem neveznétek őket szövetségesnek, abban az értelemben, amiben mi szeretnénk megnyerni őket, de a halálfalók tudják, hogy hogyan használják fel a muglikat. Gondoljatok csak az Imperius átokra, aminek következtében éjjel szinte nagyobb bajt okoztak a muglik egymásnak, mint a halálfalók nekik. Muglik verték félholtra azt a két fiatal lányt, muglik szúrták le azt a férfit, és muglik gyújtották fel azt a házat, amit nekünk meg kellett volna védenünk, és amiben így bennégett az egyetlen foglyunk. A halálfalók veszítettek egy embert, de nyertek, mert rengeteg információt tudtunk volna kiszedni Rodolphus Lestrange-ból, ha sikerül magunkkal hoznunk ide. De vannak olyan muglik is, akik maguktól bántják a többieket, akiknek nem kell Imperius, hogy kihasználják mások rémületét, hanem lebernyegekbe öltözve, sötét éjszakán megfélemlítik és kirabolják a járókelőket „Kígyós Kalózok”-nak kiadva magukat. Ők is a halálfalók szövetségesei, ha személyesen nem is beszéltek sosem velük. Nekünk is meg kell keresnünk a magunk szövetségeseit; a technikát, vagy a jószándékú embereket. Talán itt az ideje, hogy kilépjünk a homályból, mert egyelőre jobban veszélyezteti Voldemort a varázsvilágot, mint az, hogy a muglik megtudják a létét.
Egy hosszúra nyúlt percig olyan mély csend honolt a szobában, hogy a tűz ropogása fülsértő zajnak hatott. Harry kíváncsian nézett körbe a feszült, elgondolkodó arcokon. Megnyikordult egy szék, és odakapva a fejét, Harry látta, ahogy Mundungus Fletcher dünnyögve mocorog.
– Mit javasolsz tehát? – szólalt meg hirtelen Sturgis Podmore. – Vegyük fel a kapcsolatot a rendőreikkel?
McGalagony megrázta a fejét. – Egyrészt a mugli miniszterrel kell ismét beszélnünk, de ezúttal komolyabban, mint ahogy a mi minisztereink tették az elmúlt években. Ez természetesen rád vár, Kingsley – a sötét bőrű varázsló felé pillantott, aki nyugodtan bólintott –, és fontos, hogy pontos információkat szerezz a technikai lehetőségekről. Mindent tudnunk kell, mielőtt bármiben is megegyeznénk velük. Ezen kívül a mugli születésű varázslók közeli rokonaival kell beszélnünk. Mint láthatjuk – szeme most Harry felé villant egy pillanatra – ők igencsak ki vannak téve annak a veszélynek, hogy a halálfalók vadászni kezdenek rájuk. Ugyanakkor már tudnak a varázsvilág létezéséről, s talán könnyebben megértik a veszélyt, ha a gyerekük vagy a testvérük figyelmezteti őket.
– Nos, a terv nagyszerű – szólalt meg Dedalus Diggle olyan hangon, ami igencsak kétségessé tette, hogy nagyszerűnek találja a tervet –, csak egy aprócska bökkenő van. Ezzel megszegjük a legalapvetőbb muglivédelmi törvényt. Nem csak, hogy varázsolnánk előttük, ami végszükség esetén tulajdonképpen megengedett, és esetleg máskor is kimagyarázható, hanem el is áruljuk nekik a világunk létezését, sőt, fenyegetettségét.
– Természetesen nem úgy akarunk a muglik elé toppanni, hogy közöljük, hogy bajban vagyunk – válaszolt Kingsley komoran. – A mi fenyegetettségünk az övék is. Hiszen most a muglik helyzete sem túl fényes. Nem csak segítséget kérünk, hanem mindkét félnek előnyös, közös harcot ajánlunk.
– Nekem ezzel az egésszel az a problémám – szólt közbe öregesen sípoló hangján Elphias Doge –, hogy a mi dolgunk nem az, hogy legyőzzük a Scelust. Mindenki, aki komolyabban jártas a történelemben, tudhatja, hogy mivel állunk szemben. Egyetlen embernek kell legyőzni Tudjukkit, és a mi dolgunk csak az, hogy addig lehetőség szerint fenntartsuk a rendet. Ezt pedig, szerintem, egyelőre meg tudjuk oldani a muglik nélkül is.
Az idős varázsló szavait hallva mindenki sutyorogni kezdett a mellette ülővel. Harry értetlenül nézett körbe, de látva, hogy csaknem mindenki tudja, hogy miről van szó, aki pedig nem tudja, annak a mellette ülő magyarázza a dolgokat, kezdte komolyan megbánni, hogy sosem figyelt oda mágiatörténeten Binns professzor hihetetlenül unalmas magyarázataira. Hestia Jones pár másodperc múlva azonban megköszörülte a torkát, és amikor sikerült magára vonnia a többiek figyelmét, megszólalt:
– De hát az nem lehet… Alig telt el ötven év… Nem jöhetett el újra a…
– Az Aetas Heroum? – segítette ki Elphias Doge a zavartan dadogó nőt. – Ez nem idő kérdése, Hestia, ezt neked is tudnod kell.
– De akkor… akkor most mit tehetünk?
Rémszem Mordon reszelős hangja szólt közbe. – Nyugodj meg, Hestia. A mi feladatunk csak az, amit eddig is csináltunk, vagyis fenntartani a rendet, ahogy Elphias is mondta – a varázsló felé pillantott valódi szemével –, és a Scelust majd másnak kell legyőznie. – Itt azonban furcsa módon Harry felé vetett egy pillantást.
– De tényleg biztosak lehetünk benne, hogy ez nem csak egy egyszerű… háború? – kérdezte kissé elvörösödve Mr Weasley.
– Egyszerű háborúk nincsenek – rázta meg a fejét Kingsley.
– Albus biztos volt benne, hogy megtalálta, már akkor, amikor először beszélt Tom Denemmel – szólalt meg komoran McGalagony. – És most már csak arra támaszkodhatunk, amit akkor gondolt… – az idős boszorkány elhallgatott egy pillanatra, majd egy mély lélegzetet véve folytatta. – Ő egy Heros volt. Ebben biztosak lehetünk. És ő úgy gondolta, hogy Denem a következő Scelus.
Harry továbbra is zavartan kapkodta a fejét a beszélgetők között, és egyre jobban idegesítette, hogy egy szót sem ért az egészből.
– A kérdés csak az, hogy segítünk-e azzal, ha bevonjuk a muglikat – szólalt meg újra Mordon. – Vagy még inkább, hogy szükség van-e erre a segítségre. Ezt pedig csak egy ember döntheti el.
Harry pillanatokon belül abban a kényelmetlen helyzetben találta magát, hogy csaknem minden szempár rá szegeződött a szobában, és egy olyan kérdésben várták a véleményét, amiről nála tapasztaltabb emberek képtelenek voltak dönteni, ráadásul olyan okból, amit egyáltalán nem értett.
– Én… nem vagyok benne biztos, hogy nekem kellene válaszolnom erre a kérdésre… – kezdte zavartan.
– Harry, abban biztos vagy, hogy neked kell legyőznöd Voldemortot, igaz? – kérdezte McGalagony váratlanul sokkal lágyabb hangon.
– Igen, de csak mert Dumbledore… – elhallgatott, mivel többen sutyorogni kezdtek a Rend volt vezetőjének említésére.
– És bizonyára van is rá valamilyen ötleted, hogy hogyan láss neki.
– Hát… – Harry bizonytalanul bólintott. Azt tudta, hogy a horcruxokat el kell pusztítania, sőt a Hősök Krónikája révén már arról is volt fogalma, hogy ennek hogyan lásson neki, de azt egyelőre nem tudta elképzelni, hogy azután mi lesz.
A többiek újra halkan vitázni kezdtek. Harry csak félmondatokat csípett el a körülötte egyre erősödő hangzavarból:
– … hallottad, hogy Albus is…
– … biztos, hogy még nem kereste fel …
– … és ezért nem is neki kéne eldönteni …
– … igen, azóta tudhatjuk, amióta Lily és James…
Harry lehunyta a szemét, és igyekezett kizárni az agyából a fölötte és az ő sorsán vitatkozók hangját. Már a vita elején tudta, hogy Shacklebolttal ért egyet, de az a gondolat, hogy ismerősöket, barátai rokonait – ráadásul varázstalanokat, akiknek még kevesebb esélyük van magukat megvédeni egy halálfalóval szemben – tegyenek ki ekkora veszélynek, megrémítette. A szoba lassan elcsendesedett körülötte, s ő kénytelen volt újra szembenézni a várakozó pillantásokkal.
– Az rendben van, hogy a rendőrök segítenek, de újabb ártatlanok, akiknek csak annyi közük van ehhez az egészhez, hogy rokonaik képesek varázsolni…
McGalagony lassan bólintott, majd halkan válaszolt. – Ez nem kevés kockázattal járna, természetesen. Tizenhat évvel ezelőtt Albus is élt ezzel a lehetőséggel, és el is veszítettünk néhány nagyszerű embert így – többek között a te anyai nagyszüleidet…
A nagyszüleit. Harry szomorúan sóhajtott fel, ahogy képzeletében újabb két emberrel bővült a lista. Újabb két közeli hozzátartozó, akik Voldemort miatt túl korán haltak meg. Most már biztos volt a döntésében.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha csak a miniszterrel beszélnénk.
McGalagony egy másodpercig fürkészte arcát, aztán némán bólintott. Végigjártatta tekintetét a szobában ülőkön, majd újra szigorú hangon folytatta: – Ebben a kérdésben tehát döntés született. Át kell térnünk egy következő, igen sürgető ügyre. Carol Granger, a hölgy, akit az éjjel sikerült kimentenünk az égő házból, és Hermione, Harry és Ron jóvoltából megérkezett ide, felépült annyira, hogy átvihessük egy mugli kórházba. Kissé fáradt, de teljesen tudatában van az elmúlt éjszaka eseményeinek, beleértve azt az ápolást, amit Madam Gardinertől kapott.
– Vagyis nem engedhetjük el így – állapította meg a pillanatnyi csendben Mordon.
– Mi az, hogy nem engedhetjük el? – kérdezett vissza méltatlankodva Tonks. – Talán arra gondolsz, hogy töröljük az emlékeit?
– Nem nagyon van más választásunk – válaszolt komoran Shacklebolt Mordon helyett. – A hölgy akaratlanul is elárulhat minket…
– Van fogalmatok róla, hogy ez mekkora károsodást okoz az agyában? – kiáltott felháborodva a fiatal boszorkány. – Mert nekem van, eleget hallottam anyától róla… Sohasem értettem a minisztériumnak ezt a politikáját, hogy folyamatosan emléktörlő bűbájokat szórnak minden muglira, akiről éppen úgy ítélik meg, hogy útban van! Az emléktörlés veszélyes még egy mágus esetében is, de a muglik esetében ráadásul még károsabb a hatása. Csak végszükség esetén lenne szabad használni!
– Végszükség esetének azt nevezném, amikor egy ügyes legilimens kiszedi Mrs Granger emlékezetéből a főhadiszállás képét, és a környék tele lesz halálfalókkal – akkor azonban már késő törölni az asszony emlékeit – jegyezte meg epésen Dedalus Diggle.
– Mi erről Madame Gardiner véleménye? – szólt közbe Charlie. – Talán ő tud valamilyen megoldást ajánlani…
– A javasasszony szerint, aki jelenleg is Mrs Granger mellett van az ispotályban, mivel előfordul, hogy az embernek egy nagyobb sokkot okozó baleset után emlékezetkiesése van, ez a helyzet nem pontosan olyan, mint amikor egy varázslatot véletlenül meglátó muglira memóriatörlő bűbájt szórnak – válaszolt McGalagony. – Ugyanakkor szinte biztos, hogy károsodni fog az agya, elvégre ez egy mágikus változtatás, és elég nagy időszakot kell kitörölnünk az agyából.
– Az csak az egyik probléma, hogy károsítjuk ezzel az agyát, a másik azonban az, hogy ha a halálfalók észreveszik és megpróbálják megtörni a bűbájunkat, akkor végképp tönkretehetik, és ugyanúgy a nyakunkon vannak – szólalt meg most Sturgis Podmore.
– Ugyan miért keresnék meg ezt a nőt a halálfalók? – vágott közbe egy szőke, vékony boszorkány, aki Harry emlékei szerint az eddigi vitákban inkább csak hallgatott. – Nem őt keresték, és ezt most már ők is tudják.
– Az összes helyi mugli újság megírta, hogy az egyik áldozat eltűnt – felelt Shacklebolt. – Gondolom, hogy ennek a híre eljut azért hozzájuk is…
– Akkor pedig csak idő kérdése, hogy mikor szedik ki az információt az asszonyból – állapította meg Dedalus Diggle csaknem diadalmas hangon. – Legalábbis meg kell nehezítenünk a dolgukat…
– Vagy mindent el kéne követnünk, hogy ezt elkerüljük – csattant fel dühösen Tonks. – Ahelyett, hogy azon gondolkoznánk, hogy hányféle szörnyűséget kell majd még kiállnia annak a szerencsétlen nőnek, talán kitalálhatnánk, hogy hogyan rejtsük el!
– Nymphadora – kezdte Dedalus Diggle, nem törődve a nő mérges felmordulásával –, pillanatnyilag nem az a Rend legfontosabb feladata, hogy megmentse egyetlen mugli életét.
– Á, szóval szerinted csak azért mentünk oda megakadályozni a támadást, hogy foglyul ejtsünk néhány halálfalót, nem is azért, hogy megmentsük a muglikat? – kiáltott fel Hestia Jones, aki már percek óta fújtatva figyelte a beszélgetést.
– Hogy is hihetném azt, hogy bárkinek is fontos volt szerezni egy informátort, ha egyszer mindenki hagyta, hogy bennégjen a házban, és inkább arra figyeltetek, hogy kihozzátok ezt a nőt, aki most a nyakunkra hozza Tudjukki egész csürhéjét? – vágott vissza a varázsló gúnyolódva.
– Mégis mit képzelsz magadról? – fújtatott Hestia. – Ott sem voltál, hogy mersz vádaskodni?
– Nem volt más választásunk! – kiáltott ugyanakkor Bill is, aki eddig összevont szemöldökkel hallgatta vitát. – Természetesen nem így terveztük a védelmet, de mivel ők nem voltak hajlandók elhagyni a házat, és csak annyit tudtunk elérni, hogy elrejtőzzenek, némileg megváltozott a helyzet – folytatta, amikor Hestia elcsendesedett. – A nő csak akkor értette meg, hogy mi történik, amikor Rodolphus Lestrange berontott a szobába. Hiába voltunk négyen ellenük, ha egyszer a nő felhívta magukra a figyelmet. Kingsley kénytelen volt elkábítani a halálfalót, mielőtt az megtámadhatta volna az asszonyt, de ezzel elárultuk, hogy ott vagyunk. A nő hisztérikus volt, Hestia és Tonks alig tudták visszatartani, így amikor Dolohov berontott, megvolt az a helyzeti előnye, hogy azonnal kilőhetett egy átkot. Nyilvánvalóan nem a férfit akarta megölni, akkor már mi fontosabbak voltunk, de nem volt ideje rendesen felmérni a helyzetet.
– Ettől a nő még rosszabb állapotba került – vette át a szót Tonks. Harry önkéntelenül előrébb hajolt, hogy jobban hallja a nő halk szavait. – Úgyhogy amíg Bill és Hestia Dolohovval és a segítségére siető másik halálfalóval harcoltak, mi megpróbáltuk Kingsleyvel levinni. Fenn kellett tartanunk a pajzsot, ami megvédte őt, és persze minket az átkoktól, és végül szó szerint el kellett rángatnunk a holttesttől. Nemigen tudtunk az elkábított és megkötözött Lestrange-zsal foglalkozni abban a helyzetben…
– És persze pont az a szoba gyulladt ki, ahol ő volt – tette hozzá Hestia dühösen. – Dolohovék csak akkor dehoppanáltak, amikor már biztos volt, hogy minden és mindenki hamuvá égett abban a szobában.
– Senki sem hibáztat titeket a történtekért – szólt közbe McGalagony ismét lágyabb hangon. – Valóban kudarcba fulladt a védelem, de most már arra kell koncentrálnunk, hogy tanuljunk belőle.
– Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy ti sem ejtettek túszokat – szólalt meg epésen Hestia Jones Dedalusra, majd Sturgis Podmore-ra pillantva.
– Ebből elég – vette elejét McGalagony az újrainduló vitának. – Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy mindannyian mindent elkövettetek, hogy megfelelően oldjátok meg a rátok bízott feladatot. Sajnos ismét meghalt két mugli, és ezentúl számolnunk kell azzal is, hogy a halálfalók Imperius átkot alkalmaznak. Ez főleg azért lehet gond, mert nyilvánvalóan óvatosabban kell a megátkozott muglikat lefegyverezni, mintha halálfalókra támadnánk, de meg kell óvnunk a többieket tőlük. Ugyanakkor nagy előrelépés, hogy előre tudtunk a támadásról, és remélhetőleg ez a jövőben is így lesz Fredéknek köszönhetően. Most arról kell döntenünk, hogy elvégezzük-e az emléktörlést, vagy megpróbáljuk elrejteni valahol ezt a nőt, és természetesen a lányát is.
Harry végignézett a mérlegelő arcokon, és bizonytalanul szólalt meg: – Mennyit kéne kitörölni a nő emlékezetéből?
– Nem látott mást a főhadiszállásból, csak az ispotályt – felelt McGalagony –, de a hoppanálás élménye élénken él benne, és bármikor felismerné Madame Gardinert, sőt titeket is.
– Az pedig elég veszélyes, ha egy muglinak arról vannak emlékei, hogy Harry Potter ápolta – morogta Mordon.
– De hát a házat védi a Fidelius, nem? – Harry értetlenül meredt a varázslóra. – Az aligha lepné meg a halálfalókat, ha megtudnák, hogy a szívemen viselem egy sebesült mugli sorsát. Meg szerintem azt is sejtik, hogy létezik egy főhadiszállás, és én bejáratos vagyok oda…
– Ez igaz – bólintott Shacklebolt –, de ez a ház nem teljesen ismeretlen Tudjukki bizonyos emberei előtt. Ha ő látná az ispotályt, nagy valószínűséggel felismerné a házat. Az sem lenne túl jó, ha a halálfalók megszállnák a környéket és Roxmortsot. Azzal, hogy ezt a házat választottuk, megkönnyítettük Minerva helyzetét, de igencsak veszélyeztetjük a Roxfortot.
Harry bólintott. – És mi a helyzet az asszony elrejtésével? – fordult újra McGalagony felé.
– Csak akkor van értelme, ha külföldre költöznek. De nem szívesen hagyják ott az emberek az életüket, még akkor sem, ha annak egy rész örökre elveszett…
– Ez azérht furhsa. Felajánljuk neki, ’ogy elrhejtjük külföldön, és ’ogy’a nem egyezik bele, akkorh kitörhöljük az emlékeit? – húzta fel a szemöldökét Fleur. – Nem éppen kellemes választási le’etőség…
– Valóban, az lenne a legjobb megoldás, ha kitörölnénk az emlékeit a főhadiszállásról, és aztán rejtenénk el… – bólintott Dedalus Diggle.
– Csak el tudjuk úgy rejteni, hogy ne találják meg! – csattant fel Tonks. – Úgy tudom, hogy a mugliknak erre elég jó módszereik vannak!
Kingsley fáradtan sóhajtott fel. – Igen, erre jó módszereik vannak, ha tudnak egy jó indokot. Tehát akkor ezt is a miniszter elé kellene tárni…
Újabb bizonytalan suttogás söpört végig a szobán, mint a tavaszi szellő a fűben. McGalagony megvárta, amíg újra csend lesz, majd határozottan szólalt meg: – Szavazásra bocsátom tehát a kérdést. Emléktörlés, vagy elrejtés, még akkor is, ha ehhez szívességet kell kérnünk a mugli minisztertől.
– És mi történik, ha nem kíván külföldre költözni a hölgy? – kérdezte Sturgis Podmore.
– Akkor neki is el kell mondanunk a két választási lehetőséget – felelt a boszorkány komoran. – Ki ért tehát azzal egyet, hogy töröljük Carol Granger emlékeit? – Két magabiztos és négy bizonytalan kéz emelkedett fel. McGalagony bólintott. – Ki ért egyet azzal, hogy rejtsük el külföldön? – Kilenc kéz emelkedett fel azonnal, köztük Harryé is. Négyen tartózkodtak, köztük Mundungus Fletcher és a mellette ülő, koszos köpenyes férfi is. – Rendben, a gyűlés befejeztével beszélünk az asszonnyal, és utána, ha ő is beleegyezik, megtesszük a szükséges lépéseket.
Harry kipillantott az ablakon; a nap időközben eltűnt, és nyilvánvalóan a ház túloldalát világította meg. Éhesen kordult meg a gyomra, és egy ásítást is elnyomott, de sejtette, hogy McGalagony még nem fejezte be a gyűlést, bár mindenki egyre fáradtabbnak látszott. Óvatos nyikordulással kitárult az ajtó, s odakapva a fejét Hermionét és Ron pillantotta meg a küszöbön. McGalagony könnyedén intett nekik, mint aki tudta, hogy várható a páros érkezése. Hermionéék besomfordáltak, és miután a lány elővarázsolt két széket, leültek Harry mellé.
A fiú kérdőn nézett Hermionéra, de a lány arca csak fáradtságot tükrözött. Ron grimaszolt egyet, ahogy találkozott pillantása Harryével, majd McGalagony felé fordult. A boszorkány hagyott pár másodpercet, hogy a felbolydult szoba újra elcsendesedjen, majd megszólalt:
– Örülök, hogy sikerült ideérnetek utolsó témánkra, ebben ugyanis sokat számít Miss Granger véleménye. Gondolom, emlékeztek rá, hogy a múlt hónapban az egyik gyűlésen elmondtam, hogy a halálfalók egy házaspárt keresnek. A vezetéknevüket tudták, és azt, hogy egy tizenhét-tizennyolc éves lányuk van, aki évek óta otthonától távol tanul. Azt, hogy a Granger házaspárt keresik, csak tegnap éjjel tudtuk meg, amikor Alastor és Kingsley figyelmeztették a várható támadásra az áldozatokat. Felmerül most a kérdés, hogy hogyan tudjuk megvédeni Hermione szüleit.
– Beszéltem velük – szólalt meg Hermione egy kimerült sóhajjal. – Megértették a veszély súlyosságát, de nem szeretnének elköltözni, elrejtőzni, se Fidelius-bűbájt vettetni a házukra. Körülbelül ugyanúgy szeretnének élni, mint ahogy eddig tették.
– Akkor ezzel nincs túl sok dolgunk – állapította meg Sturgis Podmore, akit láthatólag már fárasztott a hosszas megbeszélés, és Harry látni vélte, ahogy a vérveszteség miatti gyengeség lassan eluralkodik a férfin.
– Ugyanakkor feltételezem, hogy Hermione örülne, ha kigondolnánk valamilyen biztonsági intézkedést szülei védelmére – szólt közbe feddő hangon Mrs Weasley. Podmore beletörődően bólintott, McGalagony pedig továbbra is Hermionéhoz intézte szavait.
– Beleegyeznek-e abba, hogy valamilyen figyelmeztető bűbájt vessünk rájuk, ami akkor jelez, ha bajba kerülnek?
A lány bólintott. – Ez az egyetlen, amit hajlandóak elfogadni, feltéve, hogy semmiben sem korlátozza őket.
– Remélhetőleg a jövőben előre fogunk tudni minden támadásról, de azért használni kell egy olyan bűbájt is, ami megfelelő hívó szóra azonnal figyelmeztet minket.
– Nem lehet, hogy így kapunk majd néhány „téves” jelzést is? – kérdezte Elphias Doge.
– Én inkább attól tartok, hogy túl későn kapnánk jelzést… – felelt rosszkedvűen Hermione.
– Akkor tehát a bűbájt kivetjük. Szükség esetén Hermionét és engem is figyelmeztetni fog, de reméljük, hogy amikor tényleg szükség lenne rá, akkor mi már felkészülten fogjuk várni a halálfalókat. – Egy percig csendben figyelte a kimerült arcokat, majd kevésbé hivatalos hangon szólalt meg. – Köszönöm, hogy eljöttetek, és mindenben sikerült döntenünk. Tudom, hogy ti is fáradtak és elégedetlenek vagytok az elmúlt éjszaka után, de nincs helye további vitának vagy vádaskodásnak. Ha szeretnénk fenntartani a rendet, megőrizni ezt a világot, amíg csak lehet, akkor együtt kell működnünk – egyelőre bizonytalan, hogy mennyi ideig. Köszönöm a munkát, és ezzel lezárom a gyűlés mindenkire tartozó részét.
Székek csikordultak, és egy pillanat alatt hangzavar kerekedett, ahogy mindenki szedelődzködni kezdett. Mrs Weasley lesietett a konyhába, és mindenkit, aki mellett elment, meginvitált egy késői ebédre, amit igyekezett gyorsan összeütni. Hermione közelebb lépett McGalagonyhoz; Harry és Ron szinte automatikusan követte a lányt.
– Sajnálom, hogy nem figyeltem eléggé oda, amikor először kerestél fel ezzel… – mondta a boszorkány, amikor Hermione elé lépett. Harry így közelről láthatta, hogy McGalagony arca szörnyen kimerült. A lány csak megrázta a fejét.
– Azt hiszem, hogy akkor is visszautasítottak volna minden védelmet. De amíg otthon vannak, addig nem lehet bajuk, úgyhogy én örülök, hogy nem akarnak elköltözni…
– Most pihenj, de este még találkozunk, amikor elkészítjük a bűbájt.
A lány bólintott, majd szó nélkül sarkon fordult. McGalagony Harryre pillantott, és halkan kérdezte meg a fiút. – A Defensor felkeresett már? – Harry értetlen pillantását látva bólintott és alig hallhatóan, szinte maga elé suttogta. – Hosszú harc lesz…
Harry csodálkozva követte barátait (kifelé menet látta, hogy Mundungus és ismeretlen társa beállt a McGalagonyra várók közé). Lementek a konyhába, de alig láttak neki az evésnek, amikor Hestia Jones és Dedalus Diggle újabb dühös vitába kezdett. Mivel Harrynek már bőven elege volt erre a napra a muglik körüli vitákból, egy-egy teli tányérral kezükben felsiettek a fiúk szobájába.
– Mit intéztetek? – kérdezte Harry, amikor mind eltüntették tányérjuk tartalmát, és elég kellemesen érezték magukat ahhoz, hogy beszélgessenek.
– Londonba hoppanáltunk – kezdte Ron a történetet. – Elmentünk egy olyan mugli bankba, ahol Hermione felvett mugli pénzt. Tök érdekes volt – néha egészen megértem apa lelkesedését. – Harry erre elhúzta a száját, mert Ron apját jelenleg ugyanolyan, a muglikat lenéző varázslónak érezte, mint a rend tagjainak jelentős részét. – De nem ez a lényeg. Szóval vettünk egy olyan… moblifont.
– Mobiltelefont – javította ki Hermione, és letette az asztalra az ezüstös-fekete, szétnyitható készüléket.
– Nagyon érdekes, adtak hozzá egy olyan villásdugót is, amit apa annyira szeret – magyarázta lelkesen Ron. – És lehet vele úgy beszélni, ahogy mi tudunk a főnix-bűbájjal.
– Hol töltöttétek fel? – kérdezte Harry, mert eszébe jutott, hogy amikor egy-két nyárral ezelőtt Dudley elérte, hogy barátai közül elsőként kapjon egy mobiltelefont, unokabátyja hisztériás rohamot kapott a hírre, hogy tizenkét órán keresztül nem kapcsolhatja be a készüléket, amíg az működésre képes nem lesz.
Hermione elhúzta a száját. – Sehogy. Talán majd a nagynénémékhez megyek el. Teljesen elfelejtettem, hogy áram kell ehhez az izéhez, ami ugye egy rendes varázsló-házból teljességgel hiányzik. Úgyhogy végül egy utcai telefonról beszéltem velük. Nem volt könnyű őket elérni, ilyenkor folyamatosan dolgoznak. Aztán meg megértetni velük, hogy nem megyek haza, de ez fontos dolog, és vegyék komolyan… Nem tudom, mi lesz! – Elhallgatott és a tenyerébe temette az arcát. Ron átült a fotelje karfájára, és gyengéden átölelte a lányt. Harry úgy tett, mintha szörnyen lekötné a háztól eltávolodó Mundungus és barátja. Örömmel látta, hogy gyalog kell távozniuk, vagyis McGalagony nem vette be őket a belső körbe, bármilyen információt hoztak is neki.
– És mi volt a gyűlésen? – kérdezte Hermione pár másodperc múlva.
Harry igyekezett célratörően, de azért röviden összefoglalni a gyűlés eseményeit. Amikor ott tartott, hogy az Aetas Heroumot emlegették, őszintén remélte, hogy Hermione arca felélénkül majd, és azonnal elmeséli, hogy mit is várnak tőle a rendtagok. A lány azonban csak összevonta a szemöldökét és némán hallgatta a beszámolót.
– Semmit sem tanultunk erről – rázta meg a fejét, amikor Harry végül rákérdezett, hogy mit tud az Aetas Heroumról. – És nem is nagyon tudom, hogy olvastam-e róla. Mintha láttam volna már valahol ezt a kifejezést, de… nem emlékszem, sajnálom.
Harry csalódott volt, de igyekezett leplezni. Hermione amúgy is elég ingatag lelkiállapotban volt, úgyhogy végül úgy döntött, hogy alszik pár órát, mielőtt újra találkozna McGalagonnyal. Ron elkísérte barátnőjét, Harry pedig rosszkedvűen nézte a dombok sötétedő vonalát. Fáradt volt, de képtelennek érezte magát arra, hogy elaludjon, így végül odahívott magához találomra egy könyvet a sötét varázslatokról, és olvasgatni kezdte.

*

Lassan, unottan hulltak a hópelyhek, puha, vastag réteggel borítva be a fák csupasz ágait. A korán jött, november végi tél súlyos fehér leplet terített a tájra, ami azóta sem olvadt el. Harry tekintete álmodozva követte egy kényelmesen szállingózó pehely útját. Kivételesen csend és nyugalom volt a főhadiszálláson, ami a legutóbbi, harc utáni gyűlés óta rendszeres viták színterévé vált.
Végleg eltűnt az a családias hangulat, amit Mrs Weasley október végétől kezdve – amikor úgy döntött, hogy Ronról és barátairól továbbra is anyaként kell gondoskodnia – megteremtett, közös vacsorákkal, hivatalos gyűléseken kívüli, hosszas megbeszélésekkel, időnként barátságos sakkpartikkal. A legtöbb rendtag épp csak benézett addig, amíg információt cseréltek, találkoztak McGalagonnyal, újabb feladatokat kaptak, vagy elmondták, hogy mit végeztek. Enni szinte sosem maradtak, miután több ebédet is elrontottak az újra meg újra fellobbanó viták, főként Hestia Jones és Sturgis Podmore vagy Dedalus Diggle között.
Harrynek sem volt nagy kedve lemenni a konyhába, ahol néha még a folyamatosan a főhadiszálláson lakók is hajba kaptak, többnyire ostobaságokon, de időnként az újra meg újra előkerülő mugli-kérdéseken. Hermione feltöltötte új mobiltelefonját nagynénjénél, ahová végül hajlandó volt elmenni, így napjában többször is beszélt szüleivel. Hamarosan felfedezték, hogy bizonyos napokon, amikor Hermione szerint túl nagy volt a varázserő koncentráltsága a főhadiszálláson, nem működött a telefon, ezért a lánynak dehoppanálnia kellett egy mugli településre. Harry ebből arra a következtetésre, jutott, hogy a mugli technika mégsem használható megfelelően a halálfalók követésére, és elhatározta, hogy valamikor megosztja ezt az észrevételét McGalagonnyal.
Ahogy múltak a napok, Harry egyre többet volt egyedül, és egyre többet tanulmányozta a hetedikes tankönyveket – Mrs Weasley legnagyobb megelégedésére. Valójában csak unaloműzésből vette a kezébe a könyveket, amikor éppen nem talált a Hősök Krónikájában elég érdekes cikkeket. A roxmortsi könyvesboltban vásárolt egy könyvet az Alapítókról, és igyekezett kitalálni, hogy milyen további tárgyat szerezhetett meg Voldemort, amiből horcruxot készíthetett.
Csámpás finoman hozzádörgölődzött Harry lábához és egy határozott ugrással fent termett az ölében. A fiú szórakozottan megsimogatta a macska fejét, mire az elégedetten elhelyezkedett az ölében, félrelökve a félig a fotel karfáján nyugvó könyvet. Az Átváltoztatástan haladóknak II hangos csattanással a földre zuhant. Harry sóhajtva nyúlt pálcája után, hogy visszahívja a könyvet, amikor kicsapódott az ajtó, és berontott Hermione.
– Megtaláltam, Harry, megtaláltam! – kiáltott a lány lelkesen, és Harry legnagyobb meglepetésére egy pergamentekercset szorongatott.
– Mármint mit? Egy tavalyi átváltoztatástan dolgozatodat? – érdeklődött a fiú lomhán és megvakargatta Csámpás nyakát. Hermione lelkesedését azonban nem lohaszthatták le Harry szavai, helyette a fiú arca elé tolta a pergament.
– Benne van az Aetas Heroum! – kiáltott lelkesen. – Én nem is gondoltam volna, hogy te… hogy ennyire…
– Ennyire mi? – kérdezte Harry immár érdeklődve. Ron kilépett a mosdóból, és leült Hermione foteljének karfájára. A lány kitekerte a pergament, és izgatottan magyarázni kezdett.
– Általában ha bármit találtam a Krónikában, akkor kimásoltam, akár volt időm elolvasni, akár nem. De eddig nem volt időm rendszerezni ezeket a tekercseket, csak össze-vissza álltak a szobámban. – Egy kicsit elpirult felidézve a szobáját uraló rendetlenséget – És most megtaláltam ezt – felmutatta, majd olvasni kezdte:

A Hősök Krónikájának születéséről

A harc a jó és a rossz között azóta mozgatja a világot, amióta csak fennáll. Időről időre elérkezik közénk a Scelus, akit csak egyetlen ember képes legyőzni, miután megkapta a megfelelő képzést és segítséget hozzá. Azt az időt, amikor a Heros és a Scelus összecsap, Aetas Heroumnak nevezték atyáink. Ez a küzdelem a világ feletti hatalomért minden időben rengeteg áldozatot kívánt, s előfordult, hogy hosszabb vagy rövidebb időre a Scelus vette át az uralmat. Azonban minden időben győzedelmeskedik végül a jóság és a szeretet, mintegy megtisztítva a világot. Az ezután beállt nyugodt időszakban a Heros feladata újra felépíteni világunkat és megtalálni a következő Scelust, akit már másnak kell legyőznie.

Harry zavartan pislogott a pillanatnyi csendben. – De hát mi ez az egész és mi közöm nekem hozzá?
– Nem érted? Te vagy a Kiválasztott, rólad szól a jóslat, neked kell legyőznöd Tudjukkit – magyarázta Hermione és egy újabb csodáló pillantást vetett Harry felé. – Dumbledore megmondta, hogy ez lesz a te feladatod, és ő biztosan nem tévedett…
– De hát a Krónika azt mondja, hogy megfelelő képzés kell hozzá, én meg még az iskolát sem fejezem be! – csattant fel Harry. – Mért hagyta McGalagony, hogy ne menjek vissza? Hiszen ő tudja!
– Lehet, hogy ha elvégzed az auror-képzést… – találgatott Ron, de Hermione megrázta a fejét.
– Szerintem nem iskolai képzés kell. Dumbledore tavaly tartott neked külön órákat, az lehetett a megfelelő képzés része. És itt van a Krónika… – lázasan keresgélni kezdett egy részt a pergamenen, majd felolvasta:

A Hősök Krónikája először egy nagyszabású átfogó történeti műnek indult, ami a korábbi Aetas Heroumok, a korábbi hősök, Herosok harcát kívánta megőrizni az utókor okulására. Azonban a világ apró eseményei mind az előző harctól a következő harc felé vezetnek minket, ezért végül az a döntés született, hogy ez a könyv őrizzen meg mindent, ami csak a világban történt. Választ adva ezzel rengeteg kérdésre, amit a Heros – vagy akár a Scelus – feltehet, és segítve a megtisztulási folyamatot.

– A Krónika lesz tehát még a segítségedre – nézett fel Hermione diadalmasan –, ahogy már akkor mondtam, amikor Prospeer házában megláttam.
Harry lassan, bizonytalanul bólintott. – De hát akkor… Minden előre eldőlt? Mi történik, ha elrontok valamit? Mi lesz, ha Voldemort átveszi az uralmat, ha kiderül, hogy nem is vagyok képes legyőzni?
Hermione finoman Harry remegő karjára tette a kezét. – Megmondták a gyűlésen is; nem vagy egyedül. A Rend mindent elkövet, hogy fenntartsa a viszonylagos nyugalmat, amíg csak lehet. És ha eljön az idő, már tudni fogod, hogy mit kell tenned.
– Te könnyen beszélsz! – vágta rá Harry és most először életében, haraggal gondolt arra a pillanatra, amikor Hagrid berontott a tenger közepén lévő, düledező házba, és Dursleyék ellenkezésére fittyet hányva elárulta neki, hogy varázsló. – Neked csak fenn kell tartanod a rendet! De rám az egész varázsvilág van bízva, miközben fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem! Mindenki, még McGalagony is azt hiszi, hogy van tervem, de nekem nincs!
– Dehogyis nincs – felelt Hermione halkan. – És nem holnap kell szembenézned Tudodkivel. Van még időnk.
Harry nem felelt. Az ablakhoz lépett és elgondolkozva nézte a csendes, alvó tájat. A hóesés időközben elállt, és minden nyugodtnak tűnt, éles ellentétben állva kalapáló szívével és a sok rémült gondolattal, ami kergette egymást fejében. A tudat, hogy hivatalosan is kimondták azt, amit Dumbledore már évekkel ezelőtt elárult neki, a gondolat, hogy ezt nagyon sokan tudják és mindenki valamiféle csodát vár tőle, teljesen elgyengítette. Csak egy egyszerű életet szeretett volna, még ha csak mugliként, csak Dudley Dursley állandóan gyötört unokaöccseként is.
De egy kis hang, ami egyre határozottabban szólt a fejében, bizonygatta, hogy ő mindig is tudta, hogy nem egy egyszerű varázserővel rendelkező fiú. Hogy többet várnak el tőle, mint amire képes, és hogy fel kell nőnie az elvárásokhoz, amilyen gyorsan csak lehet. Részt kell vennie ebben a háborúban, és neki kell lennie a varázsvilág új hősének, akár tetszik ez neki, akár nem.