Prospeer szeme furcsán csillogott, ahogy kivetette Harryre a láthatatlan köteleket. Nem tűnt dühösnek vagy bosszúszomjasnak; egyszerűen csak kíváncsi volt.
Harry érezte, hogy pánik kerülgeti. Agya zakatolva kereste a megoldást. A védővarázslatok, amikkel a minisztérium ellátta az aurorok edzőtermeit, csak részben voltak arra hivatottak, hogy megvédjék a tanulók testi épségét. A többsége inkább azért született, hogy biztosítsa az edzések és az egyes varázslatok titkosságát. Nem lehetett se hoppanálni, se dehoppanálni a teremben, és ha bezáródott az ajtó, azonnal életbelépett egy sor hangszigetelő varázslat az esetleges kémek ellen.
Harry tehát csak a saját ügyességére számíthatott, ha ki akart keveredni ebből a helyzetből. Prospeer intésére a kötelek szorosabban simultak a testére, teljesen lefogva a karját. Harry felidézte mindazt, amit az Alligo varázslatról tanult azokban a napokban, amikor otthagyták a férfit Godric’s Hollow-ban, és elmenekültek a Hősök Krónikájával.
Ez a varázslat nem valódi köteleket hozott létre, mint az Incarcerandus, hanem mentálisan működött. Gyakorlatilag az ellenfél agyára hatott vele az ember, ami erre azt a hitet közvetítette az egész test számára, hogy megkötözték. Felül kell emelkedni a varázslat hatásán ahhoz, hogy le lehessen győzni. Harry tudta, hogy ezt legegyszerűbben az okklumencia segítségével lehetne elérni, és csaknem elfintorodott ennek gondolatára.
Lehunyta a szemét, és tudatosan, akarattal próbálta felszabadítani az elméjét a varázslat hatása alól. Hasonló érzés volt, mint amikor az Imperiót próbálta legyőzni, és mintha erőt merített volna ebből az emlékből; érezte, hogy Prospeer akarata egyre gyengébb lesz, és a kötelek először fellazulnak, majd teljesen lehullanak róla. Kinyitotta a szemét.
– Nagyszerű! – Prospeer elégedetten bólintott. – Örülök, hogy nem felejtettél el mindent. Legközelebb mindezt sokkal gyorsabban kellene végrehajtanod, ugyanis legalább tízszer megátkozhattalak volna közben.
Harrynek szüksége volt néhány másodpercre, hogy mindent megértsen. Csodálkozva bámult a férfira.
– Akkor… tényleg tanítani fog?
– Miért, talán azt gondoltad, hogy elfoglak és Voldemort elé viszlek? – kérdezett vissza a férfi. Könnyedén a falnak támaszkodott, és elgondolkozva forgatta a kezében a pálcáját, majd váratlanul a fal mellé állított székek közül egy gyors intéssel Harry elé küldött egyet.
– Nem – látta be Harry, lehajtva a fejét, miután leült a székre. – De akkor sem értem teljesen a dolgot. Már nem haragszik ránk a… könyv miatt?
Prospeer nyugodtan mérte végig a fiút.
– Nagy ostobaság volt elvinni azt a könyvet engedély nélkül, Harry – felelt komoran. – Komoly baj lehetett volna belőle. Azonban most már tudom, hogy valóban szükséged volt rá.
– Én meg akartam beszélni, csak hát Hermione azt gondolta… – kezdett Harry magyarázkodni, de Prospeer egyetlen gyors intéssel beléfojtotta a szót.
– Tudom, hogy mit gondol Hermione – mondta komoran. Néhány másodperc után immár lágyabb hangon folytatta. – Nem lehet most könnyű neki. Nem könnyű feldolgozni a veszteséget.
– Uram, tudja, hogy Hermione szülei…? – Harry elhallgatott, de a férfi megértette a félbe maradt kérdést, és bólintott.
– Tudom. Aznap, amikor Hermione szüleit meggyilkolták, Nymphadora Tonks kihagyott egy éjszakai gyakorlatot, mert a támadás helyszínére ment. Másnap magyarázatot kellett adnia a hiányzására. Azt hiszem, csak azért mondta el, hogy hol járt valójában, mert tudta, hogy régen rendtag voltam…
Harrynek a férfi szavaira végre eszébe jutott, hogy mi olyan furcsa Prospeer ittlétében.
– Hogyhogy a minisztériumnak dolgozik? – szögezte neki a kérdést a férfinak. – Azt mondta, hogy soha többé nem akar belefolyni a varázsvilág eseményeibe.
Prospeer elmosolyodott a fiú szemrehányó hangját hallva.
– A háború nem áll túl jól – felelt nyugodtan. – Úgy tűnt, hogy minden segítségre szükség van. És találkoztam egy régi ismerőssel, aki kifejezetten megkért, hogy „folyjak bele újra a varázsvilág eseményeibe”.
– Mégis milyen ismerős? – kérdezte Harry gyanakodva.
– Ez a kettőnk dolga – felelte Prospeer. – Szeretnél még másért is felelősségre vonni?
Harry érezte, hogy elvörösödik, de a férfi szemébe nézett, és feltette azt a kérdést, ami a leginkább izgatta:
– Miért nem a Rendhez tért vissza?
– Mert Scrimgeour igenis mindent elkövet azért, hogy legyőzze Voldemortot. Az más kérdés, hogy ez sok nehézséggel jár. Szüksége van képzett emberekre, ezért felajánlotta, hogy legyek az aurorok vezetője. Ráadásul te is így jössz ki a legjobban ebből az… irodalátogatásból. – Gúnyosan ejtette ki az utolsó szavakat. Harry nyugodtan állta a pillantását.
– Oda kellett mennem, mert…
– Tudom. A medál miatt. – Prospeer bólintott. Harry döbbenten meredt rá. – És ezzel el is érkeztünk a lényeghez – folytatta Prospeer, és felemelt a szintén a fal mellé tolt asztalról egy pergament. – Elsősorban most az a feladatod, hogy legyőzd a horcruxokat.
– De hát… Honnan tud a horcruxokról? – pislogott Harry.
Prospeer Harryvel szembe állította a székét, és leült.
– Tudok róluk, és kész. És tudom, hogy addig nem lesz esély Voldemort legyőzésére, amíg akár egyetlen horcrux is létezik. Tehát, főként harci képzést fogsz kapni, az elméleteket háttérbe szorítjuk most – magyarázta halkan. – Most nincs túl sok időnk, de később, ha majd lesz, kaphatsz rendes, mindenre kiterjedő oktatást is.
– Na, és ez nem lehet probléma…?
– Harry, gondolom, nem akarsz hűségnyilatkozatot tenni a minisztériumnak – felelt nyugodtan Prospeer. – Ezt azonban csak úgy kerülheted el, ha nem végzed el a képzést. Ráadásul amúgy is szívesebben tanulod magukat a varázslatokat, mint a hozzájuk kapcsolódó elméleteket, nem? – Harry bólintott. Prospeer felmutatta a pergament, és folytatta: – Először is adok neked engedélyt a minisztérium könyvtárának teljes körű használatához. Fel kell kutatnod a legalkalmasabb varázslatokat, és meg kell találnod minden horcruxot. Nem lehetek mindig melletted; nekem is végeznem kell a munkámat.
– Már van néhány tippem, találtam néhány dolgot egy könyvben – motyogta Harry.
– Helyes, ellenőrizd le őket. A könyvtárban minden ehhez szükséges könyvnek meg kell lennie. Jelenleg Voldemort tudja, hogy a napló elpusztult, a medál meg a gyűrű eltűnt, a kehely pedig nálad van. Nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy nem tudod legyőzni a horcruxokat, és ha megpróbálnád, belehalnál. De azt tudja, hogy a Rendben sok nagyszerű varázsló van, ezért az elveszett horcruxokat megsemmisítettnek tekinti. Mivel most nincs lehetősége újakat gyártani, a legfontosabb dolga az lesz, hogy az utolsókat védje.
Harry pár másodpercig némán bámult a férfira.
– Maga a Defensor? – kérdezte csaknem suttogva.
– Nem. – Prospeer hangja határozottan csengett, mintha le akarná zárni ezt a kérdést.
– De tudja, hogy ki az, igaz? – folytatta Harry csaknem követelőzve. Úgy érezte, hogy mindenképp választ kell végre kapnia erre a kérdésre.
– Te is megtudod, ha eljön az ideje – felelt a férfi, mintha kitalálta volna a gondolatait.
Harry elfintorodott. Egyértelmű volt számára, hogy nincs értelme tovább vitatkozni a férfival, de szörnyen dühítette az a gondolat, hogy ennyire közel jutott a válaszhoz, mégsem tudott meg semmit. Persze, Prospeer nem tűnt olyan embernek, akit rá lehetne venni, hogy megmásítsa az elhatározását. Egy halk sóhajjal mérte végig a férfit, aki időközben felállt a székről, és újra az asztalhoz lépett. Prospeer kiválasztott az asztalon álló halomból két könyvet.
– Elsőként ezekre lesz szükséged – mondta, miután újra Harry mellé lépett, és odaadta neki őket. – Az aurorok ebből a két kötetes könyvből tanulnak defenzív mágiát, jól jönnek majd neked a következő hetekben.
Harry érdeklődve lapozgatni kezdte a könyveket, mialatt Prospeer aláírt valamit a pergamenen, majd azt is Harry felé nyújtotta.
– Itt van az engedély a könyvtár minden szekciójának használatára. Azt ajánlom, hogy vedd komolyan a kutatást, mert minél több időt hagyunk Voldemortnak, annál több fájdalommal kell szembenéznünk.
– Rendben – bólintott Harry. – És az órák?
– Az első hétfő délután lesz. Lehetőleg addig nézd át az első kötet pajzsbűbájokról szóló fejezetét, és az alapokat sajátítsd el. Hétvégén jobban lehet dolgozni a könyvtárban, mert a minisztérium legtöbb dolgozója olyankor nincs bent – tette még hozzá.
Harry egy gyors bólintással jelezte, hogy megértette a férfi burkolt üzenetét, és éppen feltápászkodott a székről, amikor meghallotta a főnix halk, kíváncsi hívását. Alig észrevehető mozdulattal vette fel a kapcsolatot Hermionéval, aki a vizsga felől érdeklődött, és figyelmeztette, hogy fél óra múlva megkezdődik a Rend gyűlése.
Prospeer enyhén összevont szemöldökkel figyelte a fiút, és amikor Harry megszakította a kapcsolatot, halkan megszólalt:
– Speculum-bűbáj. – Harry egy pillanatig a másikra meredt, majd egy vállrándítással bólintott. – Nagyon jól csináltad – nyugtatta meg a férfi egy finom mosollyal –, de egy aurornak minden apró rendellenességet észre kell vennie, te pedig megmarkoltad a pálcád. Ha azt akarod, hogy senkinek se tűnjön fel, hogy varázsolni készülsz, a kéztartásra is oda kell figyelned, nem csak arra, hogy alig mozdítsd meg a pálcát. – Harry zavartan bólintott. A frissen letett RAVASZ-vizsgák miatti büszkesége lassan teljesen elpárolgott, ahogy rádöbbent, hogy mennyi mindent nem tud még. – Majd foglalkozunk ezzel is. Ezért vagy itt – mondta Prospeer, mintegy válaszul Harry kényelmetlen gondolataira.
Harry pár másodpercig hallgatott, majd Prospeerhoz fordult:
– Uram, karácsonykor voltam Godric’s Hollow-ban.
A másik bólintott.
– Tudom. Jártál a szüleid házánál, és nem mellesleg az enyémnél is…
– De addigra elköltözött. Nem… nem akarta, hogy visszamenjünk, gondolom… – felelt Harry, és szinte égett az arca a szégyentől, ahogy felidézte azt a napot, amikor elhozták Prospeertől a Krónikát.
– Azt hiszem, van még néhány dolog, amit meg kell tanulnod a különböző fedőbűbájokkal kapcsolatban… – állapította meg Prospeer sóhajtva. – Miután újra a minisztériumban kezdtem dolgozni, ráadásul elég magas beosztásban, Fideliusszal védtük a lakóhelyemet…
– Úgy érti, hogy… – Harry elhallgatott, és úgy érezte, mintha még inkább elvörösödne. – Tehát amikor bementünk Ronnal, akkor otthon ült, és figyelte, hogy mit szerencsétlenkedünk?
Prospeer ajkai körül egy halvány mosoly bujkált.
– Meglehet… – Pár másodperc csönd után folytatta. – Akkor erről is lesz még szó. Most azonban mennem kell. – Az ajtó felé intett, és Harryvel a nyomában kilépett. – Hétfőn itt találkozunk háromkor – vetette még oda, majd megindult a liftek felé. Köpenye uszályként lebegett mögötte, ahogy sietős léptekkel távolodott.
Harrynek zúgott a feje. Emlékezett ugyan Hermione figyelmeztetésére, hogy hamarosan kezdődik a gyűlés, amin már részt kellett vennie az egy hónapos kihagyás után, de úgy érezte, muszáj sétálnia kicsit, és kiszellőztetni a fejét. Ezért Roxmorts határába hoppanált, és elindult a falut az iskolával összekötő úton.
A táj olyan gyorsan öltötte fel tavaszi ruháját, mintha valamilyen varázslattal megsürgették volna. Az út menti fák kilógó ágain apró, világoszöld rügyek ültek, és egyiken-másikon már levelek is megjelentek, amik finoman rezdültek meg a szélben. A fák tövénél megbúvó virágok vidám színe harsányan bukkant elő a fű egyhangú, zöld tengeréből. A kavicsok csikorogtak Harry cipője alatt, ahogy az úton bandukolt, és elgondolkozva figyelte az erdőt. A nap szinte égetően sütötte a hátát, és alakja megnyúlt, elmosódott árnyékot vetett az ösvényre. Léptei hangját és a madarak füttyentéseit leszámítva kellemes, langyos csend ölelte körül.
Mélyeket lélegzett a friss, tavasz-illatú levegőből, és elgondolkozva simított végig az egyik könyv gerincén. Megnyugtatónak érezte, hogy újra Prospeer fogja tanítani, hiszen a férfi módszereit már ismerte, és korábbi közös óráikat nagyon hasznosnak találta. Ráadásul, bármennyire is nem értett volna ezzel egyet Hermione, Harry kénytelen volt belátni, hogy meg is bízik Prospeerban. Így dühítette ugyan, hogy a Defensor továbbra sem hajlandó jelentkezni, vagy legalább üzenni neki, de azt belátta, hogy ebben a helyzetben Prospeer segítsége a legjobb megoldás.
Lábai ösztönösen vitték a Roxfort vadkanokkal díszített kapuja elé, és csak akkor torpant meg, amikor csaknem nekiütközött a bezárt rácsoknak. Gyönyörű, napsütéses péntek délután volt, és a birtok, nem meglepő módon, tele volt kisebb-nagyobb csoportokban elszórtan sétálgató vagy üldögélő gyerekekkel. Távoli kiáltások, nevetés hangjai ütötték meg Harry fülét, és valami furcsa, jeges szorongás markolt bele a szívébe. Olyan gyorsan fordult sarkon, és vette be magát az erdőbe, hogy csaknem beleszédült.
A főnix sürgető hangja megakadályozta, hogy újra belemerüljön a régi iskolája, és régi társainak elvesztett bizalma fölötti kesergésbe. Sejtette, hogy a gyűlést perceken belül el akarják kezdeni, és anélkül, hogy válaszolt volna barátai hívására, lehunyta szemét, és dehoppanált.
Szinte még hozzá sem szokott a szeme a villa homályos folyosójához, Hermione máris ott termett előtte.
– Ez az, Harry! Tudtam, hogy sikerülni fognak! – Eltartott néhány másodpercig, mire Harry megértette, hogy a lány a RAVASZ-okról beszél. Neki magának, már csaknem kiment a fejéből, hogy eredetileg az eredmények miatt kereste fel Percyt. Közben Hermione rendületlen lelkesedéssel folytatta: – És akkor végre nem tud Scrimgeour kibújni a dolog alól, ugye? Kapsz rendes aurorképzést, meg…? Te jó ég, ezek a könyvek már ahhoz vannak?! – Hermione olyan lelkesedéssel kapta ki Harry kezéből az egyik könyvet, hogy csaknem arról is elfeledkezett, hogy maga Harry ott áll, és még nem válaszolt a kérdéseire. – Tudtad, hogy a minisztérium nem adta ki hivatalosan ezeket a könyveket, és csak azok kapják meg, akik részt vehetnek az aurorképzésen? – kérdezte izgatottan Harryre pillantva.
– Nem, ezt elfelejtették közölni velem – ismerte el Harry, aki mosolyogva figyelte a lány lelkendezését. – De akkor már értem, hogy miért lelkesedsz annyira értük.
– Jaj, ne haragudj… – motyogta Hermione fülig vörösödve, és visszaadta Harrynek a könyveket, miután vetett rájuk még egy utolsó, vágyakozó pillantást.
– Na, Hermione, gyerünk, mert a végén a küszöbön állhatjuk végig az egész gyűlést – szólt közbe Ron, aki ebben a pillanatban lépett ki Harryék szobájának ajtaján. – Á, helló, Harry – vigyorodott el barátját megpillantva –, engedd meg, hogy gratuláljak a remek eredményekhez… Gondolom, Percy nem volt túl boldog, hogy mégiscsak sikerrel jártál.
– Őszintén szólva, ha valaminek örült, hát az az lehetett, hogy többé nem látjuk egymást – mosolyodott el Harry, miközben gyorsan ledobta az ágyára a köpenyét és a Prospeertől kapott könyveket. Nem törődött Hermione rémült kiáltásával sem, akit láthatólag aggasztott, hogy Harry nem tartja elég nagy becsben a minisztérium különleges könyveit. – De, azt hiszem, az az érzés kölcsönös volt – folytatta Harry, miután mindhárman elindultak a szalon felé.
Valóban csak az ajtótól nem messze tudtak helyet találni maguknak a szobában. Szerencsére Harry jelenléte a tiszteletteli és kíváncsi pillantásokon kívül azt is eredményezte, hogy páran arrébb húzták székeiket, hogy nagyobb szabad helyet biztosítsanak a számukra. Harry nyugodt mozdulatokkal varázsolt magának egy párnázott karosszéket, és kényelmesen elhelyezkedett benne, miközben sikerült figyelmen kívül hagynia a mellette lévő, valószínűleg csak néhány hete rendtaggá vált boszorkányok sutyorgását.
Ezalatt Ron igyekezett valami hasonló ülőalkalmatosságot létrehozni magának, de valamit elronthatott a varázslatban, mert a háttámlát kényelmessé tevő párna, amelyet felül szép, kordbársony huzat védett, a támla felénél már csak cafatokban lógó szivacsdarabokból állt, alul pedig, ahol az üléssel összetalálkozott, csak egy sima deszka volt. Ron halkan szitkozódott, mire Hermione odakapta a fejét. Először megrándult az arca, de aztán hősiesen leküzdötte nevethetnékjét, és néhány gyors bűbájjal kisegítette barátját. Így Ron alig két másodperc múlva immár egy tökéletesen párnázott fotelbe telepedhetett le pipacspiros arccal.
Harry, akinek az arca Ronéhoz hasonló színben játszott, csak éppen ezt az elfojtott nevetés okozta, igyekezett elkerülni Hermione pillantását, és a szobában lévőket vette inkább szemügyre. Rájött, hogy a tőle jobbra ülő boszorkányok, akik abbahagyták a sutyorgást, és már csak idétlen vigyorral az arcukon bámulták, két évvel fölötte jártak a Roxfortba, és hugrabugosok voltak.
Mielőtt azonban tovább folytathatta volna a termet betöltő, részben ismeretlen arcok felfedezését, a kandalló felől érkező smaragdzöld villanás a szokásos módon jelezte, hogy megérkezett a Rend feje. Amíg McGalagony az ablaknál lévő helyére sietett, lassan elült a beszélgetés a szalonban, és mindenki feszült csöndben várta, hogy az idős boszorkány megkezdje a gyűlést.
Harry fotelje karfájára könyökölt, és a tenyerébe támasztott állal, különösebb érdeklődés nélkül hagyta, hogy agyán keresztülfolyjon McGalagony szónoklata a külföldön munkálkodó rendtagok eredményeiről. A helyzet korántsem tűnt olyan rózsásnak, mint ahogy Harry az eddig elcsípett félmondatok alapján gondolta, ugyanis a legtöbb emberüknek a nyomában voltak a halálfalók, és nemegyszer csak a jószerencsén múlt, hogy nem fogták el valamelyiküket. De a többiek nem tűntek különösebben meglepettnek, ezért Harry kénytelen volt arra következtetni, hogy ezek a hírek nem sokkal rosszabbak az eddigieknél. Már éppen elhatározta, hogy végre tiltakozik a rendtagok külföldi missziója ellen, amikor McGalagony befejezte a beszédet, és Kingsley Shackleboltnak adta át a szót:
– Az imént elhangzottak és az eddigi tapasztalatok alapján azt hiszem, már sokan levontátok a következtetést; a halálfalók elég alaposan informálódnak a terveinkről.
A kijelentést részben meglepett, részben felháborodott moraj fogadta. Harry, akit a férfi szavai kirántottak eddigi, elzsongult állapotából, meglepetten pillantott McGalagonyra. Nem volt benne biztos, hogy ha árulót sejtenek a Rendben, akkor az a legjobb módszer, ha ezt mindenki előtt bejelentik.
– Hestia és én hónapok óta dolgozunk egy mugli-technikával kapcsolatos probléma megoldásán – folytatta a varázsló, amikor úgy-ahogy elült a zaj. – Ennek alapján megállapítottuk, hogy a főhadiszállást védő varázslatokat hónapok óta igyekeznek megtörni, illetve különböző lehallgató-varázslatokkal látták el a környéket.
A bejelentést követő általános hangzavarból Sturgis Podmore kiáltása hallatszott ki:
– És minderre mugli technikával jöttetek rá? – felpattant a helyéről, és felháborodottan végigmérte Kingsleyt, majd McGalagonyt. – Hiszen nyilvánvaló, hogy a Fideliust rendszeresen ellenőrizni kell.
– Ez meg is történt – felelt a nő olyan rendreutasító hangon, amilyennel a legszemtelenebb diákoknak szokott válaszolni. A szőke férfit egy pillanatra el is bizonyította McGalagony metsző pillantása, de aztán folytatta:
– Akkor pedig a Fideliusnak ki kellett volna mutatni, hogy valaki megpróbálta feltörni! Hiszen minden kisiskolás tudja, hogy pont az ilyen helyzetek elkerülésére született meg az ellenőrző-varázslat! – kiáltott Sturgis dühösen gesztikulálva. Harry kénytelen volt magában ellentmondani a férfi feltevésének, mivel ő még sosem hallott az ellenőrző-varázslatról, de inkább csendben várta McGalagony válaszát.
– Köszönjük ezt az igen hasznos információt, Sturgis – felelt a boszorkány, és szája egyetlen dühős csíkká keskenyedett, ahogy végigmérte a varázslót –, de fel kell hívnom a figyelmedet arra a furcsa helyzetre, hogy az ellenőrző-varázslat nem jelzett semmilyen behatolást.
– Akkor mégis árulóról van szó! – kiáltott közbe valaki, kimondva Harry gondolatát.
Kingsley egy határozott intéssel elhallgattatta az ismét kíváncsi társalgásba kezdő rendtagokat, és röviden összefoglalta a mugli technika működését akadályozó varázslatokat.
– Összegezve tehát elsősorban a lehallgató bűbájok okoznak zavart a mugli készülékek működésében. Ezen kívül azonban minden olyan varázslat, ami a fedőbűbájok feloldására, vagy módosítására törekszik akadályozza a mugli technikájú készülékek működését – zárta le a mugli minisztériumban szerzett tapasztalatairól szóló beszámolót, majd néhány mondattal elmesélte Hermione problémáit a mobiltelefonnal. Harry a szeme sarkából látta, hogy a lány kényelmetlenül fészkelődik a székén, és eszébe jutott, hogy be sem számolt neki rendesen a McGalagonnyal ez ügyben folytatott beszélgetéseiről.
– Hermione tapasztalatai, és néhány további kísérlet – vette át a szót váratlanul Hestia Jones –, bebizonyította, hogy az egész környékre rendszeresen kivetnek valamilyen lehallgató bűbájt. Természetesen a bűbáj nem tud teljes mértékben áttörni a Fideliuson, de ha valóban igaz az, hogy egy olyan varázslatot használnak a Fidelius módosítására, amit az ellenőrzés nem mutat ki, egyáltalán nem nyugodhatunk meg. És akár megtörik a fedőbűbájainkat, akár nem, a környéken működő lehallgató varázslatok segítségével pontosan megismerhetik azoknak a beszélgetéseit, akik gyalog érkeznek Roxmortsból …
Többen tiltakozva kezdtek kiabálni, mint akik felháborítónak tartják a feltételezést, hogy a Rend ügyeiről beszélgetnének, miközben a főhadiszállásra jönnek a faluból. Hestia Jones gúnyos mosollyal hordozta végig rajtuk a tekintetét.
– Ugyan, ne mondjátok, hogy recepteket szoktatok cserélgetni út közben…
Harry belátta, hogy ez a boszorkány, aki minden alkalommal hoppanálva érkezik és távozik a főhadiszállásról, és még annyit sem sétál, mint maga Harry szokott, kissé könnyen ítélkezett a többiekről. A sértődött válaszokból ítélve nem egyedül Harry gondolta ezt.
McGalagony helyéről felállva, egy intéssel csendet teremtett a szobában.
– Mindenesetre ezentúl csak recepteket szabad cserélgetni út közben – jelentette ki, s arcán finom mosoly játszott.
Többen viszonozták a mosolyát, és a hangulat érezhetően nyugodtabbá vált. Harry érdeklődve hallgatta Kingsley újabb előadását arról, hogy most mugli eszközökkel folyamatosan ellenőrzik a főhadiszállás környékén a varázslatokat. Sejtette, hogy a szobában lévők többsége nem sokat ért a férfi fejtegetéséből; a rendtagok nagy része ugyanis aranyvérű, vagy legfeljebb egy-két mugli őst felmutató, és teljesen varázsló életmódot folytató családból származott. Harry őszinte örömmel látta azt, hogy mennyi olyan varázsló lép fel Voldemort ellen, aki maga nem tartozik a leginkább üldözött csoporthoz, azt azonban nem értette, hogy miért csatlakozott olyan kevés mugli születésű a Rendhez.
Bár az is logikusnak tűnt számára, hogy a mugli születésűek kevésbé jutnak el egy rejtett, titkos társasághoz, hacsak nincsenek olyan környezetben, mint Hermione. Vagy ő. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, hogy nem tudott sokkal többet a varázsvilágról tizenegy évesen, amikor megérkezett a Roxfortba, mint egy olyan gyerek, akinek muglik a szülei.
Gondolataiból Mrs Weasley szónoklata zavarta fel. Pár másodperc értetlen pislogás után világossá vált számára, hogy idő közben McGalagony rátért a következő témára, a francia helyzetre. A vita tárgya éppen az volt, hogy Fleur családját beengedjék-e a főhadiszállásra. Mrs Weasley kitartóan védte álláspontját, mely szerint a Delacour-család teljeséggel megbízható, és el lehet nekik árulni a főhadiszállás helyét. A többség azonban nem tűnt meggyőzhetőek. Fleur sápadt arccal hallgatta a vitát, de nem szólt hozzá.
Harry egy fáradt pillantást váltott Ronnal. Csaknem fél órás veszekedés után, amikor már McGalagony is harmadszorra nyilvánította ki, hogy nem kíván olyan embereket befogadni a főhadiszállásra, akik nem a Rend tagjai, végül sikerült megegyezni abban, hogy a Delacour-család az üresen maradt Odúba költözik majd. Fleur sértődötten pattant fel, s szinte görcsösen markolta meg varázspálcáját. Dühtől eltorzult arccal mérte végig a szobában lévőket. Mindenki rémülten hőkölt hátra a lány arcát látva, ami Harryt határozottan emlékeztette a dühükben átalakult vélákra. Végül Fleur lejjebb eresztette pálcáját, és egyetlen szó nélkül kiviharzott a szobából. Néhány pillanatnyi dermedt csend után Bill egy halk bocsánatkéréssel felesége után sietett.
A társaság mocorogni kezdett, és többen a mellettük ülőhöz fordultak, hogy kibeszéljék az eseményeket. Ron halkan füttyentett egyet, majd Harry fülébe súgta:
– Most először érzem úgy, hogy senkinek sincs oka irigykedni Billre… – Harry elvigyorodott, és bólintott.
McGalagony néhány szóval lezárta a gyűlést, majd hozzátette, hogy több emberrel is szeretne négyszemközt beszélni. Erre hangos székcsikorgások közepette mindenki felállt, és kisebb csoportokba tömörült, vagy megindult az igazgatónő felé. Harry egy gyors intéssel eltüntette a karosszékét, majd elindult kifelé a fülledt szobából.
– Á, Harry! Gratulálok a RAVASZ-okhoz – állította meg Tonks vigyorogva a fiút a folyosón. Ron és Hermione, akik idő közben belekezdtek egy kisebb vitába Fleur viselkedéséről, utolérték Harryéket, és a társalgást felfüggesztve megálltak mellettük.
– Köszönöm.
– Találkoztál már az új tanároddal? – hajolt közelebb kíváncsian a nő. Harry számára így mindjárt világossá vált, hogy miért érdeklődik Tonks annyira az eredményi iránt.
– Igen. Christopher Prospeer az…
– Micsoda? – Hermione és Ron egyszerre kiáltott fel. Harry zavartan pillantott rájuk. Egészen elfelejtette, hogy nem volt ideje elmesélni nekik a minisztériumban történteket.
– Szóval Prospeer… – szólalt meg Tonks elgondolkozva. Könnyedén megragadta Harry karját, és arrébb húzta a fiút a folyosó egy távolabbi részébe. Ronék gyorsan követték őket. – Ez egy ügyes húzás volt Scrimgeourtól – mondta a fiatal boszorkány lehalkítva a hangját. – Prospeer valaha a Rend tagja volt, de nagyon vigyázz vele, Harry. Profi szakember, és nagyszerű tanár, de most a miniszter kéme. Semmit se árulj el neki a Rendről! Scrimgeour biztos, hogy azért választotta őt, mert azt reméli, hogy kiadsz neki titkokat…
– Nem azért választotta, mert önként vállalkozott arra, hogy vesződik velem? – vetette ellen Harry bizonytalanul.
– Scrimgeour ennél taktikusabb – válaszolt Tonks komoran. – Ha mindegy lenne neki, akkor nem az aurorok vezetőjét bízza meg, ebben biztos lehetsz. Úgyhogy csak vigyázz vele.
Harry erre nem tudott mit mondani. A nő egy gyors mosollyal elbúcsúzott, majd visszatért a szalonba. Harry tanácstalanul pillantott barátaira. Ron bizonytalanul grimaszolt, Hermione azonban csak intett, hogy menjenek vissza a szobáikhoz.
– Mit mondott Prospeer? – kérdezte Hermione, amikor már letelepedtek a szobában.
Harry igyekezett szó szerint elismételni a férfival folytatott beszélgetését. Ron elgondolkozva vakarta meg a fejét.
– És te elhiszed neki, hogy ismeri a Defensort? – kérdezte végül.
– Hát, akkor elhittem – vallotta be Harry tanácstalanul, majd Hermionéra pillantott. A lány pár másodpercig összevont szemöldökkel morfondírozott, majd halkan így szólt:
– Abban biztosan igaza van Tonksnak, hogy Scrimgeour szeretné, ha Prospeer kémkedne. De azt nem tudhatjuk, hogy ő mit árul majd el. Már a gyűlés alatt is ezen gondolkoztam; egyáltalán nem biztos, hogy csak a halálfalók próbálnak betörni a főhadiszállásra. Scrimgeournak legalább annyira szúrja a szemét a Rend, mint Voldemortnak. Sőt… Voldemort nem fél tőlünk, hiszen Dumbledore nincs többé. De a minisztérium… Ők eléggé rosszul jönnének ki ebből a dologból, ha a Főnix Rendje győzné le Voldemort embereit, és nem ők…
– Rendben, de mi legyen Prospeerral? Hihetünk neki? – szakította félbe Ron barátnője gondolatmenetét.
– Tényleg nem szabad neki semmit sem mondani a Rendről – fordult Hermione Harryhez. A fiú bólintott. – Aztán majd kiderül, hogy kérdezősködik-e. Ami a horcruxokat illeti… Eléggé pontos információi vannak, és tényleg olyan, mintha segíteni akarna… De azért vigyázz vele – tette hozzá valamivel aggodalmasabb hangon.

*

Harry lenyűgözve állt a könyvtárban. A monumentális méretű terem falait könyvespolcok borították, ameddig csak a szem ellátott. A polcok több méter magasak voltak, és az odafent sorakozó könyveket egy-egy Invitóval hívhatta magához az ember. A bejárat mellett egy tárolóban seprűk álltak, amik egyaránt alkalmasak voltak arra, hogy a felsőbb polcok tartalmát anélkül tekintse meg az ember, hogy az egészet lehívná, de arra is, hogy a terem már-már távolba vesző végét gyorsan meg lehessen közelíteni.
Amikor Harry megállt az egyik polc előtt, vibráló, halványzöld betűkkel jelent meg előtte szemmagasságban, hogy milyen témához kapcsolódnak a polcon található könyvek. A bejáratnál a Harry engedélyét ellenőrző könyvtáros átnyújtott egy pergament, ami a könyvtár zavartalan használatában segítette a látogatókat. Rövidebb tanulmányozás után Harry elmotyogott egy varázsigét, és a mellékelt térképen halványzöld színben felragyogott az a legalább tíz polcból álló csoport, ahol a defenzív mágiáról szóló könyvek sorakoztak. A térkép, amelyen egy apró zöld pötty jelképezte Harryt, azt is megmutatta, hogy melyik a legrövidebb út a polcokhoz.
A terem közepét két, a fal mellettiekkel egy-magas polcsor szelte keresztül, amik között négy- és hatszemélyes, kör alakú faasztalok álltak. Minden ülőhelynél egy-egy külön fiókja volt az asztaloknak, amiben üres pergamenek, pennák, és különböző színű tintákkal töltött üvegek sorakoztak. A termet betöltő ragyogó fény, ami egyenletesen áradt a plafonból, tökéletes, nappali világosságot nyújtott.
Harry biztos volt benne, hogy Hermione majd’ megőrülne azért, hogy akár egyetlen órát is eltöltsön egy ilyen helyen. Lassú, megfontolt léptekkel elindult egy távolabb lévő asztalhoz, és leült az egyik székre. Alig néhány ember volt a könyvtárban, ami különben méretei alapján több ezer olvasót volt képes befogadni, és ők szinte fel sem pillantottak Harry lépteire.
A tájékoztatón javasolt keresőbűbájok alapos átolvasása után, Harry, anélkül, hogy bízott volna benne, hogy akár egyetlen könyvet is talál, elsuttogta azt a varázsigét, ami megmutatott minden olyan könyvet, amiben szót ejtettek a Defensorokról. Alig egy-két másodpercnyi izgatott várakozás után a térkép túlsó végében, az egyik polc mellett megjelent egy zöld felirat: A megtisztító háborúk.
Harry úgy döntött, hogy a könyv túl messze van ahhoz, hogy az egész termen keresztül magához hívja, ezért egy néma Invitóval oda szólította magához az egyik seprűt a bejárat mellől, és könnyedén felugorva rá, elindult a térkép útmutatása alapján.
A könyv csaknem a polc legtetején volt, s úgy tűnt, hogy hosszú ideje senki sem mozdította el. Ahogy Harry kihúzta, némi por és pókháló szállt le róla, lassan ereszkedve a padló felé, ahonnan egy öntisztító bűbájnak köszönhetően azonnal eltűntek. Harry a szerzeményével a hóna alatt visszatért eredeti asztalához, ahol a köpenyét és táskáját hagyta. Izgatottan simította végig az ősöregnek tűnő, megfakult kötésű könyvet. Néhány másodpercig csak a borítót bámulta, majd elsuttogott egy Hermionétól tanult varázsigét, mire a könyv azonnal kinyílt, és az egyik oldal közepe táján piros betűkkel világított ötször a Defensor szó. Harry hitetlenkedve meredt rájuk, majd kalapáló szívvel kezdte el olvasni a legelsőt tartalmazó mondatot.

Kétségtelen, hogy az Aetas Heroum legtitokzatosabb és legfélelmetesebb szereplője a Defensor. Ellentétben a Herossal és a Scelusszal, végig háttérben marad, sőt, az újabb korokban, több véres megtorlás után, a Defensorok esküt tettek arra, hogy ezen a két személyen, a Heroson és a Sceluson kívül csak végszükség esetén fedik fel másnak is a kilétüket.
Az Aetas Heroum a világ megtisztulásának folyamata, egy az egyben ezeknek a hatalmas varázslóknak vagy boszorkányoknak a kezében van. A háború, melynek minden vesztesége arra hivatott, hogy egy tisztább, fejlettebb kor közeledtét hirdesse, a Defensor műve. Ez a személy tanítja ki a Scelust a legtitkosabb tudás, a leghatalmasabb mágia erejére. Kezébe adja mindazt a hatalmat, aminek a segítségével embertársai fölé emelkedhet. Ez az ember teszi a Scelust legyőzhetetlenné, és csak egyetlen embernek ad akkora tudást, hogy megfékezhesse: a Herosnak. A Defensor az, aki kitanítja a Herost, aki olyan erő birtokosává teszi, amely képes lesz megállítani, és végleg elpusztítani a gonoszságot.
Minden Scelust csak egyetlen, számára kidolgozott varázslattal lehet megölni. Minden Heros csak egyetlen, a neki elrendelt Scelust képes legyőzni. Minden Defensornak az a dolga, hogy a háttérből levezényelje az Aetas Heroumot, majd megkeresse, és kitanítsa utódát, örökké megőrizve valódi kilétének titkát.

Harry kalapáló szíve csak nem akart megnyugodni. Újra meg újra elolvasta azt a néhány sort, ami a Defensorról szólt, de nem érezte úgy, mintha megtalálta volna a megoldást. A szavak értelme nem akart összeállni a fejében, vagy egyszerűen csak nem akarta elfogadni azt, amivé összeálltak.
Szemei izgatottan siklottak végig a további bekezdéseken, de a szöveg csak az Aetas Heroum szükségességéről elmélkedett, és úgy tűnt, sehol máshol nem említik a Defensort. Harry megpróbálkozott még néhány más varázsigével is, amiket a könyvtárostól kapott pergamenen talált, de ez sem vezetett további eredményre. Csalódott, bizonytalan sóhajjal dörzsölte meg a szemeit.
Végül a szöveget kimásolta egy pergamenre, és kényszerítette magát, hogy a figyelmét azokra a tárgyakra fordítsa, amikről az alapítókról szóló könyvekben olvasott. Elsőként a Hollóháti Hedvighez kapcsolódó két tárgyról – egy különleges kalapról és egy arany nyakékről – keresett információkat, de a kalapról kiderült, hogy száz évvel ezelőtt egy tűzvészben megsemmisült, és amikor már órák óta lelkesen olvasgatta a nyakék történetét, egy váratlan fordulattal Hollóháti egyik leszármazottja beolvasztatta, és minden gyerekének gyűrűt csináltatott belőle.
Harry inkább nem kívánt azon gondolkozni, hogy hány gyereke lehetett az örökösnek, és nem túl boldogan, de kihúzta a két tárgyat a listáról. Persze azt is el tudta képzelni, hogy a kalap nem is semmisült meg, csak egy jól megszervezett lopásról van szó, de ez egyetlen könyvből sem derült ki. Abban legalább biztos lehetett, hogy Voldemort nem választotta volna egyik gyűrűt sem, mert Hollóháti leszármazottai előszeretettel házasodtak muglikkal.
Amikor este hazaért, rosszkedvű volt a sikertelen kutatástól, és nemigen volt kedve beszélgetni barátaival a könyvtárban olvasottakról. Hermione így sem nyugodott, amíg Harry alaposan be nem számolt a könyvtár kinézetéről és működéséről. Utána azonban békén hagyta egyetlen mondat után, mert leginkább azzal volt elfoglalva, hogy azon sajnálkozzon, hogy ő nem juthat be a könyvtárba.
Egy hasonlóan sikertelen vasárnapi kutatás után Harry továbbra is rosszkedvűen jelent meg hétfő délután Prospeer előtt. A férfi elsőként könyvtári tapasztalatairól faggatta, de csak bólintott, amikor Harry elpanaszolta a sikertelenséget.
– Voldemort valószínűleg nem a legismertebb tárgyakat választotta. A könyvtárban rengeteg alaposabb könyvet találsz majd az alapítókról – nyugtatta meg Harryt. – Most pedig lássuk a pajzsbűbájokat.
– Uram, kérdezhetek valamit, mielőtt elkezdjük? – szólt közbe Harry zavartan. Prospeer bólintott. – A Defensorról lenne szó – kezdett bele Harry. Prospeer arcán ingerültség futott át, de nyugodt hangon szólalt meg:
– Hallgatlak.
– Találtam egy könyvet, A megtisztító háborúkat, amiben írtak a Defensorról, és azt állították, hogy ő a Scelus mestere…
– Mondhatjuk így is – felelt a férfi kiismerhetetlen hangon.
– De ha ő tanította Voldemortot, akkor… Most az ő oldalán áll, vagy sem? – bukott ki Harryből a kérdés. – Nem igazán értettem a könyvet.
– Nem véletlen, hogy a Defensor munkájáról szinte sehol sem lehet olvasni – mondta Prospeer halkan sóhajtva. – Nehéz megérteni és elfogadni a döntéseit.
Harry azonban kitartóan folytatta a faggatózást:
– Ha tehát a Defensor Voldemort mestere, tudnia kéne, hogy mik a horcruxok, és hol vannak, nem?
– Voldemort alaposan védi a titkait – magyarázta Prospeer türelmesen. – A Defensor természetesen legyőzhetné azt a védőfalat, amit kialakított az agyában, de ez túlságosan durva beavatkozás lenne, ezért óvatosabb módszerekkel dolgozik. De ha megtud valamit, értesíteni fog. Most pedig…
– Hogyan bízhat meg Voldemort a Defensorban? – vágott közbe Harry. – Hát nem tudja, hogy meg fogja öletni?
– Nos, aki világuralomra tör, nem hiszi el egykönnyen, hogy vannak nála hatalmasabbak is – válaszolt a férfi. – A Scelus kitanítása nem olyan folyamat, mint ahogy most mi tanulunk, vagy akár, mint a Herosé. Inkább rávezetés, és nagyon óvatos információcsöpögtetés, éppen azért, hogy ne jöjjön rá arra, hogy a Defensornak nagyobb a tudása, mint az övé. És akkor következzenek azok a pajzsbűbájok – tette hozzá ellentmondást nem tűrő hangon.
Harry beletörődően bólintott. Prospeer néhány varázslattal ismét a falhoz parancsolta a szobában lévő bútorokat, majd Harryt a terem közepére küldte. Először úgy mérte fel a fiú tudását, hogy különböző átkokat küldött rá, amiket csak pajzsbűbájjal védhetett ki. Prospeer egyelőre nem néma varázslatokkal támadt, mivel az átkok tökéletes blokkolásához szükség volt arra, hogy Harry felismerje, melyik fő típusba tartoznak, és az annak a csoportnak megfelelő pajzsot használja. Amikor ezzel a módszerrel Harry már elég biztosan védekezett, a férfi minden előzetes figyelmeztetés nélkül váltott a nonverbális varázslatokra.
Az első néma átok Harryt teljes erőből a terem falához lökte. Mivel a diákok védelmében különleges varázslatokkal ellátott falak messze nem voltak olyan kemények, mint amilyennek kinéztek, Harrynek nem esett komolyabb baja. Még fel sem ocsúdott a hangos csattanással járó zuhanásból, amikor Prospeer kivetette rá a láthatatlan köteleket. Harry érezte, hogy agya azonnal birokra kel a másik akaratával, de Prospeer ezúttal nem várta meg, amíg Harry kiszabadul.
A vörös, gömb-szerű fényből, amivel az átok elhagyta a férfi pálcáját, Harry felismerte, hogy egy bénító varázslattal áll szemben. Az utolsó pillanatban sikerült létrehoznia a pajzsot, és érezte, hogy az átok finoman súrolja az arcát. Kicsit beleszédült. Végleg lerázta magáról a láthatatlan köteleket, és sikeresen kivédte Prospeer következő kékesfehér, transzformációra épülő átkát.
– Rendben. – A férfi elégedettnek tűnt, ahogy lejjebb eresztette a pálcáját, és közelebb lépett Harryhez. – Kiválóan megtanultad az alaptípusokat. Ahhoz, hogy tökéletesen védekezz, a leghasznosabb persze a legilimencia lenne. Ugyanakkor ennek a módszernek van egy igen nagy hátránya – tette hozzá, látva, hogy Harry dühösen grimaszol –, nevezetesen az, hogy csődöt mond az ember, ha túl jó okklumenssel kerül szembe. A módszer, amit te alkalmazol, nem ütközhet ilyen akadályba, hiszen a varázslatoknak mindig van színhatása, és általában nem tévedsz nagyot, ha ebből következtetsz. Ahhoz azonban, hogy sikeres legyél, sokat kell dolgoznunk a reakcióidődön.
– És mi lenne, ha több különböző pajzsom is lenne egyszerre? – vetette fel Harry.
– Egy pajzs tartós fenntartásához rengeteg energiára van szükséged – kezdett bele Prospeer a magyarázatba. – Egyelőre a varázslataidat felemésztette az az átok, amit kivédtek. Ha ennél tartósabb pajzsot szeretnél, sokkal több varázserőt kell belefektetned a létrehozásába és a fenntartásába. Ez alatt azonban te magad nem tudsz támadni, és belekényszerülsz egy olyan, folyamatosan védekező helyzetbe, ami teljesen felemészti az erődet. Ekkor a támadónak csak azt kell kivárni, hogy mikor fáradsz el annyira, hogy kénytelen légy feladni.
Harry bólintott. Prospeer ezután nekilátott, hogy Harry gyorsaságát eddze. Ismét hangosan mondta ki a varázsigéket, de sokkal több átkot küldött egymás után, így Harry nem egyszer a földön találta magát egyszerre vérző karral, elnémítva és megkötözve. Az edzés vége felé Harry már csaknem minden hangos varázslatot képes volt kivédeni, bármilyen gyorsan érkeztek is egymás után. Prospeer egy adag gyakorolnivalóval, de láthatólag elégedetten eresztette el, miután minden sebét begyógyították.
Az aurorképzés sokkal fárasztóbbnak bizonyult, mint Harry hitte volna, s az esti gyakorlás után csaknem egy ültő helyében elaludt, ezért Mrs Weasley felzavarta a konyhából, és szigorúan megtiltotta Ronnak és Hermionénak, hogy beszélgetéssel, vagy bármi mással a szükségesnél tovább ébren tartsák. Ez azonban feleslegesnek bizonyult, mivel a szükséges idő Harry számára pontosan annyi volt, amíg lerúgta a cipőjét, és amikor Ron negyed órával később benézett a szobájukba, úgy találta ott a ruhástul a vetetlen ágyon hortyogó Harryt, ahogy ledőlt.
Másnap reggel Harry ismét a könyvtárba ment, és ezúttal Mardekár Malazár kigyűjtött tárgyait készült átnézni, bár nem nagyon hitt benne, hogy Voldemort még egy relikviát választott volna Mardekártól. A könyvtárban most jóval több varázsló volt, mint hétvégén, és Harry csak nagy nehezen talált egy olyan asztalt, ahol csak hárman ültek. Álmosan nyújtózkodott egyet, amit rögtön meg is bánt, mert mind a hátába, mind a karjába belenyilallt a fájdalom. Az előző napi edzés olyan izomlázzal járt, amilyet Harry eddig csak a legintenzívebb kividdicsedzések után tapasztalt.
Igazán nem is figyelve arra, hogy mit keres, elmotyogott egy varázsigét, ami a Mardekár kígyójáról szóló könyvekre keresett rá. Már megjelentek a térképen az apró feliratok, amikor Harry rájött, hogy valójában egy kígyómotívummal díszített sétapálca után kutat. Éppen meg akarta ismételni a varázslatot, amikor megakadt a szeme egy pirosan világító könyvcímen. Kíváncsian hajolt a pergamen fölé, de egyszerűen képtelen volt kibetűzni a könyv címét.
Harry alaposabban megvizsgálta a térképet, és megállapította, hogy a polc, ahol a könyv található, nincs túl messze az asztalától. Feltápászkodott, és elindult a térkép útmutatása szerint, majd megállt egy viszonylag eldugott polc előtt. Úgy érezte, mintha valamilyen erő megakadályozta volna, hogy a polc közelébe lépjen, és egy vörös felirat villant fel a szemei előtt: „Szigorúan titkos dokumentumok! Csak megfelelő engedéllyel tekinthetők meg! Kérjük, adja meg a jelszót!” Harry előhúzta a varázsigéket tartalmazó pergament, amit minden belépéskor odaadott neki a könyvtáros, és átfutotta. Legnagyobb meglepetésére megtalálta a szigorúan titkos dokumentumok megtekintését engedélyező varázsigét. Most már értette, hogy miért bámult rá olyan csodálkozva a könyvtáros, amikor először látta meg a belépési engedélyét.
Harry megragadta a pálcáját, és a polcra mutatva elmormolta a varázsigét. Abban a pillanatban új felirat jelent meg Harry előtt a levegőben: „Használat engedélyezve.” Immár zavartalanul közelebb léphetett a polchoz. Csodálkozva haladt el a könyvek előtt. A titkos dokumentumok minden darabjának gerincén kibogarászhatatlan betűk virítottak. Harry odalépett a polcnak ahhoz a részéhez, ahol a térkép szerint a neki szükséges könyv állt, és összevetette a könyvek gerincét az apró betűkkel a pergamenjén. Végül elégedetten húzta elő a megfelelő könyvet.
Miután visszaült a helyére, megpróbálkozott a kígyó szó keresésével a könyvön belül, és egy másodperc után a könyv kinyílt valahol, és egy – továbbra is olvashatatlan – szót legalább tízszer emelt ki piros fénnyel. Harry most, hogy normális nagyságban látta, immár alaposabban is megvizsgálta a furcsa, szálkás betűket, és villámcsapásként érkezett számára a felismerés: a könyv ugyan angolul volt, de valamilyen különleges rúnákkal írták.
Mintha kiűzték volna a szeméből az álmosságot, izgatottan hajolt a könyv felé. Az oldal tetején elkülönülő címben Harry felfedezte a vörösen izzó „kígyó” feliratot. Legalábbis őszintén remélte, hogy a furcsa krikszkrakszok ennek a szónak felelnek meg. Felidézte magában a Hermionéval olyan sokszor átbeszélt rúnatanról szóló könyvet, és a jelek formáját és összekapcsolódásait nézegetve megpróbálta felidézni, hogy vajon milyen ismert rúnákkal írhatták a könyvet.
Harry perceken át meresztgette a szemét a szögletes betűkre, még ahhoz is hozzálátott, hogy egy pergamenre leírja azt a tízféle ábécét, amit Hermionétól tanult, de egyik sem hasonlított a könyvben lévő jelekre. Már éppen feladta volna, amikor eszébe jutott, hogy Hermione mit mesélt neki az új, ismeretlen rúnák megfejtéséről. Egy tiszta pergamenre lemásolta a könyvben pirosan világító szót, és megpróbálta behelyettesíteni az egyes jelek helyére a kígyó szót. Úgy tűnt, hogy a gy-t itt egyetlen rúnával helyettesítik. Harry megpróbált kitalálni egy másik gy-t tartalmazó szót, amiről el tudta képzelni, hogy szerepel a könyvben, és rákeresett. Valóban itt is ugyanaz a jel állt a „gy” helyén.
Órákon át tartó fáradtságos munka után, amitől Harry csaknem annyira megizzadt, mintha ugyanezt az időt kviddicsezéssel töltötte volna, úgy tűnt, hogy sikerült valamiféle ábécét kidolgoznia a rúnákhoz. A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy ebben a rendszerben, ha két mássalhangzó állt egymás után, a betüpár kapott egy saját jelet, ezért Harry többször is belekavarodott abba, hogy egy önálló, vagy valamelyik másikkal együtt lévő mássalhangzót talált-e meg, és a végeredmény, amit letisztázott a pergamenre, sokkal hosszabb volt, mint az angol ábécé.
Harry gyomra hangosan megkordult, jelezve, hogy elérkezett az ebéd ideje, de most, hogy már csak egy lépés választotta el a szöveg megismerésétől, nem akarta félbehagyni a munkát. Bár a rúnafejtés során többször is szitkozódva gyűrte gombóccá, és semmisítette meg a rossz megoldásokat tartalmazó pergameneket, most csaknem bánta, hogy nem járt mindig is rúnatanra.
Elővett egy teljesen új, tiszta pergament, és nekilátott, hogy a frissen megalkotott ábécé alapján átírja a szöveget. Annyira koncentrált az egyes betűk behelyettesítésére, hogy maguk a szavak össze sem álltak mondatokká a fejében. Csak amikor a végére ért a – továbbra is pirosan világító – kígyókról szóló szakasznak, kezdett neki, hogy átolvassa a szöveget.

A kígyó veszte – a sötét világos mágia

A kígyók sötét állatok, és szokásaiknál és jellemüknél fogva mindig is a sötét mágusok kedvelt társai voltak Ez lehetett az oka annak, hogy nem egy mágus a kígyókat használta fel bizonyos varázslatok, főleg kötelékek kialakítását segítő varázslatok elvégzésére. A kígyó ereje őrizte a sötét mágusok házasságait, biztosította szolgáik hűségét, és szükség esetén emlékeztette ígéretükre a szövetségeseiket. Az eskütevők, vagyis azok a személyek, akiket ezek a varázslatok korábbi ígéretük betartására kényszerítettek, teljesen alá voltak vetve a kígyó gazdájának.
A kígyó erejével megpecsételt varázslat alól nem lehetett kibújni, mivel a kígyók általában fizikailag is megjelentek az eskütevő mellett, és képviselték gazdájukat. Egyes elméletek szerint Mardekár Malazár kígyója még ma is a Roxfortban él, és bármikor kész arra, hogy képviselje rég halott gazdája érdekét. Előfordult az is, hogy a sötét varázslók a kígyókba helyezték énjük egy darabját, és ennek segítségével folyamatosan szemmel tartották, szükség esetén pedig a kígyó erejével meg is büntethették az eskütevőt.
Ennek a köteléknek a leküzdésére dolgozták ki a kígyó vesztét, mivel a varázslatot megerősítő kígyó megölésével felszabadulhatott a szerencsétlen eskütevő. Ez a varázslat talán a legsötétebb az összes világos mágia közül, mivel sötét varázslók is közreműködtek a kidolgozásában. Roppant veszélyes mind az eskütevőre, mind a kötelék megszakítójára nézve (a varázslat elvégzéséhez mindkét személyre szükség van), ha ugyanis a varázslatot kialakító sötét mágus időben észreveszi, hogy mire készülnek, megölheti mindkettejüket.
A varázslat elvégzésének első lépése az, hogy a köteléket megszakító személy behatol a kígyó tudatába. Ez legilimenciával a legsikeresebb, ugyanis ez az a varázslat, ami képes a kígyó tudatának megismerésére és irányítására, ugyanakkor elkerüli az azonosulást magával az állattal. Volt már példa arra, hogy egy párszaszájú varázsló pusztán azzal a befolyása alá vonta a kígyót, hogy értett a nyelvén. A párszaszájú emberek a kígyók szemében a leghatalmasabbak a világon.
Ezután az eskütevőnek egy bizonyos varázslatsor (lásd lejjebb) elvégzése után meg kell szegnie ígéretét, és ez alatt a köteléket megszakító személy leblokkolja a kígyó agyát, megakadályozva, hogy figyelmeztesse gazdáját, vagy elvégezze az esküszegésért kiszabott büntetést (azaz megölje az eskütevőt). Ha ez sikerült, a kígyó agyát el kell hagyni. Ekkor az állat felfogja, hogy nem végezte el megfelelően a feladatát, és a kötelék-varázslatnak megfelelően elpusztul.
Tapasztalatok szerint a varázslat legfőbb veszélye az, hogy nem sikerül megfelelően blokkolni a kígyó agyát, így gazdája érzékeli a rendellenességet, és a kígyót ráuszítja az eskütevőre és a kötelék megszakítójára is, mindkettejükkel végezve, vagy még súlyosabb rabszolgaságra ítélve őket. A másik fő veszélyforrás az, hogy a kötelék megszakítója nem képes elhagyni a kígyó agyát, azonosul az állat tudatával, és társára támad. Végül, ha az eskütevő nem megfelelően hajtja végre az esküszegést megelőző varázslatokat, a kígyó nem pusztul el, és kötelességét teljesítve megöli az esküszegőt.
Ha valaki ezek után is vállalkozna a kígyó vesztének végrehajtására, a következőkben felsorolt varázslatokat kell elvégeznie:

Harry egy fáradt sóhajjal hátradőlt a széken. A lap alján sorakozó varázslatokat már nem írta át latin betűkre, ugyanis egyik sem tartalmazta a „kígyó” szót. A gyomra ismét hangosan megkordult, jelezve, hogy nem halogathatja tovább az evést. Mivel már egy órája sem maradt az aznapi találkozójáig Prospeerral, nem akart a varázslatok átírásával bajlódni ebéd helyett. Így amikor biztos volt benne, hogy senki sem látja, egy gyors bűbájjal lemásolta a varázsigéket, majd beledobálta a pergameneket a táskájába, gyorsan visszavitte a könyvet a polcra, és elindult valami harapnivalót szerezni.